Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
Harkány fürdő őszi télben A kölesdi csizmadia lánya Ferencjóskáról, uráról a báróról és egyebekről Szegény favágók. Mennyit imádkoztak: csak a jóisten adná, hogy ne essen rá. Nincs isten. A vastagtörzsű hársfa rácsapódott a Konsumex csu- paüveg — alumínium bódéjára, de olyan alaposan, hogy a bódét semmire nem lehet használni. Aki a buszállomástól jön a fürdő felé, s megáll egy pillanatra, csodálkozhat rajta: milyen pompásan ráesett erre a cifra bódéra ez a fa. Az emberek örülnek, a káröröm a legszebb öröm. Ebben az átkozott bódéban nyaranta, jó magyar forintért még egy doboz cigarettát sem adtak. A fürdő főút ja mozgalmas, napfényes. Csinibabák riszálják farukat, és éltes matrónák leskelődnek magános fiatalemberekre. Az ABC-ben most is tolakodni kell. Változatlanul csak nyári szalámi, meg aratószalonna kapható, mint júliusban. A sör hideg és friss. Azonnal megszomjazik az ember. Ilyenkor lehet inni, mert van. Gyerünk a fürdőbe. A téli csarnok előterében legalább ötven cserépben virág: pompas ciklámenek, csodaszép száleák. A gyógyult beteg mindegyiket megvásárolhatja és elajándékozhatja ápolónőnek, orvosnak, vagy frissen szerzett nőismerősének. Pompáznak a virágok. Jegyváltás előtt érdemes ráfeledkezni erre a nyarat idéző, igéző kiállításra, mert utána nincs idő. Beveszi az embert a fürdőforgatag és sodorja, ,sodorja egyre tovább, egészen alélásig. öt forint a belépő. Okos ember húszassal fizet és aprót kér vissza, mert a fémpénz nem ázik el. A* fogasra rágyömöszölök nagykabátot, bakancsot, inget, gatyát, zoknit. Bikiniben — irány a fürdő. — Ne siessünk a vízbe. Hat üveg sör, egy asztal, négy szék, a négy széken négy magyar honpolgár. Ultiznak. Hangos tőlük az előtér. A fürdő-, vagy teremőr már ki tudja, hányadszor szól rájuk: „Emberek, lassabban, csöndesebben”. Persze embernek lehet mondani, hogy csöndesebben, sörnek bizony nem. Amott a fotelban fiatal hölgy terítette magát világnak — attól tartok, elájult. Gyorssegélyben részesíteném, de kollégám visszatart: „Ez a szokás, ez a palifogás.” Hároméves gyerek száguld előttünk a csúszós gumin Utána anyukája gömbölyödik. Egyszerre csúsznak el, vágódnak a síkos padlón. A fürdőben kuncogás, röhögés. „Mondtam. ne cirkuszoljatok” — férfi áll családja fölött, százki- lencven centiméteres magassággal. Aztán, ahogy a család föltápászkodik, szépen elvonulnak. „Gyerünk, mérecked- ni.” — mondja a százkilenc- ven centis és negyven fillérért. két húszasért, lemérik a kislányt, „anyu vigyázz, gyorsan lépj, amikor Évike még fönt van”, aztán apu következik, majd az apu sofőrje. Megtakarítottak százhúsz fillért. Beosztó család, a nagy ■méreckedésből” ez kiderül. N w „A zuhany használata kötelező” — fogad a kopott tábla. Senki nem áll a zuhany alá befelémenet, csak amikor kifelé kecmereg. Gőzölt frizurák, pirosló, tar koponyák. A csípős szél -meg-meglebbenti a víz fölötti ködfátylat és sokat lehet látni. Érdemes nyitott szemmel járni. Két kövér atyafi. — öregem, én az anyja istenit, megmondtam már a vezérnek is. Meg én, — nekidöl az oszlopnak. A másik hallgat. En is. — Azt mondtam az öregnek, az anyja istenit. A másik hallgat, én is. Amikor már ötödször nyöszörgi el, hogy a „vezérnek is", ott hagyom őket, mert észreve- szem, hogy mindketten részegek. Majd a víz kiszívja belőlük a siklósit, meg talán a bátorságot is. A szabadvízben Őszies napsütés pirítja az izompacsirtákat, az öreg matrónákat, a bácsikat, néniket. A korlát mellett nagy csoport. Idős hölgy mesél. Húszán állnak körülötte, átszellemült pofával hallgatták malacvicceit. Nagyokat röhög mindenki. Kimondják, hogy mit csinált a pap a lánnyal. Ha a mesélő nem mondja, megkérdik tőle: Maguknál úgy mondják, hogy izé?”