Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-20 / 92. szám
Jónás és a modernség Még egyszer Iíálmánehey Zoltán kiállításáról A keresztény mitológiába» kissé járatosak tudják, hogy Jónás próféta volt. akinek ebbéli minőségében érdekes közlekedési eszközt sikerült igénybe vennie, egy cethal ser gítségével tett meg tetemes távolságot! A mai emlber ebbe» természetesen némileg kételkedik és jól tudja, hogy a Jónás-féle kaland mögött sokszorosan átvitt értelmet kell keresni. Jelképről, sőt egész jelképrendszerről van szó, amely már érthetőbbé teszi a kissé szokatlan történetet. Az erőszak végső soron veszésre van ítélve (Jónást úgy hajították a tengerbe), nehéz helyzetekben az' ember sokszor azt érezheti, hogy végleg magára marad (egy cethal gyomra valóban meglehetősen izolálja a benne lévőt a nagyvilágtól) és ilyenkor van módja töprengeni. Maga a színhely azonban még mesének is bizarr. Ügy érezzük ezt érzékeltetni hivatott a képünkön ábrázolt Jónás feje felett fordítva úszó tengeri emlős. És mit érez, aki először látja a képet? Semmit. (Érettségizett fiatalember.) — Nagyon sokat gondolkodtam rajta, de semmit! (Fiatal, ugyancsak érettségizett pincér.) — Nekünk ez nem mond semmit! (Két római katolikus lelkész.) . — Félelmet! Nem a, képtől félek, hanem attól, hogy az emberben mennyi félelem rejtőzik- .» (Ápolónő.) ■— Az illető cselekszik és itt ütnek a fejére! (Hat elemis segédmunkás a Rákóczi utca 9-ből.) — Zűrzavart! (KISZ-vezetó.) — Jónás könyvén ne vitatkozzunk! (Egy járókelő a nyomda előtt.) — Ez valami vicces! — (Öt és fél éves kisfiú.) * Amikor a kiállítás vendégé könyvét, két nappal a megnyitó után, végigpörgettük, már jelezték ittjártukat vezető beosztású szekszárdi orvosok, ipari tanulók Makóról és egy asszonycsoport Bácsbokod- ról. Más. ha az embert egyet-* len kép reprodukciójával tartóztatják fel és ismét más, ha ideje van végigszemlélni az összesét, melyet a művész a nagyközönség előtt való bemutatkozásra jónak ítélt. Mivel a kiállítás e sorok megjelenésékor még javában látható a szekszárdi művelődési központban, szeretnénk, ha minél kevesebben jönnének úgy zavarba, mint akikkel a bevezetőiben említett módon ezt az egyetlen képet megismertettük. Éppen ezért hívjuk fel a figyelmet, hogy az öt és fél éves kisfiú valamit megközelített a valóságból. Kálmán- chey szekszárdi bemutatkozása nem vicces ugyan, hanem egyszerre komoly és játékos. A bármelyik játékboltban kapható korongjátékra emlékeztető idomok, melyek a felületeket összefogják, szinte a variációk korlátlan lehetőségét biztosítják. Az élet sem ugyanabban az ütemben kínálja az élményeket, nem állandó, hanem változatos. Miért ne úgy mutatná be alkotásait egy művész, hogy az érzése szerint hangsúlyozásra érdemeseket előtérbe ugrássza, néhány más alkotás rovására? A kiállítás a lapunkban is többször idézett toönyvév, a „Mindenkinek könyvet” jelszó jegyében született, Van, akinek a könyv arra szolgál, hogy Szekszárdtól Budapestig ne unatkozzon és éppen ezért megelégszik (az egyébként na- ' gyón tiszteletre méltó.) Simenon Maigret felügyelőjével. Más a könyvtől rosszkedvű, vagy vidám lesz. A harmadik — és ez a művész — kényszert érez arra. hogy a könyv által benne kiváltott érzelmeket, gondolatfolyaimatokat