Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
r f t * f t Homoródi József : A Szaporodnak a törvények, rendeletek, amelyek a demokrácia kiteljesítését szolgálják: ,a nép széles körű és egyrei közvetlenebb részvételét a közügyekben. A demokrácia felnőttséget föltételez : érettséget a közügyekben való részvételre. A felnőtt önállóan, saját eszére, képzettségére),, tapasztalataira támaszkodva gondolkozik, ítél, következtet. Ezért olyan jelentős az oktatásról szóló legutóbbi párthatározat: legfőbb követelménynek az önálló gondolkodás képességének kifejlesztését jelölte meg. Ez demokráciánk jövőjének egyik biztosítéka. Mai állapotunkat átmenetnek tekintve elemezzük állandóan viszonyainkat, hogy lebonthassuk az elavultat, fejleszthessük az előremutatót. A lerombolandó és a felépítendő közötti különbségtétel legfőbb eszköze a kritika. Marx az akkor uralkodó nézetek, társadalmi-gazdasági viszonyok kíméletlen bírálatával kezdte munkásságát, főművét kritiká- nek nevezte. Mégis bizonytalanság észlelhető nálunk a kritika körül. Főként a módszerét, a gyakorlatát vitatjuk. A gyakorlat mikéntjéről folytatott vitában kialakultak bizonyos követelmények, amelyek állandó jelzőkben konkretizálódtak, tapadtak a kritikához. Úgy vélem, ezeknek az állandó jelzőknek a tartalma, jelentése nem teljesen egyértelmű, helyenként el is torzult. Tisztázásukra vetnék föl néhány gondolatot, elébb magának a kritikának a fogalmát véve szemügyre. A kritika sző a görög krino- ból ered, jelentése: dönteni. Lényege szerint tehát beavatkozást jelent valamibe és abban való döntést, állásfoglalást, legalábbis erre való felszólítást. Észbeli, szellemi tevékenység tehát: a döntést, az állásfoglalást szükségképpen meg kell előznie a gondolkozásnak, az elemzésnek, a mérlegelésnek. Több filozófus hajlik rá, hogy a kritikát az észszel azonosítsa. A kritikai beavatkozás feltételei csak a szocialista demokráciában adottak: a társadalmi-gazdasági viszonyok folytonos tökéletesítésének szándéka nemcsak lehetőséget teremt a kritikára, kötelességgé is teszi. Mivel a termelés profitszerző öncélból az egyén és a társadalom szolgálatának eszköze lett, mindenkinek személyes érdeke is a javítás, a változtatás, a kritika. Kölcsönös tehát a függés, az inter- dependencia, kritika és demokrácia között: demokrácia nélkül nem lehetséges kritika és kritika nélkül nem alakulhat ki, nem fejlődhet a demokrácia. így helyezi vissza az észt, a kritikai szellemet jogaiba a szocialista demokrácia, amelyet a monopolkapitalizmus — Lukács György szavaival — letaszított trónjáról, mert nem érdeke a társadalmi-gazdasági viszonyok megváltoztatása. A kritika gyakorlása, fejlesztése alapvető érdekünk tehát. Itt térnék rá a gyakorlatnak a bevezetőben említett problémáira, a kritika nálunk meghonosodott állandó jelzőire. Volt egy időszak, amikor a kritikát a kispolgári m lesel azonosították (boldogult Benedek Tiborban ez inkarná- lódott is), s az ún. kispolgári elégületlenség a humoristáit állandó céltáblája volt. (Jellemző tünet: a humoristák ma a műbírálatra koncentrálnak.) As e#alítetí párthatározat az kritika jel önálló gondolkozás, tehát a kritikai szellem erősítésére, jelzi a hatalmas változást. A kritika ma már követelmény, de az említett jelzők mintha korlátokat szabnának gyakorlásához. Egyik ilyen jelző a pozitív. A kritika legyen pozitív, építő, hangoztatjuk. A kritika lényegének már kifejtett meghatározásából azonban ez önként következik, tehát felesleges hangsúlyozni. Föltételezzük, hogy aki közügyekben szót kér, épelméjű és becsületes. így kritikája csak javító, építő szándékú, pozitív lehet. Az ostobaság és a becstelenség elég hamar leleplezhető. A pozitívséget azonban egyesek úgy értelmezik: csak az bíráljon, aki valami jobbat tud ajánlani. Lessing az esztétikában már 200 évvel ezelőtt leleplezte ennek a követel- ménvnek a nevetségességét. A kritikának nem kell okvetlenül és minden esetben jobbat is javasolnia. Már az is sokat jelent, ha leleplezi, fölfedi a rosszat. Elsöpréséhez gyakran ez is elegendő. Aztán: vannak elfogadott társadalmi, erkölcsi stb. normák. Az is pozitívum, ha a kritika csupán azt mutatja ki, ha valami nem fér