Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
? ! ' S n * Lât&gatéhan a Dózsa-szobor alkotójánál RABINDRANATH TAGORE: VIRÁQISKOLA Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a júniusi eső, nyirkos keleti szél kószál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett, akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen. Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben. A tanterem ajtaja zárva van, és aki korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti. Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak. Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás kezükkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak. Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok is laknak. Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza? Nem tudod, miért sietnek annyira? Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy. Kopácsy Margit fordítása Protokollárisán reprezentálok Végre elkészült a nagy mű. Néhány nap múlva útrakel Ceglédre, ahol június 25-én, az országos Dózsa-ünnepség keretében kerül sor leleplezésére. Alkotója Somogyi József, Kossuth-díjas szobrász- művész. — Tudomásom szerint ez lesz a második Dózsa-szobor. — Igen. Az első, még 1957- ben, szintén Ceglédre került. — És felállítása óta sok vihart kavart... — Tudom — mondja nyílt tekintettel, amelyből a meg- bántottság árnyéka is. hiányzik. — Elvész azon a téren, ahová állították. Ez azonban nem az én hibám. Máshová került, mint ahová én szán-, tam. Ezért rémlik kicsinek, a térbe veszőnek ez a régebbi alkotás. — Nem okozott belső konfliktust az, hogy a felállítandó új szoborral önmaga mond ítéletet a régi felett? — Nem erről van szó. Ma sem tartom rossznak a (másfél évtizede készített Dózsa-szob- romai. Ma is a sajátomnak vallom. — Mi a különbség a régi és az új szobor között? — Nem csupán a méret, hanem sok más is. A régi egy kicsit romantikusabb figura volt, mint amit most csináltam. Ez a romantika elsősorban életkoromból és akkori művészi szándékaimból fakadt. Most sokkal szigorúbban komponált, kétalakos szobrot készítettem, amely Dózsából meg egy parasztfigurából áll. A figurák magassága három és fél méter. És ugyanilyen magas lesz a tardosi vörösmárványból készült talapzat is. — A híres ceglédi beszéd Dózsáját formálta meg új szobrában? — Nem. Mostani Dózsámban ott van az az érzelmi és történelmi többlet, amely mozgalmához és történelmi szerepéhez az elmúlt évszázadok alatt kapcsolódott. Bennem nem csupán az akkori kereszteshadak, illetve paraszttömegek fővezérének alakja él, hanem egy kicsit a parasztkirály is. Megégetésének koronája fenséges szimbólummá változott bennem. Úgy érzem, 'ez a jel — az elhivatottak jele —, ott volt már rajta Cegléden is ! Ezért lett az én új ceglédi Dózsám koronás parasztvezér. Ugyanakkor figurája, mint minden nagy tett, minden nagy gondolat, korának aktualitásán túl időtlen is, mert ezzel az erővel képes csak megújítani későbbi korok társadalmát és kultúráját. Vallom, hogy Dózsa a magyar történelemnek ilyen alakja volt. Benne megújul a vállalás, a küldetés ereje, és olyan nemzeti hagyománnyá válik, amely a későbbi korok emberének is élni segít. — És a szobor parasztfigurája? — Azt a tömeget szimbolizálja, amellyel és amelyért Dózsa megvívta harcát. — Ezek szerint mindenki számára közérthető kompozíció? — Én ezt egy kicsit másként fogalmaznám. A szobráÉgyik szokványos hétköznapon felültem a szokványos kék autóbuszra, és a szökött módon elindultam munkahelyemre... Minden ment a maga rendjén: ahogy felültem a busz is indult. Ám egyszer csak hirtelen megállt. Látom: szemben velünk tejcsárda. A vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba : — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Megitta a tejfejadagját. — No, most már el is indultunk... Megyünk is tovább. Ám egyszer csak újra megállunk. Látom : velünk szemben egy telefonautomata, előtte néhány sorjára váró ember. