Tolna Megyei Népújság, 1971. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-21 / 300. szám
Disznóölés „Erdőmunkás“ gépek Gemencen A Gemenci Állatni Erdő- és Vad gazdaság pörbOlyi erdészetében nagy teljesítményű gépeket állítottak munkába. A Kommander finn gyártmányú kérgezőgép, amely önmagát „kiszolgálja”. (MTI foto — KS) Milyen gazdag Magyarország? A pusztát már jó néhány esztendeje aszfaltút fűzi a faluhoz, de azért itt még a régi szabályok szerint folyik a disznóölés. Vagyis hajnalban, világosodás előtt kezdődik. Pá_ Unkával. A házigazda körülkínálja a segítségül érkezetteket és ilyenkor az asszonynépnek sem illetlen leönteni a torkán egy kupicával. A pá- Unka nem lehet se cseresznye, se barack, hanem legalább szilva, vagy ölési kedvet gerjesztően erős törköly. Miklós barátom, a főagronó- mus, ez utóbbit pártolja, mert mestersége szerint is rendszerető, egyébként pedig hagyománytisztelő ember. Az idei disznóöléssel azonban mégsem elégedett. — Nem igazi ez, komám! — mondja. — Aztán miért? — Nincsen hó! Tagadhatatlan tény és nyomban igazat ad neki a bennem ébredő régi disznóölések emlékének képsora. Valóban, a hó más hangulatot ad, mint az a tejfölformájú köd, ami ezen a vasárnapi hajnalon vé- gigömlik a pusztán. Még az átellensó istálló melletti lámpa fénye sem látszik, a házak odébb, pedig mintha nem is lennének. A ködből azonban valahonnan halálsikoly tör át hozzánk és Miklós bólint: — Tófchék korábban kezdték! —• Kezdhetjük mi is, — vé- lekedek, nehogy a segítő szándékomnak híját higgyék. — Az övék nagyobb! — mondja a házigazda elutasítóan. Ami másként annyit jelent, hogy várjak a soromra, nem keli sietni, előbb igyunk még egy féldecit. A pálinkázás azonban itt nem megy túlzásba, mint pontosan tizenhat éve, karácsony előtt, egy régi gépállomási disznóöléskor. Az akkori házigazda úgy a pohár fenekére talált nézni, hogy amikor ki kellett volna hoznia az állatot az ólból, kiáltott az asszonynak: — Te! Melyiknek a fülét fogjam, hiszen annyi fül van itt, hogy csak úgy kavarognak! A felesége kissé ijedten válaszolt: — Ne bomolj már! Nincs is több disznónk, csak az az egy! Miklósnál ilyesmi nem fordulhat elő, a törköly csak melegítésül szolgál. Illő hadirendben vonulunk az ólhoz. Elől a házigazda, aztán Miska bácsi, a böllér, mi ketten segítők és Miklós felesége, Zsizse, aki most ókori papnői tisztet játszik, a vér felfogása lesz a feladata. Miska bácsival éppen csak, hogy megismerkedhettem volna, ha már korábban nem hallok róla. Hetven körüli, nagy csontú, vállbán kissé hajlott ember. Amióta hozzáfogott, ő minden rangos disznóölés intézője a környéken. — Mikor ölte az elsőt? —• kérdem. — Küencszázhúszban! — És azóta hányat? —* Nem számoltam, kérem! Ezernél biztos többet! Következő, későn bánt móAz áfész-ek kongresszusán számos külföldi delegáció vett részt, s ezek egy része hazánkban maradt a kongresz- szust követő napokban is, hogy behatóbban megismerkedjenek a szövetkezeti élettel. A bolgár szövetkezetek két képviselője — Petko Vaszilev a bolgár szövetkezetek központi szövetségének elnökhelyettese dón otromba, kérdésemen diplomatikusan átsiklik: — Mit lehet keresni egyen manapság? — Készpénzt, — mondja röviden és a készpénz összegét soha nem tudom meg. Ehelyett utasít: — Ha a gazda kihozta, maga ne sokat tétovázzon, csak a bal hátsó lábát rántsa fel és térdeljen rá! A végeredményt magam is tudom. Az áUat jobbra dől, én leszek a hátsó felén, amit rövidesen sonka formájában fogok viszontlátni, a többiek a túloldalon, Misi bácsi pedig az elején, ahol a .