össze, ellenkezik ezekkel a normákkal. A kritika pozitívségének hangoztatása így a kritika elnyomásának, korlátozásának eszköze lehet. Ne fetisizáljuk hát a pozitívség követelményét. Gyakori jelzője a kritikának a konkrét is: úgy bíráljunk, hogy gyakorlati haszna legyen, ne általánosságban, ne elméle- tieskedjünk, ne építsünk légvárakat. Papíron (vagy elmondva) mindez nagyon szépen hangzik — halljuk olykor —, dehát a gyakorlat az egészen más... Azt gyanítom, hogy a konkrétság, a gyakorlatiasság kö- vetelrhénye mögött nemcsak szűk látókörű prakticizmus bújik meg. A ne fecsegjünk, cselekedjünk jelszó a gyakorlat primátusát rejti. Veszélyes fölfogás, mert az elmélet, a kritika nem lehet szolgája a gyakorlatnak, hanem irányítója, vezérfonala. A valós kritika már önmagában, mindenképpen- gyakorlat: akcióra, döntésre, állásfoglalásra, változtatásra késztet A konkrétság, gyakorlatiasság túlhangsúlyozása: veszélyes akcionizmus. A „legtisztább” gyakorlat már önmagáért való: cselekvés magáért a cselekvésért. És ez gyakran áltevékenység : önigazolás, vagy önreklám. Az abszolutizált gyakorlat álkritikához is vezethet. Előfordul, hogy egy megbeszélés, vita gyakorlati célját előre kitűzik, noha a vita eredményének kellene lennie. Gyakran nem más ez, mint előzetes döntések igazolása álkritikákkal. Ilyenkor kap tág teret a taktikázás és a helyezkedés. A spontaneitás, a szabad, közvetlen megnyilvánulás a kritika nélkülözhetetlen eleme, nem szabad előre korlátok közé szorítani. Persze, a spontaneitás sem abszolutizálható: a Zsilipek lerombolása éppúgy káros, mint az erőszakos ka- nalizáció. A megoldás kulcsa mindig: az objektív helyzet. Ez adhatja meg a kritika alapjait és szabja meg határait. Sűrűn tapad a kritikához a '.'lelős jelző is. Ez is természe- .’3 követelmény, benne foglaltatik a kritika fogalmában. Néha azonban úgy értelmezik a felelősséget, hogy a felelős fir* ZOl pozícióval azonosítják. Azt állítják, az jogosult igazán a kritikára, aki felelős beosztásban van, döntésekre is kötelezett, mert csak az érzi igazán a felelősség súlyát, az ő szavának lehet igazán nyoma- téka. Ehhez tapad az illetékesség, illetve illetéktelenség fölvetése a kritikával szemben. Ettől már csak egy lépés a nem tartozik rá, ne szóljon bele típusú magatartás. Nyilvánvaló, hogy ehhez semmi köze a demokráciának. A monopolkapitalizmusban, ahol a többségnek semmibe nincs beleszólási joga, valóban gyakori, hogy az elnyomott kritikai szellem olyasmire veti rá magát, amihez semmi köze. A szocialista demokráciában, ahol tág tere nyílik mindenkinek, hogy a munkahelyén, lakóhelyén bekapcsolódjék a döntések meghozatalába, ez nem lehet tipikus. Az illetéktelen beavatkozás az elfojtott kritikai szellem megnyilvánulása, s ha nálunk valahol felüti a fejét, azt jelzi, hogy baj van a demokráciával. A kritika mércéje csak igazságtartalma lehet, nem az, hogy ki bírál és milyen pozícióból. Barlangrajzoktól a kibernetikáig Ezt a címet, vastag művelődéstörténeti monográfiának illene viselnie. S még egy ilyen monográfia is csak különös tömörséggel teljesíthetné azt, amit a címe ígér, hogy tudniillik ismerteti az emberi kultúra történetét Altamira őskori barlangrajzaitól a legeslegújabb kibernetikus csodáig. Amire én vállalkozhatom, az csak annyi, hogy kiemelek ebből a sok ezer éves folyamatból egyetlen mozzanatot, és — vitatkozva egy divatos nézettel — eltűnődöm sorsának alakulásán. Mi ez a mozzanat? Az ember szépségvágya és szépségteremtő kedve. Mi ez a divatos nézet? Az ember szépségvágyának és szépségteremtő kedvének megkérdőjelezése. Illetve: borús jóslat arról, hogy ez a vágy és kedv rohamosan apad, hogy a civilizáció elsorvasztja és megöli a szépséget, hogy a számítógépes ember elfelejtkezik a barlangrajzoló emberről — az altamírai jeleket elfedik a kibernetikai jelek. Igaz-e ez? A borús jóslatoknak mindig van valami megejtő varázsuk; az ember együtt él saját halálának gondolatával, s hajlamos rá, hogy ezt a gondolatot a világra is kiterjessze: elpusztulok, de a világ is pusztul, íme, a szemünk láttára pusztul el a szépség is! Hiszen teremtéséhez elmélyült nyugalom kell, élvezéséhez a lélek csöndje, a világ pedig benzinbűzös lármában