. Postás barátom közéjük furakodik. No, maid megtanítja ezeket! Mert ugyanis épn az előbb adták elő, hogy amikor a patikus kevert valamit és megkérdezték tőle, hogy mi lesz belőle, és az art mondta, hogy postás ........Szóval tudj ák-e. hogy a fürdőigazgatóság dísztáviratot küldött azoknak a nőszemélyeknek, akik mén nem csalták meg az urukat? Mit gondol asszonyom, mi volt a táviratban? Nem tudja? Ezek szerint maga se kapott táviratotI" Harminc, negyven perc elég a fürdésből. Zuhanyozás következik. Utána egy üveg sör, éppenhogy elég, amit a pénztártól az imént visszakaptunk, mert m sör lengyel és meleg. Aztán pihenő. Pihenés után öltözés. A fürdő előtti bódéban érdemes főtt kolbászt en- ní. Jó meleg és Ízetlen. A fröccs hideg, jó és csak hathúsz. „Kettővel, ha már itt van az ember." — mondja mellettünk egy idősebb bácsi. Úgy is tesz. Aztán siet haza az üdülőbe, mert félóra múlva vacsora, és azt illő gyorsan bekapni, hogy több idő jusson esti szórakozásra. Mert azért a beteg Harkányfiirdőn sincs fából, és szórakozás rekeszti be a napot A zongorista bánatos. „Elvitték tőlem a dobost, egyedül vagyok, elmentek a táncos fiatal vendégek." Kár, hogy elmentek, mert a zongorista negyvenhat wattot tud produkálni. Ez decibelben annyi, hogy munkahelyen ilyen zajban a szakszervezet azonnal leállítaná a termelést. A zon- kora előtt tizenkét wattos hang. fal, a bejárat fölött két hat wattos, a zongorista feje fölött két három wattos és a söntés irányában is lóg két láda a falról. — Nálam minden kottán van — mondja a zongorista és mutatja kis könyvtárra való hangjegyfüzeteit. No, nemcsak zongorán dolgozik a mester. Mellette kecskelábú alkalmatosságon egy harmonika áll. „Légturbinát szereltem rá, csak nyomni kell a billentyűt.” Nyomja is, üti is. Lábával dobként püföli a dobogót mert dobos nincs. Vendég az van. Nagy asztaltársaság. Férfiak, Kopár, kihalt a kastély parkja, mintha nem élne itt senki, pedig élnek, nagyon is sokan élnek. Például a 'báróné, akihez most megyek. Igaz, hivatlanul, még csak egy valamirevaló névjegyem sincs, amit beküld- hetnék, hogy kegyeskedjék fogadni. 'Pedig istenugyse, nagyon élvezném, ha csiribi- csiribá, utamat állná egy libériáé inas, fontosságának, méltóságának teljes tudatában és kérlelhetetlen szigorral dugná az orrom alá a névjegyek illő befuvarozására fölszentelt ezüsttálcát, hogy aztán azt alázattal az úrnő kezeügyébe helyezze: — Méltóságos bárónő, egy újságíró. — Igen? — kérdezné leplezetlen csodálkozással a báróné, majd, hogy tekintélyén csorba ne essék; — Bocsássa be, kérem! Mariska néni ágyban fogad és bejelentés nélkül. Úgy számolom, van annak tán már egy fél évszázada is, hogy kénytelen esetenként eltekinteni a kínosan tisztelt formaságoktól. Különben is beszélgetni jöttem és igmándi Körmendy Mária,, özv. Staudach Alfonzné báróné a kiadós beszélgetéseken kívül legföljebb a finom falatokat kínáló és szintén kiadós étkezést kedveli már csak. Bevezetés nincs. A tárgyaláson kezdjük, hogy mihamarabb megtudjam, miszerint ő másfél méterről látta Ferenc Józsefet, aki szerinte „jó király volt”, mivel másként nem uralkodhatott volna 60 