Tolna Megyei Népújság, 1972. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
Bosszú Martinék József: DUNAFÖLO VÁR Lázár Ervin: M á j u s f a A színész rosszkedvűen jött haza a színházból. Öreg színész volt már, amolyan megtűrt személy az egyik pesti színháznál. Epizódszerepeket játszott, néhány mondatosokat. Abban a darabban, aminek most kezdték meg a próbáit, öt mondatot. — Már itthon vagy? —kérdezte a felesége teljesen fölöslegesen, amikor a színész beköhécselt a lakásba. —Még nincs készen az ebéd! A színész nem válaszolt. Leült és tovább köhögött. Néhány éve asztma kínozta és ilyenkor ha párás, ködös volt az idő, különösen rosszul érezte magát. A felesége sóhajtott és tovább kötött. — Dac Dezső egy görrrényl Görrrrény! Görrrrrény! — rikácsolta Fufru a papagáj mire a színész odament, bedugta az ujját a kalitkába és engedte. hogy a madár kicsit meg- csípkedje. — Igazad van! — mondta. Dac Dezső a színház főrendezője volt és mint ilyen dicstelen, de állandó szereplője az otthoni társalgásoknak. Mert ha rossz az idő: Dac Dezső! Ha rossz az ebéd: Dac Dezső! Ha elviselhetetlen az élet: Dac Dezső! Dac Dezső mint a füstköd bűzösen ég feketén lebegett a színész otthona fölött, nehezítve a légzést, riasztva a kedvet, állandó káromkodásra Ingerelve. — Történt valami? — kérdezte az asszony és újra sóhajtott. Bevezető sóhajtás volt ez, férje pillanatokon belül elomló panaszáradatához* — Történt! — kiáltott a színész, kirángatva ujját a kalitkából, majd ökölbezárva kezét, meglengette mint egy fütyköst. — Megint megalázott a nyomorult! Megint pimaszkó- dott velem, hogy láttam röhögnek a statiszták! — Mit mondott? — kérdezte az asszony — Már megint mit mondott? Magában már sejtette mit mondott. Dac Dezső már mindent elmondott a férjéről, most már csak ismétlésekbe bocsátkozhat. Inkább arra volt kíváncsi, mát ismételt most meg! — Azt mondta — fújtatott a színész — hogy úgy mozgok mint egy tetű! Olyan vagyok mint egy lajhár! Úgy beszélek mint’ egy csecsemő! És menjek el inkább portásnak a vasúthoz!!! — Ezt mind mondta?! —■ állt meg az asszony kezében a kötőtű. . — Mind! — állt meg a színész a járkálásban, indulatosan ütve egyet a rádió tetejére. — A szemét! — Ezt is mondta? — Ezt én mondtam! — dühöngött a színész. — Meg azt is, hogy egy gazember! Egy nagyképű állat! Egy Néró! — Ezt így megmondtad?! — rémült meg az asszony, mire a színész értetlenül meredt rá. — Már megint nem figyelsz! Ezt most mondtam itt, neked róla!! — legyintett, mint aki beleunt az egészbe. — Mi Van azzal az átkozott ebéddel?! Hazajövök fáradtan, megalá- zottan, összetörtén és te csak kötsz! Mint egy pók! Mi az istencsudáját kötsz?! «— Pulóvert! Neked! — Pulóvert! A telkemen korcsolyázik egy bitang, az életem karcolja össze és te csak kötsz, kötögetsz mint egy pók! Amikor részvétre lenne szükségem, biztatásra, amikor meg kéne, hogy fogd a kezem! Az asszony letette a kötést és kiment a konyhába. A színész lehevert a heverőre és fölbámult a plafonra. Két repedés közül a nagyobbat nézte, közben arra gondolt, hogy egyszer ezt a Dacot, megveri, megalázza, megpofozza, szét- trancsírozza, kibelezi, megeszi! Elképzelt először egy kisebb megverést ! Mondjuk négy-öt pofon, néhány gyomorszáj as. fenékberúgás! Aztán egy nagyobb megverést színezett ki, a dadogó könyörgésig bezárólag! Ott a „Csortos Gyula” művészklubban, hogy minél többen lássák és Dac Dezső tönkrevert romjai felett, mint a keselyük körözzenek a szí- részek, ordítva, éljenezve... — Gyere ebédelni! — szólt