Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
j4 legszebb ajándék Munka közben. Megváltozott a faluközpont. A régi általános iskola falait frissen pucolták, az ablakokra rácsokat tettek. Az épület már régen látott embereket. Legfeljebb csak messziről. Most meg... Állandóan nyitják, csukják a,kaput. Lányok- asszonyok igyekeznek befelé minden reggel. Gazdagabb lett megyénk, gazdagabb lett a paksi járás és nagyon gazdag lett Bikács. A régi iskolát varróüzemmé varázsolták, ahol május végén már 130 nő keresi kenyerét. Ennél szebb ajándékot valóban nem kaphattak volna a bikácsi és a környékbeli nők hazánk felszabadulásának évfordulójára. — Én bikácsi vagyok — mondja Fehér Lászlóné, És azt hiszem nem túlzás, ha most néhány dolgot asszonytársaim nevében mondok el- Hihetetlenül nagy boldogságot jelent nekünk ez az üzem. Végre van munkahelyünk. Büszkék vagyunk a szép munkatermekre és arra, hogy mi dolgozhatunk bennük. Én vagyok itt a legidősebb, de még soha nem dolgoztam üzemben. Annál többet otthon a ház körül, meg a termelőszövetkezetben. Amikor fiatal voltam, kicsik voltak a gyerekek... Persze sem akkor, sem később nem volt lehetőség az elhelyezkedésre. — Milyen érzés egyik napról a másikra üzemi munkássá válni? — Csodálkozni fog. Szinte semmi. Tulajdonképpen any- nyit foglalkoztam már ezzel a gondolattal... Szóval, az álmom valóság lett. S tudja, az még egy nagyon jó érzés, hogy pont itt, az iskolában kapott otthont az üzem. Ugyanis nagyrészt társadalmi munkában építettük. Annak idején itt tanultak gyermekeink, most meg mi dolgozunk itt. Jelenleg még csak egy munkateremben dolgoznak az asz- szonyok, a másikat később, körülbelül április közepére rendezik be. Természetesen akkor ismét huszonöttel növekszik a boldog bikácsi nők Száma. Május közepén pedig beindul a kétműszakos termelés, ami azt jelenti, hogy addigra a létszámot 130-ra emelik. Szakmunkásvizsgát tehetünk — mondja Tiringer Zsuzsa. — Miért éppen Bikácson létesítették az üzemet? — kérdem Gazdag Istvántól, a nagydorogi községi tanács elnökétől. — összejátszott a véletlen és a szerencse. — Ez elég különös. — Valóban az. Tavaly július 27-én hirdetést adtunk föl az Esti Hírlapban, hogy eladjuk a három tantermes bikácsi iskolát. Elsőnek a budapesti „Csöpi” Gyermekruhaipari Ktsz jelentkezett, pontosabban ajánlatot tett... Augusztus 4-én a rendkívüli vb. és a ktsz meg is kötötte a megállapodást. A tanács vállalta, hogy átalaíkitja az épületet, megoldja a vízellátást, a szennyvíz-elvezetést és még néhány apróságot. Mindezt azért vállaltuk olyan boldogan, mert jól tudtuk, hogy milyen szüksége van a környéknek erre az üzemre. A ktsz adta, illetve adja a gépi berendezéseket, megoldotta a fűtést, s természetesen biztosítja a szakirányítást. Hozzáteszem, a tanács gondoskodik a munkaerőről. — Gondolom, ez utóbbi nem tartozik a legnehezebb feladatok közé. — Valóban nem. Amikor meghirdettük az első munkafelvételt, azonnal százhuszon- hárman jelentkeztek. A tanácsnak eddig 251 ezer forintba került az átalakítás, de most is, s eztán is azt mondom, nagyon megérte. Fiatal leány a paszpolozó- gépen dolgozik, illetve még csak tanul. De olyan gyorsan száguld kezében a puha, steppelt anyag, mintha már évek óta ezt a munkát végezné. — Eddig Vajtán, az üdülőben dolgoztam. Felszolgáló, meg olyan mindenes voltam. Már régen szerettem volna megtanulni varrni. — mondja Tibor és Margit fiatalok, noha ebben az évben ünnepük házasságuk 10. évfordulóját nyolcéves kislányuk és a harmadik éves öcsike társaságában. Mindaddig, amíg nem tudtam létezésükről, úgy volt számomra kerek a világ. Most viszont, hogy megismertem őket, teljes meggyőződéssel vallom, hogy így egész az Egész, mivel tiszta szívű, derűs és bizakodó embereket megismerni a legszebb újságírói örömök egyike. Kivált akkor az, ha a riporter azzal indul egy emberpár megkeresésére, hogy morgolódjon arra a nagyon konkrét jelenségre, amiről annyit beszélünk a nőpolitika kapcsán. Még