évig. — Hogy a nőket szerette? Édes istenkém! ö is csak férfi volt. Nem igaz? Hát ami azt illeti... Lenne néhány nem mellékes ellenvetésem a ferencjózsefi jóságot illetően, de Mariska néni már Habsburg Rudiról mesél, aki miatt Ferencjóska felesége búskomor lett... — Én soha nem féltem senkitől, olyan voltam, mint az ördög — mondja Mariska néni. Kénytelen vagyok elhinni és igazán nem csak jobb híján. Hiszen nem akármilyen történet az sem, hogyan lett a kölesdi csizmadiamester lánya egy nem túl nagy klá- genfurti hitbizomány urának, báró Staudach Alfonznak a felesége. Kellett ahhoz némi bátorság, hogy a meglehetősen könnyelmű arisztokratát a házasság révébe csalja. Macus —- mert így nevezték családi körben — akkor már Pesten dolgozott bizonyos Weiss Berta jó hírű kalapszelonjában, lévén, hogy kislány kora óta ez volt a szíve vágya. Egyébként, hiába tartotta a szólás, hogy „a csizmadia isten fia”, igmándi Körmendi Lajos csizmadia a mesterséggel együtt oda hagyta Kölesdet még a századfordulón, hogy a magánzók csiríamentes és föltétlenül szabadabb foglalkozását űzze Pesten. Felesége, Teréz asszony reszortja volt hajnali háromkor hazafuvarozni, amit a kölesdi nagyszülők gyümölcsben, élelemben otthon hajóra adtak. A küldeményből jutott eladásra is. Különben — és állítólag — a Teréz asszony sütötte házi kenyér pecsételte meg a báró sorsát, mint ezt Mariska néni tanúsítja; — Ha saját sütésű kenyérrel kínálják a férfit, az el nem megy onnan, az ott marad. Bizony, ott. Még akkor is, ha szökdösni kezd előle a kiszemelt ara, akit — a jó cél érdekében — nem hatnak meg a kocside- réknyi nagyságú csukéták. semmi. Hogy szegény báró mennyit koplalt, míg Mariska néninek csapta a szelet, azt a jóisten sem tudhatja. Becsületére legyen mondva, kiállta a koplalást és mielőtt betöltötték volna 18. révüket, létrejött a frigy. Mariska — nyomban ezután — bárónéként látogatott haza kölesdi nagyszüleihez és fölöttébb sokat tartózkodott itt, amit a báró Pesten igen rosz- szul , viselt.. Még valahogy az. új év elején, könnyebb volt a sűrűn bekövetkező szalmaözvegység. Az úr feledte, hogy nejének lánykorában a kölesdi főjegyző csapta a szeleti Január, februárban még tartott a hitbizo- mányból eredő évi 1600 forint. De amikor Alfonz báró már kénytelen volt a magán- hivatalnokságra fanyalodni, sőt urambocsá, szerkesztőségi irnokoskodásra (amit Mariska néni makacsul újságírásnak nevez), akkor tűrhetetlen volt Mariska távolléte. Egy fiú és egy leánygyermek azért csak született a házasságból. Mindketten korán kerültek ki Klangenfurtba, mint amiképpen atyjuk is korán eltávozott az élők sorából. Huszonhat éves volt, amikor a tbc végzett vele. — Pedig Kölesden nagyon jót tett neki a levegő és már a töltött káposztát is megette. Nyugodjék békében a báró. Életében úgysem sok nyugovása lehetett. Nem én mondom ezt, hanem Mariska néni, aki úgy véli; hogy a méltóságos úr azért adta a fejét „újságírásra”, mert nagyon szeretett éjszakázni. Egyébiránt nekem az a gyanúm, hogy az osztrák ulánuskapitány — szintén báró —■ és egy székely parasztlány házasságából született Alfonz kevésbé volt báró, mint amilyen báróné Mariska néni lett. Mariska néni ugyanis tartja a formát. Valószínű az életkora is segít neki ebben, meg abban, hogy tökéletesen immunis maradjon a történelmi realitásokkal szemben. A báróné 1885- ben született és ma 87 évesen azt vallja; hogy „változásnak kell bekövetkeznie rövidesen a világ dolgaiban, mert a helyzet tarthatatlan”. Nos, nem keserítettem el az öreg hölgyet, hogy olyanfajta változás, amiért ő drukkol a betegágyból, semmi esetre nem lesz, mert a történelem hatalmas folyója soha nem folyik visszafelé. Egyébként, ha próbálkoztam volna a meggyőzéssel, óhatatlanul föl kellett volna hívnom Öméltósága figyelmét arra, hogy ez a társadalom tartja őt el. Azt is meg kellett volna pendítenem, hogy 62 éves, Klagenfurt mellett, Leobenban fényűző körülmények között élő leánya, Adél nem azért nem veszi magához, mert „államunk nem engedi”. Adél asszony emberi tulajdonságai közül alighanem hiányzik a szülőszeretet, mert még csak el sem jön meglátogatni a kedves mamát. Ami azt illeti, ez nem is olyan nagy baj. A mama, aki soha nem lakott kastélyban, most ott lakik Gyön- kön, a szociális otthonban és a Magyar Nép- köztársaság gondoskodik róla. Csakugyan nem vitt rá a lélek, hogy mindezt elmondjam az idős hölgynek, aki ma is siratja a „múltját”, noha már 1910- től számítva szegénységi bizonyítványokkal kapott . illetékmentességet, valahányszor hivatalos elintéznivalója támadt. Erről természetesen nem beszélt. Ezt az iratok árulták el, amiket átböngésztem. Végül — és magunk között — csak any- nyit, hogy búcsúzáskor jó egészséget kívántam a bárónénak. De azt már megint csak elhallgattam, hogy a félig paraszt csizmadiamester egészségesen talpraesett lányáról, Macusról szívesebben írtam volna, mert jaj néha az újságíró is esendő ember ■. ;. LÁSZLÓ IBOLYA nők, vegyesen. Körülbelül így: egy férfi, egy nő. És jókedv. Sajnálni kezdem szegény orvosokat. Mennyit törődnek, hogy a szegény betegeket meggyógyítsák, lám itt egy-két óra alatt tönkreteszik hangszálaikat, táncos lábukat és egészséges tüdejüket. Nem kíméli magát az a sárgaruhás hölgy sem. Egy férfi már kidőlt mellőle. De ő csak ropja a táncot egyedül, a vendéglő nagytermének közepén. „Hogyaszongyahogy.” ö nem fárad el, a zenész igen. „Kérem a kedves vendégeket, foglaljanak helyet”, úgy látszik a sárgaruhás nem kedves, vagy nagyon is az, mert a zongoristához vonul, és cuppanós csókot nyom borvirágos képére. A zongorista nem szegyei- lös, visszaadja a csókot. Azután a sárgaruhás hölgynek követője akad. Az is puszit cd a zongoristának. „Pájinka ke’.l annak, nem puszi. Annak any- nyit ér, mintha üvegre nyomnák a szájukat” — kiáltja egy vendég. A pálinkát « a pincér hozza, úgy látszik, a puszi mellé ez is jár. Telik az idő. Onnan tudom, hogy nyolc óra van, mert az első csoport cihelődik, nekik lejárt a kimaradás. Fájó szívvel elköszönnek a tízórásoktól. Most a kilencórásókat éri el a hoppáré, ők rúgják a port. Egy ember ül csak szomorúan, szótlanul. Azt mondja „auzdi kohász vagyok”. A két gomba- bafejű leány is talált már partnert; szomszédomban a jugoszláv házaspár kibékült. A zongorista egyre hosszabb szüneteket tart. A kilencórá- sokhoz odacsapódik még két nyolcórás, valahogyan visszaszöktek. A tízórásokkal együtt vonul be a társaság. Kézenfogva vezetik egymást, mint az óvodások. Kint párokra válnak, csöndben, sustorogva eltűnnek az éjszakában. A kiszolgáló hölgy még odavihar- zik hozzánk: „Kérnek még fröccsöt? Kérjenek, vagy menjenek, mert zárunk.” Kérünk még egyet. A fürdő utcáin párok anda- lógnak. A kifolyóárok gőzöl a leeresztett víztől, amott a benzinkútnál cigányok ütik egymást. A rendőrautó nagy sietve arra veszi az irányt. Jó éjszakát Harkányfürdő. PÁLKOVÁCS JENŐ Népújság 1972. februjár 27.
