Tolna Megyei Népújság, 1971. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-19 / 299. szám
Cs&nyi László: Hauptmaimál Hiddensec-n A sziget, mintha véletlen ecsetvonás lenne a térképen, hosszan, keskenyen nyúlik észak, s egy kicsit a világvégi Thule felé. A közeli Rügen partja végigkíséri, de Stralsund a láthatár peremén lebeg, maga is csak káprázat a tenger végtelen káprázatában. A múlt század második, felében a tengerár aranykincset mosott ki □ földből, s Hiddensee a tudományos érdeklődés középpontjába került. De a fukar föld nem adott több aranyat, s a halászok tovább élték névtelen életüket. A sziget kopár, a homok sivárságában, mint Arany versében „az aszú kóró sóvárog, hogy her- vatag szálaival jelképezze a puszttfságot". Az aranyláz gyorsan elmúlt, idegen ritkán vetődött ide, s az a fiatal költő is aki 1885. július 29-én szállt partra Klosterben, csak egy napig maradt. Egy élettelen verset is írt azon a napon, Mondscheinlerche címen, a századvég bágyadt modorában, ezen kívül ezt jegyezte föl erről a napról: ,,Az első benyomás, ami itt elfogott, a világtól való elszakadás és egyhagyatottsáq érzése volt." Hiddensee ekkor még a „misztikus megrendülést" jelentette Hauptmann számára, tíz évvel később azonban inkább szerelmi rejtekhely az alig megközelíthető északi sziget: Margaro':? Morschalk-al menekül a v’lág és főleg féltékeny feleség z elől a Hiddensee legészakibb részén lévő Klosterbc. A „misztikus megrendülésnek" már nyoma sincs: „Naoról napra frissebbek, vidámabbak, gon Jtalanabbak leszünk. Megváltozunk... A napnak, a pillanatnak élünk, a bánat és gond nagyobbik fele közeinkbe se jut. Mező és tenger! Tenger és mező és szél! Szél, vihar és az örökké megtörő, zúgó, mennydörgő ári" A következő nyár ismét a szigeten találja, ezúttal is Margarete Marschalk társaságában. Neki mondjq tollba Az elsüllyedt harangot, hogy visszatérve feleségéhez, a dráma másik felét ónnak diktálja. Hauptmann most áll sikerei csúcsán, de ez az időpont jelenti érzelmi életének legmélyebb válságát is. Hiddensee, a keskeny, északba nyúló, a szárazföldről nehezen megközelíthető sziget - Prospero szigete? — jelenti a boldogság díszletét. A távoli otthonra a feleség, és a gazdag kereskedőcsalád árnya borul. Maga a házasság Is regény. A három Hauptmann-fiú a három Thienemann-lányt veszi feleségül, s az após, a dúsgazdag gyapjúnagykereskedő, mindegyiknek juttat vagyonából. A fiatal és majd legmagasabbra jutó Haupt- mannt, aki körül rövidesen három fiú jelenthetné a családi boldogságot, mindenesetre megkíméli o kötelező művésznyomortól, amibe egyelőre tévelygő tehetsége — előbb szobrásznak készült — mindenképp beletaszította volna. Do a házasság egyébként is boldog lehetett, míg meg nem jelent Margarete Marschalk Hauptmann életre szóló szenvedése és szerelme. A feleség kétségbeesve hadakozott: „ez tévedés, vissza fogsz térni hozzám" - írja a szerelmes asszonyok örök reménységével, még akkor is, amikor már egyre kevesebb oka volt a reményre, s mint egyik fia mondta, „összetört szívvel halt meg”. Hauptmann felszabadult, végre feleségül vehette a démont, hogy megkezdje újabb pokoljárását mert soha nem tudta elhallgat- tatr.i a másik démont, az összetört szívű halottat. Ez mór a H-rjptmann-regény legmélyebb dantei köre: igazi élménye a haléiba menekülő hűség, s