pontosabban ; alig van a tárgyban készülő jelentések között, ami ne említené, hogy esztendőről esztendőre növekszik a munka- vállaló nők száma. De a munkát vállaló nők zöme szakképzetlen, ha úgy tetszik iskolázatlan. S akár ez, akár amaz az igaz, nem jól van! Majd 26 éve nem jól van, hiszen a szellemi javakat egész népünk számára tettük hozzáférhetővé. Következésképpen, csak az nem tanul, az nem használja föl a fölkínálkozó önműve- iési lehetőség szervezett és kevésbé szervezett formáit, aki valami okból nem akarja. Tehát, Margit és Tibor... Egy oktatásügyünkről, köz- művelődésünkről szóló beszélgetés kapcsán hallottam „a fiatal asszonyról”, aki beiratkozott a gimnázium levelező tagozatára, de ne sokkal ezután pityeregve jelentette be, hogy nem jöhet többször, mert a férje nem engedi. Úgy mondták: tanulni nem engedi. — Tényleg nem engedtem — hallhattam később — és nem tudom, csakugyan régimódi lennék? — Dolgozni is megpróbáltam elmenni — szólt közbe az asszonyka —, de azt sem engedi. — Persze hogy nem! Van két gyerek, rengeteg munka a ház körül. Épülget a házunk bent Bátaszéken az állomással szembeni Orbán uctában. Nemrég eladtuk a Moszkvicsot, szeretnénk Zsigulira cserélni. Itthon kell az asszony, hogy mindennek gazdája legyen. Tiringer Zsuzsa. — Most valóban azt csinálhatom, amit szeretek. És annak örülünk még nagyon, hogy három esztendő után alkalmunk lesz szakmunkásvizsgát tenni. Az asszonyok hogy vélekednek erről? — Eszükbe sem jut vonakodni. Sőt ! Egyelőre annak is örülünk, hogy betanított munkások lehetünk. Hát még, ha szakmunkások leszünk... — mondja Horog Lászlóné, aki szintén bikácsi, — Férje mit szólt ahhoz, hogy megválik a főzőkanáltól? — Hát mit szólt volna? Örült? Egyrészt az ő keresete mellett az enyém sem jön rosszul. Na és... tényleg egyenrangúak leszünk. Napközben dolgozunk, este meg együtt végezzük a házimunkát. Balogh Anna régen az erdészetnél dolgozott, ő is boldog, hogy bekerült a varróüzembe. Szülei büszkék lányukra. Textilszakmát tanult Tolnán Gerzsai Ilona. Hogy miért vált meg régi munkahelyétől? — Fárasztó volt már a bejárás. Ha délelőttös voltam, már hajnali négykor kellett kelnem. Az éjszakai műszakot meg kimondottan nem szerettem. Most Nagydorogról járok Bikáesra. Gyakran kerékpárral. 20-án kezdtük itt a munkát, de már most elmondhatom, hogy igazán jól érzem Na és a kislány? Ha az felnő, őt sem engedi majd tanulni? — Dehogynem. Éppen, hogy kell majd neki tanulnia. Az öcsit, aki érdeklődve toporog körül, már nem is kérdezem. Tibor — és hadd mondjam már a teljes nevét — Varga Tibor Mórágyon 650 katasztrá- lis hold erdőterület kerületvezető erdésze. Alföldi fiú, aki semmi pénzért nem menne vissza a szülőfalujába, Tompára. Még amikor friss technikusi oklevéllel megkezdte a gyakornokoskodást Somogybán, akkor szeretett bele a dunántúli, összefüggő erdőkbe. Itt meg, Mórágyon, 12 éve van már. Mesebelien kicsi a falu szélén, mintegy őrhelyként álló ház, ami otthonnak szolgál, és kívül-belül ragyog benne a rend. Messziről elárulja, hogy szorgalmas emberek lakják, akik a hasznosat is csak szépnek szeretik. A hasznos természete pedig olyan, hogy akkor tud csak szép is lenni, ha a gazdakezeket belső igény vezérli a tevés-vevésre. — Mikor összekerültünk, alig volt valamink. — És most, amijük van, arra elég volt csali az erdészfizetés? Tiltakoztak. Nehogy azt higgyem! Amint összeházasodtak, nyomban elkezdtek szerződéses állatokat nevelni. Három borjú nevelésével kezdték. — Először azt sem tudtuk, mit kell csinálni a boriakkal, hogyan kell etetni őket — mondta Margitka nekipirulva. Tibor helybenhagyólag bólogatott és változatlanul derűs arccal, magam. Megbarátkoztunk, s egyik nap arról beszélgettünk, ha beindul a második műszak, brigádot alakítunk. Különben a kereseti lehetőségünk is jó. A betanulás ideje alatt 6,50-es órabérben dolgozunk, később meg majd teljesítményben. A szivárvány minden színében pompáznak a könnyű, habos nyári takarók, a bébi