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanatBeállt a sorba. Felhívott valakit telefonon. Visszaakasztotta a kagylót. Beült a volán mögé. — No, máris mehetünk tovább... És megyünk is. Ám egyszer- csak hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy jeles hirdetőoszlop, tetején órával. Az óra körül fiatalok, randira váró szerelmesek ácso- rognak, idegeskednek, járnak le-fel. Vezetőnk, aki szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba : — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat... Odament az óra alá. Várt. Idegeskedett. Végre jött a kislány. Összecsókolództak. Beszélgettek. Szorongatták egymás kezét. Ismét összecsókolództak. Búcsúztak. Pilótánk megint a volánnál. — No, mehetünk tovább! És valóban tovább megyünk. Ám hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy felpántlikázott új ház. Kihallat- szik a zene, az ének, az ablakban vidám emberek láthatók. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat... szatnak, mint minden művészeti ágnak, sajátos nyelve van. A szobor nyelve a bennem felhalmozódott gondolatoknak olyan tömörített, plasztikai képlete, amely alkalmas arra, hogy a szemlélő számára lefordítsa azokat a gondolatokat, amelyek bennem Dózsával kapcsolatosak. Aki eddig csak annyit tudott Dózsáról, hogy felkelt parasztok vezére volt, azok ennyit értenek majd meg a szoborból. Akik azonban többet tudnak a korról, a parasztfelkelés gondolatáról, azok számára a szobor is többet mond. Úgy vélem, a modern szobrászat egyik alapvető szándéka, hogy ennek a többszólamúságnak az intellektuális határait kiterjessze és az eddiginél lényegesen több szólamon tudjon szólni az emberekhez. — Nincs szándéka több Dó- zsa-szobrot készíteni? — Az ősszel, amikor felkértek, öt Dózsa-szobor kompozíció tervét készítettem el. A lektorátus ebből négyet elfogadott. Akkor még úgy volt, hogy a lovas Dózsát készítem el Ceglédnek. Közben változott a terv, de az a szándékom megmaradt, hogy a négy kivitelezhető elképzelésből legalább hármat valóra váltok. A lovas Dózsát talán csak kicsiben, de a megkínzott Dózsát legalább két és fél méteresre tervezem. Bízom benne, hogy nemcsak szándék marad. PRUKNER PÁL Bement a házba. Ott énekelnek, zajongnak, táncolnak. Később összeverekszenek, rendőrt hívnak. Helyreáll a rend. Folyik tovább a házibuli. Vezetőnk kijön és beül a volán mögé: — No, mehetünk tovább!... Megyünk tovább. Hirtelen megállunk. Látom itt a pályaudvar. Vezetőnk az igen-igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket, csak pár pillanatra... Szabadságra megyek. Ezzel felült a vonatra, és elhúzott Szocsiba. Lesülve, még egészségesebben, még szimpatikusakban érkezett vissza. — No, mehetünk tovább!... Munkahelyemről természetesen elkéstem, de ezt az ég egyvilágon senki sem vette észre. Fordította: Sigér Imre Mielőtt a reprezentáció könyvelési rovatelnevezéssé alakult volna — magában foglalva a csésze feketét éppúgy, mint a százszemélyes medvevadászatot áfonyával —, egyszerűen képviseletet jelentett. Aki reprezentált, az képviselt, megtestesített valamit, vagy valakit. Mielőtt a protokoll mindenki számára terhes ceremónia-szabályzattá alakult volna — magában foglalva a pályaudvari fogadóterem kókuszszőnyegének hosszát éppúgy, mint a százágyús díszsortüzet, motoros rendőrökkel —, egyszerűen jegyzőkönyvet jelentett. Aki protokolláris ember, annak köze volt valamely jégyzőkönyvhöz: vagy aláírta, vagy leírta — lúdtollal. Szeretném visszahódítani ennek a két szónak eredeti jelentését. E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség vagyok. Úgy valahogy, mint