a maga eszközeivel örökítse meg„A kiállítás túl modem." — olvastunk egy bejegyzést a vendégkönyvben. Csakugyan? Mi az, hogy túl modern? Ha KáLmánehey Fra Angelico színeit pompáztatok» (lehetőleg a Szépművészeti Múzeumban megszokott elrendezési formában) a falakon, akkor kellene felháborodnunk. Ha Rembrand-ot igyekezne utánozni, vagy Degas-t, netán Paál Lászlót, akkor nem kevésbé. Ma már elavult, ami tíz éve modern volt és véleményünk szerint Kálmánűhey Zoltán művészetével a mai ember szüntelen keresésének, ha úgy tetszik hajszoltságá- nak tart tükröt. Napjainkban még élnek emberek, akik már a világon voltak az első komolyabb repülőgép felszállta előtt. Még többen, akik érett férfikorba léptek, amikor Magyarországon megkezdődött a rendszeres rádióadás, vagy éppen, amikor a „gőzgépek” korszakát elkezdtük az elétet-* romosság korszakának nevezni. Azóta néhány év leforgása alatt beléptünk az atomkorba és mögöttük van az űrkorszak küszöbe is. Mi sem érthetőbb, minthogy a valóságra mindig érzékenyen reagáló művészet megpróbál a kornak megfelelő kifejezési formát keresni. Kálmánchey ezt a komoly odafigyelést követelő, szép kí~ állításán bemutatottak tanúbizonysága szerint önálló, egyéni módon, a maga módján teszi meg. Ezért tartottuk érdemesnek, hogy erre a valóban eseményszámba menő rendezvényre, , a megnyitás ürü-» gyén közölt rövid tudósítás-; nál bővebben is visszatérjünk. Gondolatébresztő szándékkal, hiszen, nem-egyetérteni szabad, vitatkozni jó. gondolkodni azonban mindenkinek kötef leai ORDAS IVAN 1 Aiumíniumprogram * I r I ' Yl Vn* * - - V: '■ ■ " A magyar—szovjet alumínium- és timföldegyezmény keretében hazánk legnagyobb alumíniumipari létesítményévé fejlesztették a Székesfehérvári Könnyűfémmüvet. A Székesfehérvári Könnyűfémmű szélesszalag-henger- műve az ALUTERV és szovjet tervezőintézet közös munkájaként létesült. Nagy értékű berendezéseit szovjet kohászati üzemek és nyugati cégek szállították. Képünkön a Szovjetunióból további feldolgozásra érkezett alumínium öntecsek. (MTI Foto — Mező Sándor felv. — KS.) Jegyzetfüzetből Tisztelet a tegnapnak.*. Korábban hírt adtunk arról, hogy március 30—31-én Siklóson rendezték meg azt a majdnem országos nyilvánosságú tudományos tanácskozást, amelyen a szociális gondozás országos irányítói, déldunántúli és dél-magyarországi szakemberei, orvosok, pszichológusok, szociális gondozónők és szociális intézmény vezetők vettek részt. Itt, ezen a kétnapos tanácskozáson számoltak be többen is arról, hogy megyéjükben hol, melyik termelőszövetkezet hozott létre saját erőből napközi otthonokat, egyedülálló nyugdíjas és járadékos tagjai részére. Csodálattal és tisztelettel hallgatták a részvevők ezeket a kis győzelmi jelentéseket, és azt gondolom, így utólag, hogy ezeknek a meleg, emberi szívről valló beszámolóknak a hallatán néztek körül és támadt hiányérzetük. Ó, nem a tanácskozás tématervezetével, programjával kapcsolatban. Az jó és nagyon hasznos volt, mert a szakterület dolgozói képet alkothattak, mit tesz a Duna-Tisza köze a területi szociális gondozás sikeréért, mit Zala, vagy Baranya, a vendéglátó. Mi telik Somogytól és mi telt Tolna megyétől, hogy tovább ne is soroljam. A nyugtalanító hiányérzet magyarázata az volt, hogy a részvevők ekkor