Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

T nzérg^akorlaton Azonnal észrevesszük, hogy az Ural letért a műútról. Mintha a hullámzó Balaton vize lenne alattunk, nem a szilárd talaj. A hajnali ko­romsötétben még csak tájéko­zódni sem tudunk, merrefelé tartunk. De egyelőre elég az is, hogy a hatalmas teherautót vezető fiatal katona ismeri az útirányt — már ő is csak mé­terekre lát a környékre tele­pedő ködtől. Mióta utazunk így? Fél órája, vagy csak né­hány perce? Teljesen mindegy. Az Ural hirtelen rándulással áll meg. (Kitűnően fognak a fékek !) — Megérkeztünk. Változatlanul nem látunk semmit, mintha valami fene­ketlen veremben toporognánk. Csak a valahonnan, .végtelen sötétségből érkező kakasszó árulja él, mégiscsak ember­közelben. Zseblámpa bágyadt fénye villan. — Erre. Elindulunk, amerre a fény villant. Gödrökön keresztül bukdácsolunk, kövekbe bot- lünk, egyszerre csak ott ter­peszkedik előttünk valami sö­tét tömeg. Éppen úgy beleol­vad a sötétségbe, mint a körü­lötte mozgó sisakos katonák. Néhány méterrel odébb ha­sonló, majd odébb megint, megint, ismétlődve tovább, a végtelenbe veszve. Egy tüzér­egység állásait járjuk. A fel­felvillanó fényeknél végre fel­ismerjük a lövegeket. Tarac­kok, mellettük ládákban a lő­szer, tekintélyes méretű, még így, „alvó” helyzetben is fé­lelmetes lövedékek, sápadt- sárga hüvelyek. A szétterpesz­tett talpszárakon fáradtság­tól, álhiosságtól rekedtes han­gú katonák. Már a második hét végét töltik itt kinn a sza­badban, távol a laktanya ké­nyelmétől. Mondják; annak örülnek, hogy ilyen jó hozzá­juk a februári időjárás, éjsza­ka sem süllyedt fagypont alá a hőmérséklet. A szavak hal­latán egyre nagyobb tisztelet ébred bennünk ezek iránt a 18—20 éves fiúk iránt. De ér­zelgősségre nincs idő ;.. Vezényszavak hallatszanak, megmozdul az eddig élettelen­nek tűnő sötétség. A kísére­tünkben lévő tiszt tájékoztat: — Állásváltoztatás. Sok ezer lóerő mordul fel egyszerre, valahonnan a völgy, bői lomhán kúsznak elő az Uralok, szinte csodálkozik az ember, hogy ebben a belátha­tatlan sötétségben hogyan ta­lálja meg egy-egy jármű ve­zetője a maga lövegét. Ami a legmeglepőbb: nincs egyetlen felesleges mozdulat, pedig a tüzérek mintha mindent be­kötött szemmel végeznének. Elcsomagolják a műszereket, felmálházzák a súlyos lősze­resládákat, felkapcsolják a lövegeket. Híradósok árnyai tűnnek fel néhány pillanatra, osak a vezetékdobok halksur- rogása hallatszik. Mindössze néhány perc telt el, de az egység már menet­oszlopba sorakozva várja a további parancsot* Továbbmegyünk mi is. Vala­hol ismét megállunk. A sötét­ség szürkületbe fordul, Mint­ha kazlak sorakoznának a me­zőn ... Feléjük tartunk. Né­hány méterről is csak annyit látunk, hogy rejtőháló takar valamiféle fegyvereket. Csak­nem meghökkenünk, amikor a rejtőháló alá lépünk. Sorozat­vetők. A második világháború legendás hírű Katyusáinak mo. dern utódai. A parancsnok — fiatal főhadnagy — röviden, szakszerűen magyar áz ; a mos­taniak mennyivel korszerűb­bek, hatásosabbak az elődök­nél. A laikusnak is elég any- nyi: lényegesen nagyobb a lő- távolságuk, nagyobb a tűzha- tásuk, nagyobb a manővere­zőképességük, terep járó-képes­ségük. Ahova egy ilyen soro- zatvetős egység odarámol... ott nem marad semmi épen. Ismét továbbmegyünk, er­dei úton ereszkedünk lefelé. Az erődszélen parancsnoki harcálláspont. Térképek, fi­gyelő műszerek, rádiósok, kü­lönböző irányokba szétágazó vezetékek. Innen irányítják a kilométerekkel mögöttünk ál­lásban levő tüzéregység tüzet. A politikai helyettes — civil­ben törzsgárdatagnak számíta­na, több, mint húsz év óta teljesít szolgálatot ugyanennél az egységnél — tájékoztat: — A tarackosok közvetett irányzással lőnek, legtöbbször nem is látják a célt, de még éjszaka is képesek megsem­misíteni a különböző figyelő, felderítő rendszerek segítségé­vel. Egyebek között a hang­felderítéssel. A hangfelderítőket egy be­tonbunkerben találjuk. Tevé­kenységük lényege: az ellen­séghez egészen közel mérőhe­lyeket — nagy érzékenységű mikrofonokat — telepítenek. Ezeket összekötik a központi vevőműszerrel, amely papír­szalagra rögzíti az ellenséges ütegek hangját. A hang terje­dési sebességével számolva, nagy pontossággal állapítják meg az ellenség tűzeszközeinek helyét — de ezzel a módszer­rel a saját tüzérség tüzét is helyesbíteni tudják. Minél erősebb a hang, a papírsza­lagra rajzolt görbe annál me- redekebb. Ebből viszont már a felderített fegyver fajtájára is lehet következtetni. Amíg a tűzparancs el nem hangzik. Bohunka Gyula ve­zérőrnaggyal folytatunk be­szélgetést a tüzérség mai sze­repéről, jelentőségéről. A vezérőrnagy elmondja, hogy ez' az éleslövészet a ki­képzési program része, felele­tet ad arra, hogy az egység ho­gyan készült fel a téli viszo­nyok között végrehajtandó fel­adatokra, a hagyományos tűz­fegyverek — a tarackok — és az újak — a sorozatvetők — együttes alkalmazására. — A különböző nézetekkel ellentétben, a jövőben is meg­marad a hagyományos, csöves tüzérség jelentősége. Ezeket a fegyvereket alkalmazták lé­nyegében a második világhá­borúban, mégis, lényegében csak a eső maradt változatlan. Változatlan csőméret mellett megnőtt a lőtávolság, a kor­szerűbb alváz lehetővé tette a nagyobb manöverezőképessé- get, a vezetési rendszerek kor­szerűsítése pedig lehetővé tette az úgynevezett belövés nélküli hatástüzet. Mindehhez hozzá­járult a parancsnoki állomány egyre magasabb szakmai fel- készültsége. A beszélgetésnek az elhang­zó tűzparancs vet véget. Mögöttünk megdördülnek a tarackok, a sorozatvetők. A fejünk felett süvítenek el lö­vedékek tucatjai és a halvány ködön át is látjuk a becsa­pódások helyét. A parancsno- kok — és a lövészetet ellenőrző, karszalagos döntnökök — elé­gedetten állapítják meg, hogy a lövedékek a megadott cél­ban csapódnak be. — Mindez csupán gyakorlat — jegyzi meg az egyik fő­tiszt —, nerr\ minden cső tü­zel. Viszont az egység tűzere- je olyan, hogy négyszázszor négyszáz méteres területre há­ború esetén néhány perc alatt kilencszáznál több lövedéket képes kilőni. Elképzelni is sok, hiszen ez esetben csaknem másfél négy­zetméterenként csapódik be egy lövedék. Ott nem sok ma­rad az ellenségből. A lőgyakorlatnak vége, az egység újabb állásváltoztatás­ra kap parancsot. Alig telik el néhány perc, máris ereszke., dik lefelé a lejtős úton a me­netoszlop. Dübörögnek az Ura­lok, a kocsikon a fáradt kato­nák. Amint a tarackosok el­vonultak, jönnek a sorozatve­tők. Már az is félelmet keltő, ahogyan elvonulnak. A parancsnokok, tisztek, fő­tisztek arcán öröm, az alaki­ságot mellőzve integetnek az elvonuló oszlopok után. Eb­ben az integetésben a kato­náknak szól az elismerés, azoknak a félig gyerek, félig felnőtteknek, akik kiválóan hajtották végre feladatukat. Bognár István Foto: Friedmann Endre Függetlenségi mozgalmunk mérföldköve A Kommunisták Magyaror­szági Pártja 1841. végén és 1942. elején harcot hirdetett a hazaáruló, tömeggyilkos Bár- dossy-kormány ellen, leleplez­ve annak gazságait. Harcba hívott minden hazáját szerető magyart, az ellenforradalmi rendszer és a hazaáruló kor­mány megdöntésére. A Népszava 1941-es kará­csonyi száma kedvező helyze­tet teremtett a függetlenségi mozgalom számára az egész magyar közvéleményben. Az 1942. február 1-én megjelent illegális Szabad Nép első szá­ma vezércikkében már kifej _ tette: a párt előtt az a törté­nelmi feladat áll, hogy meg­teremtse .a független, szabad, demokratikus Magyarországot. Felvázolta ennek előfeltétele­it, majd a további számokban sokat foglalkozott az antifa­siszta, nemzeti egységfront el­vi és gyakorlati kérdéseivel. #A párt felhívásai nem ma­radtak hatástalanok, s 1942. elején új helyzet alakult ki a magyar politikai életben. Erő­södött a háborúellenes hangú, lat. Bárdossy még a horthys- ták egy részével is szembeke­rült, akik féltették vezető sze­repüket Bárdossynak a néme­tek előtt behódoló politikájá­tól. . Ugyanakkor a független, szabad, demokratikus Magyar- ország megteremtése egyre ál­talánosabb követeléssé vált. A tömeghangulat a kormány el­len fordult, s a kommunistá­kon kívül a baloldali szociál­demokraták, a Szabad Szó körül csoportosuló paraszti ve­zetők és írók, s az értelmiség leghaladóbb képviselői hitet tettek a független, szabad, de­mokratikus Magyarország mel­lett. A párt tisztában volt azzal, hogy a magyar politikai élet­ben fordulatot létrehozni csak úgy lehet, ha a függetlenségi mozgalom vezetése szilárdan a balszárny kezében van, s ha ezen belül vitathatatlan a munkásosztály és pártjának vezető szerepe. Ennek persze az volt az előfeltétele, hogy megerősítsék a pártot és harc­ba szólítsák az összes német- ellenes erőket. A KMP a nemzeti érzésű tömegek mozgósítására, a kö­zelgő március 15-ét kívánta felhasználni. A cél az volt, hogy a március idusát a munkásság, a parasztság és a demokratikus értelmiség közös ünnepévé téve, az ország de­mokratikus erői együtt készít­sék elő az ünnepséget. Ehhez legális szerv megteremtése vált szükségessé, amely összefogja a demokratikus erőket és a függetlenségi mozgalom köz­ponti irányító szerve lehet. Ennek megfelelően 1942. feb­ruárjának végén a független­ségi eszméhez hű újságírók, írók, politikusok és tudósok részvételével megalakult a Magyar Történelmi Emlék- bizottság, a függetlenségi moz­galom legális vezető szerve. Az emlékbizottság hivatalo­san bevallott célja az volt, hogy mozgalmat szervezzen az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc történelmi em­lékeinek összegyűjtésére, hogy azokat kiállítsa és különböző előadásokon hazafiságra és nemzeti öntudatra nevelje a népet. De túl ezen a lényeg az volt, hogy legyen egy bizott­ság, amely március 15-e meg­ünneplését előkészíti, illetve legyen egy szerv, amely a függetlenségi mozgalmat legá­lisan képviseli,; Szükségessé tette a bizottság létrehozását az a tény is, hogy a független, szabad, demokra­tikus Magyarország követelése egyre nagyob tömegeket moz­gósított, valamint az a körül­mény is, hogy egyre több párt és csoportosulás beszélt már függetlenségi politikáról. A Történelmi Emlékbizott­ság kommunista tagjainak kezdeményezésére hozzálátott a március 15—i tüntetés elő­készítéséhez. Kibocsátotta Pát- zay Pál szobrászművész pla­kettjét, egy Petőfi-jel vényt. Kötetet jelentettek meg, „Pe­tőfi útján” címmel, amelyben haladó írók és publicisták 1848, hagyományait méltatták. À munka során egyre in­kább köztudottá vált, hogy a függetlenségi mozgalom szer­vezői és vezetői a kommunis­ták. A Horthy-rendőrség is figyelmeztette a Szociáldemok­rata Párt és a Szakszervezeti Tanács vezetőit, hogy tartsák magukat távol a mozgalomtól. Ugyanakkor a függetlenségi mozgalom polgári szárnyán is bizonyos meghátrálást figyel­hettek meg; A tüntetésen való részvétel kérdésében a Szociáldemokrata Párt vezetőségén belül ellen­tétek voltak. A munkásság azonban a tüntetés mellett volt, és március 9-én a veze­tőség is úgy döntött, hozzájá­rul a március 15-i ünnepségen való részvételhez. De miután a pártvezetőség a rendőrségtől figyelmeztetést kapott, hogy tűrhetetlennek tartja a kom­munistákkal való közös fellé­pést, a Peyer-féle pártvezető­ség új határozatot hozott. Ezek szerint a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Ta­nács megtiltotta, hogy a szer­vezett munkásság részt vegyen a március 15-i tüntetésen; A Horthy-rendőrség revol- verezte szociáldemokrata párt- vezetőség jobboldalának elvte­len manőverezése sem tudta azonban megakadályozni a március 15-i tüntetés előkészí­tését. Ezekben a napokban 30 esz­tendeje, hogy a népi, nemzeti, antifasiszta összefogás történel­mi követelményeként megala­kult a Magyar Történelmi Em­lékbizottság. A Magyar Front, majd később a Magyar Füg­getlenségi Népfront, illetve a Hazafias Népfront előfutára, melynek élén olyan, a nemze­ti eszmékhez és a magyar füg­getlenséghez hű férfiak állot­tak, mint Bajcsy-Zsiliniszky Endre, Darvas József, Földes Ferenc, Illyés Gyula, Kállai Gyula, Kodály Zoltán, Mihály- fy Ernő, Pátzay Pál, Somogyi Miklós, Szegfű Gyula, Veres Péter és még sokan mások. (KS) Népújság 4 1972. február 27.

Next

/
Oldalképek
Tartalom