^rka alja éppen szúrásra kínálkozik. Miklós, akit most úgy látszik nem a neve, vagy a beosztása szerinti mindennapos „elvtárs”, hanem a „gazda” titulus illet; még vissza szól: — De jól rátérdelj, mert a tavalyi megugrott és majdnem körülvitt bennünket az udvarban! Aztán mégy be az ólba és kattintja a villanyt, ami persze már nem tartozik a hagyományos disznóölési kellékek közé. Miklóséknál azonban az ólhoz már évek óta kivezették a villanyt, az ól lakóinak pedig minden évben nevük van. Ezt a két gyerek valamelyike adományozza. A tavalyi áldozat Zsuzsa volt, az idei a fan- táziadúsabb Angéla névre hallgat. Már nem sokáig, mert minden menetrend, — vagyis Miska bácsi utasításai szerint zajlik. Angéla sivít, mint bárki tenné, akit hasonló eréllyel kalauzolnának füleinél fogva. Mint minden disznóöléskor, ismét végigfut bennem valami az ősvadász ’ indulatából. Egy pillanatig gyűlölöm Angélát* de aztán a túlerő gyorsan diadalmaskodik és ahogy az állat elcsendesül, az indulat is elenyészik. Jut időm egy elismerő pillantásra Zsizse felé; akit a pusztai rossz nyelvek titokban „nagyságos asszo- nyoznak”, mert szívesen és, jól vezeti a gépkocsijukat, de: aki most olyan biztonsággal fogja fel a kiömlő vért, mintha haj. danában, amikor ifjú gépírónő fejjel Miklós felesége lett, mindez napi feladatai közé tartozott volna születése helyén* a József-körúton. A munka további része szigorúan technikai. Angéla tetemére szalma borul és Miska bácsi megkezdi a perzselés kényes műveletét. Van ahol gázzal perzselnek, máshol fával táplált, kézi hajtású, tekerös kis lángszóró géppel, ismét máshol a forrázást kedvelik, amely — a mi tűzpárti véleményünk szerint — sosem lehet tökéletes. Miklós és Miska bácsi egyaránt szalmapárti, tehát az egyetértés teljes. A továbbiakban szintúgy, amikor a tisztára perzselt, sárgás, 180 kiló körüli testet ajtólapra hengerítjük és közerővel elvisz- szük a hastofkig. Az, hogy a sonkák ne legyenek túl nagyok, és hogy mennyi szalonnát hagyjon, már korábbi megés Bóján Krumov Toskov, az egyik megyei szövetség elnöke, — háromnapos látogatást tett Tolna megyében. Duna- földváros, Pakson, Hőgyészen és Dombóváron tanulmányozták az áfész-ek életét, de behatóan érdeklődtek a takarék- szövetkezetek tevékenysége iránt is. beszólás tárgya volt, így módunk van szemlélődni Miska bácsi műszereinek villámgyors járásán, hiszen ezekkel az acélpengékkel kapcsolatban bajos a „kés” kifejezést használni. — Ez magyar szuronyból készült, — mutatja az öreg — emez németből. A magyar jobb, tudja fene miért? Angéla közben fokozatosan megszűnik és átalakul sok csábos nevű és ízű termékké. A dolgok rendje most már szokásos, és mivel a kelleténél is több a segítő, ránk alig-alig van szükség. Akad azonban még egy-két „formabontó” apróság. Amikor a háziak megtudják, hogy szeretem a friss vért, turmixgépen kevernek hozzá egy kis sót és két friss tojást. A konyhában nemcsak a hagyományos töltőkészülékek vannak kéznél, hanem ott a tízegynéhány munkaműveletre alkalmas háztartási robotgén is. Reggelire már „Angélából eszünk”, ahogy a ház két gyereke a frissen sistergő töpörtyű illatából extázisba jőve megállapítja. Reggeli után pedig a böllértői lefele mindenkinek dukál egy-egy csésze jó erős dupla fekete, mint a disznóölés legtermészetesebb velejárója 1871. december 19-én egy Tolna megyei pusztán. , ORDAS IVÁN A megszokott, naponta ismétlődő, újdonságértékében is némileg megkopott napihír- típus, a jól ismert igealakokra rímel: felépült, üzembehelyez, ték, átadták rendeltetésének... E hírek összegezett eredményét, amelyet a fejlődés fogalmával körvonalazhatunk a legvalósághűbben, alapjában véve mindnyájan látjuk, érzé- zeljük, tapasztaljuk az új lakótelep utcáin sétálva, az új automata gépsor mellett dolgozva. Ezúttal az említett napihírek mozaikjaiból összeálló képet megkíséreljük ámyalatdúsab- ban és — a statisztika kalauzolásával — pontosabban fölvázolni. A kérdés ugyanis, amelyre választ fogalmazunk, így hangzik: milyen gazdag Magyarország ? Hozzávetőleges értelmezés, ben már sokszor, sokféle válasz hangzott el erre a kérdésre; ilyen például az a közismert adat, hogy Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy Íí00 dollár, s hogy országunk a nemzetek fejlődési mezőnyében nagyjából a közepes helyet foglalja el. Ez — most már összehasonlító becsléssel — azt jelenti, hogy a világ lakosainak mintegy a negyede-ötöde nálunk gazdagabb, fejlettebb országban, háromnegyede-négyötöde pedig a miénknél szegényesebb körülmények közepette él. Kérdésünkre azonban, immár az általános körvonalrajznál pontosabb felelet is megfogalmazható, a statisztikusok