amit szembe áliít vele, az életbe menekülő hűtlenség. A Hannele, Az elsüllyedt harang, a Gabriel Schilling menekülése, A szenvedély kpnyve ugyanannak az élménynek újrafogalmazása, hogy utolsó nagy színpadi sikerében, a Naplemente előttben Clausen- Hnuptmann megpróbálja darabokra tépni a halott asszony mindig kisértő képmását. Ha önmagában nézzük, szabályos karrier-történet, már-már a -giccs határán. A sikeres színpadi szerző elhagyja feleségét a szép színésznő kedvéért. Ahogy Móricz is, Csak az a kérdési mivé lesz, hogyan szublimólódik ez a kommersz-tragédia, az egymást építő-romboló sorsok minket is örvénylésükbe kényszerítenek-e? Móricznak nem voltak erynniszéi, éppen egészséges vitalitása sodorta a proletársors addig ismeretlen partjaihoz, míg az alapjában romantikus Hauptmann folyton kikényszerTíette, hogy szembe kelljen néznie a látomásoktól terhelt valósággal. „Olyan bőségben látogattok az álmok, — írja Thomas Mann — hogy gyakorta hangosan kiáltozott ólmában", s Hiddensee-i életének hű krónikása, Gustavs lelkész azzal magyarázza az esténkénti zajos-boros összejöveteleket, hogy Hauptmann így akarta elűzni az éjszakában leselkedő rémeket, A maga teremtette rémeket, tehetnénk hozzá, s miközben ezekkel csatázott, boldogon élt azzal 'a nővel, akiben fiai is a démont látták. Pedig pusztító és megtartó szerelme, Frau Margerete, ahogy fényképein megjelenik előttünk, inkább vidéki zongoratanárnőnek tűnik, szikúr, sávún/, a józan és szenvedélyfelen feleség típusa Hauptmann leírása a Buch der Leidenschaítban sem mond róla sokat: „Inkább nagy, mint kicsi Ha köszön, nem hajtja előre gyermeki fejét, hanem hátra veti, nagy dacos sreme, egyenes, határozott tekintetével, merészen sugárzik. Kézfogása gyöngéd és magabiztos. Az ember a barátot érzi benne, nem úgy, mint néhány asszony puhány, lágy kézfogásában. A bizalom szellemét érezni benne, ami számomra új szépség forrása.” Ez nem a démon, ahogy Gustavs lelkész se tudja megmondani, hogy tisztelet motiválta csodálatát mi váltotta ki: „A legfi- gyelemre méltóbb asszony, azt mondhatnám, a legsojátságosabb ember, akivel hosszú életem során találkoztam.” S Hauptmannt idézi, „az isten érintette meg szívemet", de zárójelben hozzáteszi, Erosz. Bizonyára így van. S talán erre céloz a józan lelkész egy másik megjegyzése is Frau Margarete „mesébe illő temperamentumáról (das fabelhafte Temperament), ezen kívül csak okosságát említi, „ami a női nemnél igen ritka", Először Hiddensee, a helybeliek szóhasználatával, „dat söte Lönneken", adott otthont a szerelmeseknek, s Hauptmann ' akkor is hű maradt a szigethez) amikor végre rendezhette érzelmi válságát. A halott asszony a szigeten is kísértett, az öregedő költő pedig tovább játszotta kettős szerepét: híres író, az örökkévalóság várományosa, aki már messze túl van naturalista korszakának lázadásán, s egyre jobban elmerül a misztikában és saját szerepében, ám ugyanakkor nagy hangú és nagy étvágyú borissza, aki Hiddensee-i háza, a Haus Seedorn minden esti vendégei előtt Dionysosként jelenik meg. Gustavs lelkész leírásából pontosan ismerjük napjait: reggel hét és nyolc között lement a tengerpartra, fürdött. Rendszerint vele tartott felesége is. Ezután reggelizett, majd hosszú séta következett, „teremtő séta" (pro- duktívspaziergang); ilyenkor készült fel a délutáni