Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
« » ♦ Muszáj búcsú Ä szülővárosombéli idősebb generációk visszaemlékező agyában és szívében a június huszonhetedikei szent László- napi búcsúkat igazán nem sok dicsfény övezi. — Hogy miért? Nehéz ennek ma már utánajárni. Mégis; nálunk hatvan évvel ezelőtt, 1912. június 27-én az e tárgyban történtek arra késztetik a helységmúlttal foglalkozót, hogy szóljon-írjon erről is valamit. Valamit a mához — a tények alapján, TóiiV * a dombóvári r. kát. icilj • tempiom búcsúnapját — a templomot védszentjének felajánlva — Árpád-házi nagy királyunk, I. (Szent vagy Lengyel) László emlékezetében kellett volna évről évre az egyháznak, s az itteni népnek együttesen olyan „sosem volt”, igazi búcsúi ünnepként megtartania. Helyesebben: az egyháznak az itteni néppel megtartatnia, mivel a községi búcsú dolgában az az első tényező — idők folyamán — a nép nélkül mindinkább önmagára maradt. Talán csak nem érezték meg önkénytelenül is településőseink I. László király néhai, majd két évtizedes (1077—1095) uralkodásának tartalmi lényegét, s nagy királyunkat követve váltak ők is dacos ellenszegülőkké ? Nevezetesen azt, hogy I. László annak az I. Géza királynak volt az utódja, — nemcsak trónját követve, hanem külpolitikai irányát is, azt meg is újította — aki a római pápa és a német császárság egyre veszedelmesebben fenyegető felsőbbségi igényét az ország ügyeinek intézésében nem szívesen látta; S határozott lépéseket téve ellenük, az országnak keleti szövetségest Bizáncban keresett és talált. (I. Géza Mikhaél Dukasz császártól kapott koronát, 1092-ben pedig az I. László király elnökletével ülésező szabolcsi zsinat eseményei mutatják szemléletesen ezeket a mélyreható bizánci kapcsolatokat. (A később szentté avatott királyról szólva, annak halála után írt levelében II. Orbán pápa nem hiába értékelte többek között így László politikáját, s életútját: „Magyarország már régen elszakadt az apostoli szék engedelmességétől, s a hamisság fejedelmének meghódolva, a széles úton tévelygett.” — Ez nyilván pápai figyelmeztetőfelhívás is volt a Lászlót trónon követő Könyves Kálmánhoz. Nem hihetjük, hogy történelmünk, esetünkben: I. László .király uralkodásának ilyen ismerete és elemzése segítette volna őseink elválasztódását templomunk búcsúnapjától, s környékünkön alig tapasztalt közömbösségének kialakulását a helybeli búcsúk egykori ünnepével szemben. (Hiszen: déd- és nagyszüleinknek — de még nekünk is! — csak a sziklából csodásán vizet fakasztó nagy erejű László királyról meséltek valamit történelem gyanánt tanítómestereink.) Tény *17 lü * a szokásos * búcsúi vendéghíváshoz és -fogadáshoz, az ekkor kötelező ünnepi eszem- iszom traktákhoz sem jött jókor ez a június huszonhetedi- ke. Jó búcsút igazán akkor tarthatott — legalábbis mifelénk — egy falu közössége, ha már az „új”-jal, az ilyen vagy olyan új terméssel, s legfőképpen : kenyérrel-kaláccsal, borral (murcival legalább !) vagy zsírzóval teríthette meg a vendéglátó nép a hosszúra toldott búcsúi asztalokat. De hát, a mi híres-nevezetes László- napunk milyen terméssel is köszönthette és szolgálhatta a szétszóródott családtagok, rokonság, a volt, s felejthetetlen katonapajtások és legénycimborák újbóli találkozásának, egy-testvéri összemelege- üésének ügyéti Semmilyennel. Igaz, ha csak szederrel nem? Igen, a