ugyanis leltárt készítettek országunk javairól, számokban fejezve ki hazánk nemzeti vagyonát. Mielőtt mindnyájunk közös Otthonának e sokatmondó, izgalmas vagyoni leltáráról tudósítanánk, megjegyezzük, hogy a nemzeti vagyon fogalmáról, számítási módszereiről a szakemberek véleménye is eltérő. A Statisztika5 Hivatal összegezése végül is az ország vagyonát a felhalroc?ott javak, a legfontosabb i meszeti erőforrások és a háztartások tulajdonában levő é -tékek mérlegében határozta nog. A nemzeti vagyon tételeit kimutatták úgynevezett bruttó, vala-. mint nettó — tehát értékcsökkentéssel mérsékelt — értékben is. E sajátos nemzeti főkönyv soknullás számai önmagukban természetesen keveset mondanak a közgazdaság szakkérdéseiben avatatlanok számára. Ezért mindenekelőtt olyan kalandozásra invitáljuk az olvasót. amely összehasonlítható, tehát mindnyájunk számára érthető, érzékelhető tényekkel szemlélteti nemzeti vagyonúnkat. Nos, a legfontosabb ilyen tény arról ad hírt, hogy tíz esztendő alatt az ország nemzeti vagyona 30 Százalékkal nőtt. Jóllehet, ez az emelkedés mérsékeltebb a termelés tízesztendős bővülésénél, de a különbség abból származik, hogy a nemzeti vagyonnak hozzávetőleg 40 százalékát adó föld, erdő és ásványi vagyon tíz év alatt természetesen nem változhatott. Figyelemre méltó az úgynevezett felhalmozott eszközök — állóeszközök, befejezetlen beruházások és készletek — változása; itt az ütem azonos a termelés emelkedésével, az arány tehát, a közismert beruházási gondok ellenére sem nőtt. Jelentős viszont és az ország korszerűsítési irányzatait sürítve fejezi ki, hogy tíz esztendő alatt a nemzeti vagyon „gépek és berendezések’' tétele csaknem megkétszereződött, 90 százalékkal bővült. Közben számottevően gyarapodtak, gazdagodtak a háztar. tások is; a lakosság birtokában lévő, úgynevezett tartós készletek — ruházati cikkek, háztartási felszerelések, járművek, kultúrcikkek stb. — értéke 60 százalékkal emelkedett. Ha ezt az arányt a lakosság összes fogyasztásával hasonlítjuk össze, kitűnik, hogy az úgynevezett tartós készletnövekedés gyorsabb ütemű volt tíz év alatt, mint az összes fogyasztás emelkedése, ami köznapira fordítva azt jelenti, hogy bevételeinkből mind többet költöttünk a puszta megélhetésen túl, a korszerű életformát képviselő javak vásárlására. A nemzeti vagyon számoszlopai sajátos nyelven tudósítanak a társadalom állapotáról, más szóval: értékeink tulajdonformák szerinti megoszlásáról is. A vizsgálat időpontjában Magyarország teljes vagyonának 64 százaléka volt össztársadalmi tulajdonban, 17 százalék a szövetkezetek közös javainak értéke és a lakosság személyi tulajdona a teljes vagyon 19 százalékát tette ki. Időzzünk még az iménti sor utolsó tételénél: a személyi tulajdon — tehát a családok, a háztartások — javainak bemutatásánál. Azt mondtuk, a tartós háztartási készletek értéke tíz év alatt 60 százalékkal növekedett, s most, a részletekről szólva, hozzátehetjük: a háztartások teljes vagyoni helyzete — tehát a tartós készletek, a készpénz és a betétállomány, levonva ez utóbbiból a személyi hiteltartozásokat — még kedvezőbb változásokat jelez, a növekedés tízéves aránya ugyanis ilyen módon 90 százalék. Tovább vizsgálva az árnyalatokat, kitűnik, hogy a háztartások birtokában lévő tiszta vagyon 29,6 százalékát képviselik a ruházati cikkek, 37,7 százalékát a háztartási felszerelések, 9,2 százalékát a járművek, 15,7 százalékát a kultúrcikkek és 7,8 százalékát egyéb javak. Átlagban egy háztartásra 1970-ben hozzávetőleg 40 ezer forintnyi érték jutott. A nemzeti vagyon mérlege, mint említettük, tartalmazza a gépek és az épületek, az erdők, a földek és a bányák ösz- szegezett statisztikáját is, de a jó gazda forint részletességű számvetése, a sok-sok részletadat szövevényével, inkább a szakértők, semmint a gazdagodásban érdekelt közvélemény számára jelent sokat. Ezért is emeltük ki az adatok bozótjából azokat a tényeket, amelyek voltaképpen a legfontosabbról, fejlődésünk céljáról, értelméről — mindnyájunk gyarapodásáról tudósítanak. TÁBORI ANDRÁS Bolgár szövetkezeti vezetők Tolna megyében