diktálásra. De az ebédet kiadós alvás követte, öt óra tájban kávé, s csak utána diktált, két-három órán át „Hauptmann gyakran mondta barátainak, hogy munkájánál ő csak médium, — írja Gustavs. — A megszállottság egy fajtája ez, úgy érzi, mintha valaki beszélne hozzá, amit ő csak tovább mond." Ebben a romantikus megszállottságban „a tökély és a tökéletlenség megdöbbentő összevisz- szasagát" a kegyelettel emlékező Thomas Mann se hallgatta el De idézhetjük továbbra is Mannt mert amikor kilép a médium-szerepből, hogy megjelenjék szokásos esti vendégei között, Mynheer Peeperkornt látjuk, a maga Vralósógfölötti valóuerüség ében'1 aki a Varázshegy lapjain a halhatatlanság egy másik szférájában él tovább, „és mint ilyen talán többet közvetít az utókornak Gerhart Hauptmann létének élményéből, egyéniségének fájdalmas ünnepélyességéből, mint megannyi testes monográfia”. A Mann-képet Gustavs néhány vonással még közelebb hozza, midőn egy helyen meg is szólaltatja a bor mellett kedélyeskedő költőt: „No — igaza van — persze, igaza van. — De ha az ember — a másik oldalról nézi o dolgot — na igen — hát ez meglehet. — Egy másik gondolatmenetet is el lehet képzelni — persze, persze — megért engem. De egyebekben — Istenem, hova akartam kilyukadni — mit is akartam mondani — na, proszit, kedves lelkész!" Ez mgr nem Hauptmann, hanem Peeperkorn, akinek töredezett szavai, félbe hagyott mondatai is tiszteletet keltenek, mert egy megfogplmazhatatlan titkot testesít1 meg, állandó megszállottsága révületében. Ez a megszállottság kivonja magát az értelem ellenőrzése alól, hogy elmossa érték és múlandóság, tökély és tökéletlenség határait. Legszívesebben így képzeljük el: áll a Hiddensee-i parton, a soha nem lankadó szélben, kezében jegyzetfüzet és szaval, a tengernek, a végtelennek. Vagy barátai között ül, borosflaskáktól körülvéve, töredezett szavakat kiabál a dionysoszi éjszakában De a lelke mélyén ott él a démon. Ifjúsága eszményétől már régen messze került, amibon része volt egészséges esztétikai fejlődésének is, miért a naturalizmus, a maga e'edeti programjával, csak átmeneti eredményeket hozhatott, akkor is, ha valóban mesterművek jelzik ezt a korszakát. „A villám hirtelenségével Ismertem fel az életbe nyúló szétágazó és mély belegyökerezettségem és azt, hogy épp ebből táplálkozhat művészetem”, — írja az ifjúságom kalandjai visszaemlékezéseiben, s Ugyanúgy, „a villám hirtelenségével" ismerte fel, hogy az ifjúság kalandja után más utakra kell indulnia. „A művészet afelé fejlődik, hogy ismét természet legyen" — fogalmazta meg a naturalizmus programját Arno Holz, fiatalkori barátja és első darabjának címadója. S ha a Napfelkelte előtt még tudatos törekvés arra, hogy „természet legyen", A takácsok, Hauptmann művészetének legmagasabb csúcsa, messze túlmutat ezen, szerzője szándékától függetlenül, sőt talán kicsit annak ellenére is. Mert a következményektől megriad, s hivatalos hangsúllyal jelenti ki, hogy nem akart „szociáldemokrata darabot” írni; de más is történik. A „villám hirtelenségével” jelent meg életében a fiatal színésznő, Margarete Marschalk, aki nemcsak a lelke mélyén szunnyadó romantikát ébresztette föl, hanem démonait is, ha ugyan nem azt kellene mondanunk, hogy démonai elől menekült a romantikába. A Hannele, ami Mehringet annyira fölháborította, az