szederrel! — Mert a szederfákból Dombóvárra is jutott bőven, mint ahogyan Tolna szinte minden községébe : valamikori megyei iparunkat (selyemszövést) megteremtő Bezerédj István nemes jóvoltából. Annak pedig a hamvasan édes fehér és fekete termése már június közepén beérett. A szeder volt tehát az emberkézzel művelt természet egyetlen, s bőséges termésajándéka az itteniek búcsújára. így, ilyen természetesen lett aztán a helybeliek és környékbeliek száján a dombóvári: a „szedres” búcsú. A „lenézett” is, — rangon aluli a búcsúk e környéki rangsorában. Az idősebb itteniek maguk között máig is mesélnek- beszélnek arról a hajdani — különben környékünkön jó mesterember, s egyben nagy tréfamester hírében is álló — iparosról, aki vevőinek egy- egy szekcsői, pulai és döbrö- közi reprezentánsát egyszer búcsúnkra meghívta. S történt, amint a toronyban a László- napi délebédi harangszót elkongatták, mesterünk a műhelyes ház előtt álló útmenti szaderfáknak véve az irányt, az egyik bőségesen termő terebélyes szederfára erőltette fel magát. Felmászva, egy kényelmes, s vastag ágason magának helyet foglalt. S a szederfáról ekkor hangzott le az a nagyon emlékezetes vendéginvitáló mondat: „Jöjjenek, barátaim! a dombóvári búcsún terítve van!”, A dombóvári nép szégyenkezni nem akart, s inkább a szekcsői (szőlőhegyi), a pulai, később (a harmincas évektől) az újdombóvári búcsúkat tartotta meg, mint a sajátját. Azokra ő maga kellemesebb szerepben, — ha közvetlen szomszédból is! — vendégként érkezhetett.. Érkezhetett meg, és foglalhatott helyet a szőlőhegyi Garai-csárda hűvösárnyékos fái alatt, a horhókba kapaszkodó présházak előtti dús pázsiton, vagy a pulai községi nagykocsma nyitott fé- szeres, döngölt földes udvarán. A nép — alighanem minden bejelentés nélkül — önkényesen változtatott tehát a búcsúi dolgon. S az ez ügyben nyája nélkül maradt pásztor, az egyház — valamikor a negyvenes években, ha jól emlékszem — másik védszent- re bízva a templomot, a búcsút is más napra helyezte át. Tény toyábbá az is: — amiért tulajdonképpen tollat ragadtam —, hogy hat évtizeddel ezelőtt, 1912. június 27-én olyan dolog történt községünkben, „amit szó nélkül semmi esetre sem lehet hagyni”. — A „szó nélkül nem hagyást”, a megemlítés és egybe i a megörökítés szükségességét hites forrásunk, akkori hetilapunk: a „Dombóvár és Vidéke” 1912. évi június 30. száma jegyezte fel vezércikkében. (A lap főszerkesztői tisztét abban az évben már — a helyi, s járási közélet és társadalmi haladás iránti mély felelősségével — Gyenis igazgató látta el.) Az említett cikk • a „MUSZÁJBOCSÜ” címet kapta, bennünket pedig a következőkről tudósít: „A búcsú kisebb helyeken nagy ünnep számba megy ugyan, de már Dombóváron régóta nem ünnep. Csendben, teljesen köznapi hangulatban szokott lefolyni nálunk ez a nap is. — Az idén azonban történt olyan dolog, amit szó nélkül semmi esetre sem lehet hagyni. Rendőrök járták be a várost, kik leparancsolták a kőműveseket az állványokról, visszafordították a vasútról fuvarozó kocsikat, sőt az ipartelepeken is beszüntették a munkát, és elkergették a munkásokat, mert hát búcsú van, nem szabad dolgozni. — .Vajon kinek a parancsára történt mindez? Ki felelős ezért a képtelen rendelkezésért, és ki fogja az elkergetett munkásokat az elvesztett napszámukért kártalanítani? Mert ez lesz ám a folytatás! Akiknek „muszáj” volt a búcsút megtartani, nem fognak belenyugodni a rendőrség túlbuzgóságába.” Egy teljes emberöltővel ezelőtt már nyílt elszakadást és szembenállást tapasztalhattak az itteni egyház- és közhivatalok (plébánia, szolgabíróság, főjegyzőség és rendőrség) vezetői a búcsú ügyében.. Legfőképpen: a dombóvári munkás részéről. A hat évtizeddel ezelőtti munkás részéről, aki egynapi keresetét, napszámbérét nem áldozta, nem áldozhatta fel a szent László-napi búcsú kedvéért. A mi „szedres” búcsúnk 1912-ben így változott „muszáj- búcsú”-vá. S hogy ki fizette meg, visz- szafizette-e egyáltalán valaki a munkából elkergetett munkások éhnapszámbérét? —Bál tényadat erre tovább már sehol sem található, a választ mégis szinte a valóság igazságával kockáztathatjuk meg: senki. A hatvan év előtti kizsákmányolás fogalmába és formáiba ez is belefért. ...„Szedres” oka mellett, talán ezért is tartottak ezután (ellentétben a budai egyszeri kutya vásárral !) Dombóváron nemegyszer „muszájbúcsút”. SIMON KAROLY Alsócsámpai csendélet Foto: G. K. A beszéd orvosai Látogatás a Logopédiai Intézetben „Keskeny út, széles út, kéttő közt egy csorba kút, ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, " virradóra megtalálsz.'.." A költészet barátai bizonyára jól ismerik Weöres Sándornak ezt a bűbájos gyermek- versikéjét. De vajon hányán tudják, hogy üdén pattogó, játékosan ropogó sorai — túl a szellemi élvezeten — gyógyítanak is? Pedig így van: a vers szövege minden olyan hangot tartalmaz, amely gyermeki pöszeség esetén javításra szorul. íme, így válhat a költészet a logopédia segítőtársává. A logopédia — a beszédhibák orvoslásának tudománya. Alig néhány lépésnyire a Baross tér sok színű esti fénypanorámájától, szerény tábla hirdeti a félhomályos mellékutca egyik öreg bérházának bejáratánál: Beszédjavító Intézet. A szűkös előtér rendszerint zsúfolt. Felnőttek és tizenévesek egyedül, az apróbbak — óvodások, kisiskolások — szülői, vagy nagyszülői kísérettel várakoznak kezelésre. Az intézet — mely egvben a logopédia országos módszertani központja — mindössze öt helyiségből áll, de közülük is csak a három földszinti saját, a II. emeleten lévő két tantermet „társbérletben” használják. — A felszabadulás után, az országos logopédiai hálózat 1969-ben történt kiépítéséig több mint 15-szörösére nőtt az évente kezelésben részesülő fiatalok száma — kezdi a beszélgetést Szabó László igazgató —, sőt, itt az intézetben már 1967—68 óta külön „esti tagozat” is működik a rászoruló felnőttek részére. Az 1969-es decentralizálás főfoglalkozású logopédtanári állásokat rendszeresített valamennyi fővárosi kerületi és megyeszékhelyi szakrendelési központban. — Kielégíti ez a hálózat az országos szükségletet? — Sajnos, megközelítőleg sem. — Egyszóval: kapacitáshiány gátolja a további fejlődést? — Elsősorban, de nem kizárólag. A másik ok az emberek tájékozatlansága, az, hogy oiacsenelt tudatában a ; pédia fontosságának. Ez is hozzájárul, hogy a fővárosban a beszédhibásoknak csupán a 40 százaléka jelentkezik kezelésre, országos viszonylatban pedig mindössze 15 százalékos a részvételi arány. Holott hazánkban — hozzávetőleges becslés szerint — közel 200 ezer beszédhibás ember él: a felnőttek egy-másfél,' a 18 éven aluliaknak pedig mintegy három százaléka, közel 60 ezer fiatal. Ez utóbbi természetesen korcsoportonként igen eltérően