be az asszony* Kiment. Leült az asztalhoz, Vágott egy darab kenyeret. — Már megint milyen ez a kenyér! Mint a csiriz, mint a sár, mint a ... Jelzőket se tudok erre! Ehetetlen! — levágta az asztalra. — Nem én sütöttem! — méltatlankodott az asszony. — Most miért veszekedsz ezért is velem?! Szidd össze a pékeket! Ebéd után egyedül maradta konyhában. Az asszony bement, folytatni a kötést. A színész cigarettázott, közben a sület- len kenyeret nézte. — Disznóság! — morogta, majd belemarkolt a lágy. puha bélbe ás kitépett egy gombócnyit. Szórakozottan gyúrogatni kezdte. Gimnazista korában szobrászkodott, akkoriban még azzal is kacérkodott, hogy talán valamikor híres szobrász lesz. Hol van az már! Megtűrt színész, majdnem statiszta egy színháznál, ahol egy aljas, nagyképű fráter, egy Dac... egy Daci... Egyre izgatottabban formálta, simogatta, kapargatta a kenyérbelet és amikor egy óra múlva kijött az asszony, meglepetten kiáltott fel. — Hiszen ez Dac Dezső! A színész elégedetten dőlt hátra a széken és farkasszemet nézett a kenyérbél szobrocskával. A Ids pöffeteg Dac Dezső ott feszített a tányér mellett, ez egyszer némán és kiszolgáltatottan. Talán tíz centi lehetett az egész figura, de remek karikatúra! A színész és a felesége sokáig nézték. Aztán a színész megragadta a kenyérbál Dac Dezsőt és leharapta a fejét! Majd szép lassan, az utolsó morzsáig befalta az egészet! (1972) Keszeg elálló fülű tanító kísért át a falun. Dühített, mert egyre azt magyarázta, hogy micsoda jó viszonyban van a doktorékkal meg az állatorvossal, s neki a járásnál is van egy főmufti puszipajtása, egyszóval ő itt az előkelőséghez tartozik. Az ördög tudja miért volt erre szüksége, talán attól félt, hogy enélkül lenézi őt a jöttment pesti. Mármint én. Nem akartam neki megmondani, hogy a puszta, ahol nevelkedtem, alig húsz kilométer ide. Szerencsére megláttam a májusfát, egy palatetős, nagy udvarú, tehetős parasztház kerítése mellé tűzve. Jókora nyárfa volt, piros megA kék szalaggal felcicomázva, a legtetején néhány palack hintázott. — Itt szép lány lakhat — mondtam az előkelő tanítónak, mielőtt még elmondhatta volna, hogy Nixonnal szokott ultizni. Felkapta a fejét, tanácstalanul rám nézett. — Hol? — Itt, ebben a házban. A májusfáról gondolom. Tudatlannak járó, fölényes mosolyt villantott felém. — Ugyan, hol van már az a világ! — Melyik világ? — Amikor a lányoknak tűzték a májusfát. Ez az épület a tsz-iroda. Nem lakik itt senki. Hogy értetlenül néztem rá, megállt, szembefordult velem, megfogta a kabátom gombját. — Kérem, itt mostanában csak az orvosnak, az állatorvosnak, a tsz-elnöknek, meg a tanácselnöknek tűznek májusfát. És egyet a kocsmaudvarra, hogy legyen mit kitáncolni. Lányoknak nem. Csak a falu elejének. Fölébredt bennem az ördög. — Magának tűztek? Dühösen nézett rám. — Én, kérem, csak egyszerű tapító vagyok. Szótlanul bandukoltam a protokoll-májusfás faluban, gyerekkorom májusai jutottak eszembe. Egész éjszaka mozgott a puszta, fékevesztetten ugattak a kutyák, az erdőőrök, csőszök egy pillanatra sem hunyhatták le a szemüket, mert honnan is szerezték volna a legénykék a fát? Világos: lopni kellett. S csőszéberség ide, csőszéberség oda, mindig annyi fát loptak, amennyire éppen szükség volt,' s másnap a lányos házak napraforgószárral bekerített, tenyérnyi udvarán ott virult a tavasz meg a szerelem jelképe: a májusfa. Milyen nagy szégyen volt, ha valamelyik lányos ház előtt üres maradt az udvar ! S akik kapták, azoknak is volt versengeni valójuk. Kié a