az anekdotabeli Kovács János, aki megnéz egy Ferencváros— MTK-meccset és másnap közli a feleségével: — Nézd, anyus- kám, benne vagyok az újságban. Azt írja, hogy: „Ferencváros—MTK labdarúgó-mérkőzés, huszonötezer néző”. Benne vagyok a huszonötezerben. Először akkor voltam protokolláris személyiség, amikor a diákszervezet- fegyelmi bizottságának tagjaként beleírták a jegyzőkönyvbe, hogy jelen voltam a fegyelmi tárgyaláson, ahol súlyosan el kellett ítélnünk egy diáktársunkat, mert „rosszul viszonyult”, már nem emlékszem, hogy mihez. Később aláírtam egy jegyzőkönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott mennyezetről. Protokolláris szerepléseim leg- szebbike azonban az volt, amikor jegyzőkönyvet készítettek a budapesti Világifjúsági Találkozó zárónagygyűléséről és megállapították, hogy a szónokokat százezer ember hallgatta. Benne voltam — mint az anekdotabeli Kovács János — ebben a százezerben. Reprezentatív személyiségként pedig éjjel-nappal, minden évszakban szorgalmasan szerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket reprezentálom, akik a Föld sötétbe borult felén nyugovóra tértek. Nappal azokat, akik szerencséjükre fölébredtek, hogy munkához lássanak. Januárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan törölgetem a homlokom, reprezentálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Az étteremben azokat az ínyenceket reprezentálom, akik jobban szeretik a csirkepaprikást, mint a kelkáposztafőzeléket. Ha mégis kelkáposztafőzeléket eszem, azokat reprezentálom, akiknek nem telik csirkepaprikásra. Villamoson a villamosutasokat reprezentálom — többször szerepeltem már reprezentatív utasszámlálásban is ! —, járdán a gyalogosokat, munkahelyen a munkavégzőket, strandon a lustálkodókat, moziban az érdeklődőket, értekezleten az unatkozókat, külföldön az itthoniakat, itthon a haza jöttékét. Ezenkívül pedig az emberiséget reprezentálom. A legfrissebb adatok szerint a Földön hárommilliárd-kétszáz- millió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számbgn — mint az anekdotabeli Kovács János — én is benne vagyok. Hárommilliárd-kétszázmil- lió reprezentatív személyiség ! Közéjük tartozik persze az a néhány ezer —mondjuk: húszezer — ember is, akinek med*- vevadászaton vagy kókuszszőnyegen kell folyton toporognia. Valahányszor kelkáposztafőzeléket eszem, valami kellemes kis vendéglőben, mélységes sajnálkozással gondolok rájuk. Reprezentálva azt a hárommilliárd-egyszáz- kilencvenkilencmillió-kilenc- száznyolcvanezer embert, aki akkor eszik kelkáposztát — díszsortűz és motoros rendőrök nélkül! —, amikor csak akar. HEGEDŰS LÁSZLÓ RÉQI VIRRASZTÁSOK HELYÉN O az a dombóvári fagyos éjjel, a hosszú út magányosan a városig, miután a prüszkölő vicinális ide hozott, kóvályogjak itt hajnalig. Azt hittem, már sosem lesz vége útnak és fasornak. Alvó házak előtt, vigasztalan utcákon tébolyogtam, toronynál, mely valószínűtlen égbe nőtt. Végre a szálloda! Vörös fény pislákolt, virrasztva az üvegfal mögött önmagát. Az ajtó zárva rég. Nyakamba vehettem fáradtan a hosszú utat s az éjszakát. A vasút fényei felé bandukolva, maradt hát a füstös-tágas váróterem, ifjú utak félútja, hol fáradt alvók s katonák és batyuzók közt múlt éjjelem. Pádon elnyúlt, ki-bejáró utasokkal, hajtott fejű bóbiskolók és részegek, szerelmesek látványával ismétlődtek a félébren végigvirrasztott éjjelek. Egy öreg vasutas, akárcsak húsz éve, bejött, megrakta a kályhát s eltűnt megint. Be-betért egy rendőr, mintha melegednék. S abból is tudtuk, hogy virrad már odakint, hogy megjelent vödrével és seprűjével a takarítónő, — ki nem tűr, nem halogat, söpör irgalmatlanul. És hogy kiléptem, fütyülve befutott már az első vonat. ÍV. Sztanyilovsxkij : Szokványos történet FARAGÓ VILMOS