oszlik meg: legtöbb köztük az óvodás, míg a középiskolás korú évjáratokban két százalékos az arány. A tájékozatlanság következménye azért is káros, mivel jóllehet a felnőtt beteg gyógyulását tudatossága és szorgalma is segíti,' de ekkorra már a rossz beidegződések is erősebbek, ezért a kezelést lehetőleg fiatal korban kell elkezdeni. — Lehet-e az elhanyagolt beszédhibának az egészségügy keretein túlmenő következménye is? — Nemcsak hogy lehet, de lélektani és szociális következményei lépten-nyomon tapasztalhatók a gyakorlatban is. A mindennapi életben sajnos gyakorta megesik, hogy egyes diáktársak érétien gúnyolódása, az ismétlődő megszégyenü- lés gátlásossá, riadttá, féíszeg- gé teszi a beszédhibás gyereket, akadályozza az iskolai közösségbe való beilleszkedését, és megzavarhatja egész személyiségének harmonikus fejlődését. Az ilyen gyerek felnőtt korára is visszahúzódó, magányos maradhat, „kilóg” munkahelyének kollektívájából, megnehezül párválasztása is, tehát végzetes törést szenvedhet egzisztenciája és egész élete. Ebben az értelemben a logopédia — társadalmi feladat is. — Milyen okai lehetnek a beszédhibának, és melyek az ismert beszédhiba-típusok, valamint gyógykezelésük módjai? — Az okokat két rendellenesség-típusra szokás osztani : szervi és funkcionális. Ez azután persze lehet öröklés, veleszületett fogyatékosság, születéskor, vagy később elszenvedett testi sérülés, lelki ártalom okozta idegbetegség, vagy éppenséggel a fogak sza^ bálytalan helyezkedése. A da-- dogás közismert okai- közé tartozik például a hirtelen ijedtség, a terrorisztíkus családi légkör. *i — A beszédhibákat egyébként négy csoportra osztjuk: 1. pöszeség, raccsolás, 2. orrú hangzós beszéd (ilyenkor rend-., szerint műtéttel szüntetjük: meg a szájpadhasadékot, vagy. az orrjárat dugulását), 3. hadarás, 4. dadogás. Az első két hibatípus lényegében 100 szá- zalékos hatásfokkal gyógykezelhető ; hadarás és dadogás esetében mintegy 30 százalék a teljesen és további 40—45 százalék a részlegesen gyógyíthatók száma. A beszédjavító* tanárok munkáját, mint az az' eddig mondottakból is nyilvánvaló, pszichológusok és szakorvosok is segítik; maga a szorosan vett logopédiai kezelés pedig majdhogynem „elvezetés”. Magnó, játékok, virág, • pingponglabda, tollpihe .— vagyis „indirekt” módszerek segítik a tanárok hallatlan szeretetet és türelmet igénylő munkáját, és nem utolsósorban: a foglalkozások meghitt, intim, oldott hangulata. — Egyéb, kiegészítő gyógymódok? — A közepesen erős, nyugodt ritmusú és dallamos ze’-” ne, valamint a testedzés, első-, sorban az úszás, amelynek egyenletes tempója a beszéd'- ritmus kiegyenlítődésére is jótékonyan hat. Viszont feltétlenül kerülendők a hirtelen, a nagyon gyors és a túlságos erőfeszítéssel járó mozgásokat igénylő sportágak, legfőképpen pedig a káros izgalmi állapotot előidéző verseny! — Végezetül: vajon minden beszédhiba — betegség-e? — Szó sincs róla. A kisgyermekek 80—90 százaléka selypít, 95 százalékuk pedig 3—5 éves korban átesik az úgynevezett „élettani dadogás” fázisán, amikor tudvalevőleg • a gyors szellemi fejlődés mögött átmenetileg lemarad a beszéd szerveinek anatómiai-technikgi . készsége. Ilyenkor ne türelmetlenkedjünk a kicsivel, s főként ne utánozzuk! A tiszta szülői beszéd és a derűs, kiegyensúlyozott családi légkör; ez a legjobb „házi patika!” KEREKES GABOS