rohan saját csődje felé: városkolosz- szusokat épít, amelyekből kiszorul a báj, a békesség, a természet, de belészorul a sivárság, a nyugtalanság, a kipufogók gőze, s fölötte elhomályosul az ég, körülötte tar lesz a föld, rajta keresztül pedig szennyes folyók hömpölyögnek az óceáriok felé. Mindez igaz. És a jóslat mégsem igaz. A kiindulása nn igaz ("írt a folytatása sem). A kibernetikai jelek nincsenek ellentétben az altamírai barlangj elekkel. A civilizáció nem ellensége a szépségnek. Hanem édestestvére. Hasznosság és szénsée : uövanannaií az emberi tevékenységnek gyönyörű célja és eredménye. Ésez így volt már a barlangrajzoló ember tevékenységében is. Azoknak a rajzoknak, amelyeket az altamírai barlangban találtak, s amelyeket hajlamosak vagyunk egyszerűen szépnek látni, eredeti céljáról persze többféle magyarázat van forgalomban. Bájosan primitív bölényábrázolások, vonuló csordák, emberalakok, dárdák és nyílvesszők. Az egyik magyarázat szerint önfeledt, játékos pillanatok szülöttei; amikor az ősember fölemelte a kezét, hogy emlékezete legkedvesebb tárgyait a falra idézze, a művész mozdult meg benne öntudatlanul, a „homo-sapiens”-ből (a bölcs emberből) előbújt a „homo aestheticus” (a szépérzékű ember), akinek nincs más célja, mint az önmagáért való szépség. A másik magyarázat szerint mágikus pillanatok szülöttei; amikor az ősember fölemelte a kezét, hogy állatokat és embereket idézzen a falra, a varázsló mozdult meg benne tudatosan, a „homo sapiens”-ből előbújt a „homo religiosus” (a vallásos ember), akinek nincs más célja, mint tiszteletadás a totemeknek, az elejtett állatok és meghalt emberek szellemének. A harmadik magyarázat szerint, gyakorlatias pillanatok szülöttei; amikor az ősember fölemelte a kezét, hogy állatokat és vadászjeleneteket idézzen a falra, a vadász mozdult meg benne tudatosan, a „homo sa- piens”-ből előbújt a „homo faber”, a cselekvő ember, aki a művészetet és a mágiát hívja segítségül, hogy a vadászat holnap jól sikerüljön. Én ezt a harmadik magyarázatot érzem igaznak. Mert az ember élni akart, szerencsésen vadászni és sikeresen harcolni, minden mozdulatát ez a gyakorlatias cél vezérelte, s ha egy-egy mozdulatával hasznosat produkált, szépet is produkált vele. A „homo aestheticus” és a „homo faber” tehát nem két különböző ember, hanem ugyanaz a „homo sapiens”. A szépség a dolgok tulajdonsága ugyan, de csak az ember képes rá, hogy ezt a tulajdonságot érzékelje,’ s ezt a képességet a munka fejlesztette ki_ benne, mert a munka fejlesztette emberré. Minden ábrázolás, minden tárgy, minden dal és mese — minden úgynevezett szépség tehát — a munkát segítette. A bölényrajz, mágikus közvetítéssel, a vadászatban hozott szerencsét, a jól formált, szép tárgy egyúttal jobban kézre állt; a dal ritmust adott a közös munkának (a dal őse az ütemes-kiáltásos munkadal volt) ; a mese pedig tanulságot kínált és igazságot szolgáltatott Ha pedig mindez így volt az ősember tevékenységében, nincs másképp most sem. Aki hasznosat cselekszik, most is szépet cselekszik. A szépség nemcsak a természeti tárgyak tulajdonsága, hanem az emberalkotta tárgyaké is. Szép egy hegyvonulat és szép egy toronyházsor. Szép egy folyóvölgy és szép egy autósztráda. Szép egy tölgyfa és szép lehet egy belőle készült asztal. De szép lehet egy híd, egy autó, egy gép — még egy számítógép is. A bölényrajzok gyakorlatiasságától egyenes út vezet hozzájuk, s ha a bölényrajzok szépségét a kibernetikus gépek csúf hasznosságától féltettük volna, még most is a bölényrajzok korszakának primitív állapotában élnénk. Hogy a városkolosszusok elsivárosodással fenyegetik az embert? Hogy a benzingőz megfertőzi a levegőt? Hogy a gyárak elszennyezik a folyókat? Mondtam már, hogy ez igaz. De a károk ellen őrültség volna a városokat megszüntetni, az autókat felgyújtani, a gyárakat lerombolni. A civilizációs ártalmak ellen csak a civilizáció védhet meg bennünket. És a borús jóslatokra is ez a válasz: a szépséget nem a civilizációtól kell megvédeni. Ellenkezőleg: a szépséget is csak a civilizáció védheti meg. Ez az egyetlen járható út az emberiség számára, Altamirától a kibernetikáig — és tovább. FARAGÓ VILMOS — HULLÁMZÓ BALATON