ko- csikabátok és az ülőpárnák. Néhány parányi gyermekruhát is látóig itt-ott. Ezeket maradék anyagokból gyakorlásként varrják az asszonyok. Köny- nyen szokták meg a pontos munkakezdést, nem jelentett különösebb gondot a két megbízott üzemvezetőnek az aszMost anyakocákat tartanak. — Nincsenek anyagi problémáink, Tulajdonképpen ezért nem akarom, hogy a feleségem elmenjen dolgozni. — És később? Ha mondjuk beköltöznek Bátaszékre? — Akkor sem szeretném, mert itt marad ez a szolgálati lakás, amit meg akarok tartani, hogy nyáron itt lehessen a család. — Hát a tanulás? Erre a kérdésre nem kaptam egyértelmű választ. A „lehetséges” és a „talán” bizonytalanul csengett Annál biztatóbban valami más, ami csak úgy, magától jött és jóval később. Mindketten szeretik az erdőt, ami az erdésznek külön is a szívéhez nőtt. Most kezdődött nem régen a Kopaszhegy betelepítésé, fenyőcsemetékkel. Húsz hektáron ülteti tizenkilenc asszony a pöttömnyi fákat és egyikük-másikuk — aki régebb óta dolgozik már az erdészetnél —, ugyanúgy ki tudja hallani a csemeték gyermelcszuszogásra emlékeztető neszezéséből a majdani fenyőzúgást, mint a kerületvezető, aki hol itt, hol amott tűnik föl a motorjával. Megy, aztán rendszerint lent hagyja a lapban a járművet, mert nem csináltak még olyan motorkerékpárt, ami képes lenne megjárni a vadregényes táj dombjait. Itt szelídül, helyben hegynek nevezett dombokká a Mecsek. A föld, rossz dajkája a mezőgazdasági termékeknek, de édes jó szülője az erdőnek. Én azt hiszem, minden erdészfeleség okkal lehat féltékeny az erdőra. Talán még Margitka is... — Mit csinálna Tibor, ha r .' mondanák magának, hogy a jövő hónaptól számítva bent szonyok pontosságra tanítása- Azt mondják, gyakran nem akarják abbahagyni a munkát. Még ezt vagy még azt megvarrják... — Engem meg a feleségem már kiüldöz otthon — szól Kozma Ferenc, az üzem „tó- tümfaktuma”. ő már nyugdíjas, de 500 forintért elvégzi a fűtést, a takarítást és mindent, amit rábíznak. — Én voltam az első jelentkező az üzemben. Azt hiszem, hogy ez a nagy dolog megmozgatja, megváltoztatja a mi községünket. Úgy érzem, hogy a „gyárunkat” érdeme szerint fogjál; becsülni, szeretni. V. HORVÁTH MARIA Foto: Gottvald Károly kell dolgoznia az erdőgazdaság központjában? Íróasztal mellett? — Nem mennék! — Nem? — Semmiért nem. Mikor idekerültem, a kerületben rengeteg kopár terület volt. Tessék, nézze még ! Betelepí tettük, tisztogattuk, fölneveltük. — És most, nemrég kezdődött az új telepítés. A kívülálló legföljebb ráérezni tud, egészen megérteni nem, hogy micsoda láncszeme ez megint az idekötöző hűségnek. Legföljebb majd a gyerekek! Azok hátatfordítanak az erdő világának. A gyerekek, akik amint nőnek, úgy megnövekszik velük a gond is. Margit koüyan- totta ki, hogy németet tanul a kislány és szégyen ide, szégyen oda, egyikük sem tud segíteni a gyereknek a tanulásban. Helyben vagyunk! A szülői segitőlciszság tehetőtL. -. -ige mind többször derül m . j ki később. Valamelyik! -;ak kell majd segítenie a . zekéknek a tanulásban. A;.tí ,.ét- séges, hogy ez a feladat az édesanyának jut. . . de mi lesz, ha készületlenül éri a dolog? A gyerekek szellemi téren hamarabb kinőnek a szülők keze alól, mint az kívánatos volna. Úgy látszik Margit ezt tudja már. Tibor viszont bármilyen derék ember, kissé valóban régimódi. De van némi mentsége. Közös életük nulláról indult és mindenük megvan, ami a kiegyensúlyozott, boldog élethez kell. Ketten dolgoztak meg érte. Négy évvel ezelőtt megvették a bátaszéki telket. Három évig gyűjtötték a szükséges építési anyagokat. Kész az alap. Most a nem szolgálati, a saját családi fészek — a végleges — megrakása következik. Nekik is van ötéves tervük. A házasságuk 15. évfordulóját ott akarják már megünnepelni bent, Bátaszéken, az Orbán utcában. Kát, kinek hogyan.. ők így látják jól. Én meg azt gondolom, kikerekednek a dolgok, vagv még inkább, kiegészülnek idővel... LÁSZLÓ IBOLYA ICineik, hogyan... Csakugyan régimódi lennék?