konstatálták, meny- nyirre szigorúan maguk között vannak, hogy mennyire ide kellett volna hívni azokat a vezetőket is, akik a szociális gondozás társadalmi megsegítése címszó alatt anyagilag tenni képesek és készek az új, a jó gondozási formák elterjedésében, meghonosodásában. Néhány héttel a tanácskozás után találkoztam a szociális gondozás területének néhány megyei munkásával. Valahányon úgy nyilatkoztak, hogy nagyon időszerű és hasznos volt az első országos tanácskozás, ami a területi szociális gondozás munkájának értékelésével, tapasztalatainak közrebocsátásával foglalkozott. De ők is, mint majd minden részvevője a tudományos ülésnek, azt mondják, kár, hogy csak a szakma volt jelen. S nagy kár, hogy Tolna megye nem számolhatott be se nagy horderejű dolgokról, se olyan úttörő jellegűekről, mint a szomszédos megyék egyik-másik termelőszövetkezetének saját erőből létrehozott napközi otthonai voltak. Pedig nem kétséges — mondották —, hogy ezeknek a szociális létesítményeknek további gyarapodása jelentene megnyugtató enyhülést. Kevés, minden fejlesztési erőfeszítésünk ellenére a szociális otthoni férőhelyek száma, falvainkban pedig mind több magányos, igen mostoha körülmények között élő idős ember megsegítésének, gondozásának feladatával kell szembenéznünk. Megyénk két városában és pár kiemelt nagyságrendű településén sikerült szociális gondozónőket munkába állítani. A bennünket képviselőkkel beszélgetve jutott eszembe egy korábbi beszélgetés, amit a szekszárdi járás egy nagy területen gazdálkodó termelőszövetkezetének elnökével folytattam még valamikor az ősz derekán. Amiatt főtt az elnök elvtárs feje, hogy az ő szövetkezetüknek van 860 tagja, viszont a rendszeresen dolgozók száma mindössze 400, amit tudva könnyű kiszámítani, miért haladják ők meg az öregek számarányával a megyei átlagot. Nagy gond, nagy gond — ismertem el akkor is, most is. De változatlanul azt állítomj amit akkor, azt tudniillik, hogy nem leküzdhetetlen gond tisztelő gondoskodással adózni a tegnapoknak, segíteni az értünk is megvénülteknek abban, hogy öregségük emberi tartalmú szépségben is gazdag legyen. Ismerve, tudva, hogy más megyék mi mindent tesznek szociálpolitikánk megvalósításáért, hogy a gondoskodásra hajló szivek ösztönzésére mennyi leleményről ad egyszeregyszer országszerte bizonyságot az ész, valahogy nem szívesen hallom sem ß panaszokat, se pedig a pesszimista indítású belenyugvást, ami legtöbbször is szól: „Nálunk ez nem megy.“ Megy az! Legföljebb magától nem mozdul, mert a dolgok makacsok bizony, akár a tények. A dolgok attól nem lendülnek mozgásba, ha siránkozunk felettük, akkor meg már meg is szólalhat a haladás felett a lélekharang, ha még bele is nyugszunk abba, hogy valami tennivalónk elvégzése lehetetlen. Egyébként, ezelőtt hat-nyolc évvel, amikor létrejöttek az első, öregeknek szánt napközi otthonok, igen sokan tömény szkepticizmussal fogadták ezeket a létesítményeket és a hozzájuk fűzött reményeket. Magyarán szólva, nem nagy jövőt jósoltak a napköziknek. Tévedtek a kételkedők! Jól vizsgáztak a napközik, sőt, lényegesen több kellene, mint amennyi pillanatnyilag van. A kérdés már csak az, lehetne-e több? Lehetne! Társadalmi összefogással, ami tud hétköznapi csodákat tenni. — li —