legnagyobb, kié a legszebb, kié a leggazdagabban feldíszített? S aztán a titok: ki tűzte? Azok még valódi májusíák voltak. Ezek? Bemegy a tanács embere az erdőgazdasághoz. Eny- nyi meg ennyi fa kellene. Igenis, tessék a nyugta. Embereket küldött? Jön egy fogat. Emberek ide, meg ide, ezt a legnagyobbat a tanácselnöknek. Az is lehetséges, hogy a májusfatűzés is munkaegységre történik. Ott egye a fene! Elbúcsúztam a proto- koll-falu májusfátlan tanítójáEste mindig beszélgetünk. — Aztán aludtál délután az oviban? — Nem. Nem aludtam. Nem szeretek aludni. Nem szeretek az oviban aludni. Csak a szemem volt csukva. — És az óvó néni nem vette észre? — Nem. Ö aludt, ölt a széken és aludt. — Aludt? Láttad, hisz csukva volt a szemed? — Nem láttam, csak hallottam! * Utazásról tértünk vissza. Lacika teljes odaadással örökíti meg élményeit. — Mit rajzolgatsz fiam? — Vonat. Mozdony, ezek itt a kocsik. — És az ablakok, bütyök? — A túlsó oldalon. — Â, persze, persze. * Nagy esemény a családban. Elsős lett Lacika. Minden reggel elkísérem a messzi úton. Mióta influenzás voit, a táskáját is cipelem az iskoláig. Aztán elbúcsúzunk. — ügyes légy, Lacika. Lesz piros pont, ugye? Tessék, fogd szépen a táskád. — Apu. — Tudod, nekem is sietni kell, hogy odaérjek a hivatalba. — Apu, kísérj még egy kicsit, gyere velem az osztályig. Megyünk fel a lépcsőkön. Első tői, dolgom volt még n szomszéd faluban is. Tudtam az utat, egyik dűlőúton fél óra gyaloglás. Sietve mentem a dombok közé szorult, szegényes utcán — szerettem volna minél előbb kiérni. Az utolsó előtti nád- födeles háznál g> ökeret vert a lábam. Akkora májusfa volt az udvarában, mint egy templomtorony. A kútnál egy pirosszoknyás lány éppen öntötte a vályúba a vizet. Bekiáltottam neki. — Itt ki lakik? Gyanakodva felém fordult. — Mink. — mondta. — Gergely Istvánék. — A májusfát kinek tűzték? Szégyellősen elmosolyodott. — Hát kinek tűzték volna! Nekem. Egyszerre jóleső meleg szaladt szét bennem, boldogan néztem a toronymagas fára. Micsoda szép fa! Ráadásul titán még lopták is... emelet, második emelet. Viszem mellette a táskáját. Hogyne vinném, ha Lacika ilyen nehezen tud elszakadni az embertől. Egészen meghatódom. — Azt miért kellett, hogy idáig kísérjelek, Lacika? Mondd csak nyugodtan, nem szégyen ám az ilyesmi. — így te hoztad a táskám. * Mindig több a gond. Lacika már ötödikes. — Na, és mi volt a suliban, Lacika? — Dogát javítottunk. — Az szép dolog. És milyen lett? — Nagyon jó, csak mindig közbejön valami. — Közbe? Mi jöhet közbe, ha jó az a doga? — Tudod apa, a végén. A tanár úr odaírt valamit és én nem tudtam elolvasni. — Ezt nem értem egészen. Hogy hogy nem tudtad elolvasni? — Úgy volt írva, hogy nem tudtam elolvasni. — Most akkor nem is tudod, mi volt odaírva. ■ — De. Kivittem a füzetet és a tanár úr elolvasta. Nagyon megszidsz érte? — Halljuk. Mi volt az? — A külalakra is illik adni. * így múlik az idő. Hh sokáig megy így, felnőtt lesz az én Laci fiamból. FISCHER LAJOS KÄLDI JÁNOS: KÖSZÖNTŐ — A hetvenesztendős Bár dosi Németh Jánosnak — A legtündöklőbb lobogó, a júliusi ég merre leng már? — Csak az utcai fák ma, holnap és holnapután, csak a forgó-jajgató Föld szüntelen, csak a város, a párába vesző, nagy dália, csak az alkonyat, az óriási, sárga tűnődés, csak a hallgatás több napos borúja, csak a kő, csak a kín, csak a lélek mindig-suhogó erdőségei. De mindezeken túl minden tavasszal kinyílik a kankalin és virít, virít örök hűséggel a Vacsoracsillag, Töredék egy gyermek fejlődésrajzából