új Hauptmcnnt mutatja, aki ha nem is tagadja meg ifjúkora szocialista rokon- szenvét, többé azonasufni sem tud vele. A költő egy pillanatra sem némul el, válságqin — írói válságain is — a szép szavak segítik át, de ez az önmagáért való s mindig önmagába visszaforduló líra, mely mindig kicsap mesterséges medréből, csak az ellentmondást növeji, mert mindig több annál, mint amit megvalósít. Utánzói kezében, líra híján, végképp devalválódik, még akkor is, ha átmenetileg világsiker lesz, mint Molnár Ferenc esetében, akinek él-metafizikája, angyalaival és ördögeivel, a Hannele oldalági, elfajzott rokonsága. Romantikája menekülés, de közben démonai kezéhez szelídülnek, s ami kezdetben félreértéseiben és tévedéseiben is tragikus volt, l_c:an szerep lesz. Az öregedő, majd az aggastyán oly gondosan készül szerepére, mint Mann regényében az öreg Jákob, amikor hírül viszik neki József halálát. Nam is egy szerepe van; aki reggelente megfürdik a hideg tengerben, nem azonos a néhány órával később színre lépő költővel, de délutánra ismét átváltozik, mert akit a dolgozószoba nagy ablakai mögött láttak a járókelők — s úgy áll, hogy lássák az áhitatos Hidden- see-iek — a világhíresség, — divatos filmszínész, vagy a feltámadt Goethe? - ám az esti társaságban egy görög isten jelenik meg helyette, borostömlőve! borostyánnal. De még egy szerepe van. Valamelyik észak-olaszországi kolostorban szerzett egy ferences reverendát, időnként ebbe öltözik, s szívesen fényképezted is így magát a Hiddensee-i parton, egy kicsit úgy, mint a közeli Greifswald nagy festőjének, C. D. Friedrichnek képén látjuk a tenger végtelenségébe vesző szerzetest. Nem bohóckodás ez, nem ördögi gúny, olcsó biaszfé- mia, hanem a megjátszott áhitat, a szerzetesi alázat szerepe. Komolyan vette, annyira, hogy kívánságának megfelelően a ferences csuhában temették el. De az igazi, a szíve mélyén legnagyobb szeretettel dédelgetett, a Goethe-szerep. A hasonulás szándéka néha külső jegyeket is ad: az öreg Hauptmann valóban egyre jobban hasonlított Goethére, pontosabbon, egyre jobban tudta sejteni a hasonlóságot, mert a középtermetű Goethe végtére egészen más alkatú volt, mint a testi méreteiben is „nagy formátumú" Hauptmann. A Goethe-hasonlóságról nem feledkezik meg a hűséges krónikás, Gustavs lelkész sem, s hozzáteszi, akik hízelegni akartak, ezzel hozakodtak elő. Hauptmann maga is kereste a közös vonásokat, s félig tréfás tiltakozása csak a hasonlóságra hívta fel a figyelmet: „Goethe reinkarnációjához nem elég klasszikus az orrom". Mi mégsem Goethére gondolunk a Hiddensee-I házban, hanem közelebbi árnyakra, Stormra, az öreg Fontanéra. Mert az ereszkedő alkonyatban és az erősödő szélben, az egyre sötétebb ég alatt, a viharlovas vágtat át, s a boldogtalan Effi Briest bolyong. Őket Idézzük, a csodálatos Stormot, akinek elbeszéléseiben láthatatlanul is az örök tenger zúg, ami Hauptmannál nagyon gyakran csak díszlet és jelkép, s Fontanét, akinek egyetlen világirodalmi színvonalú regényében — s az egyetlen is milyen nagy rang! — ez a táj szublimá- lódik, hogy sorsok és szenvedélyek áradásában éljen tovább. Csupa ellentmondás ez a Hidríensee-? nap: míg a Haui Seedorn lépcsőjén Fontánéra gondolok, hazai tájak merülnek föl a mélyből, hogy a visszavert fényben ismét megjelenjék Hauptmann hatalmas alakja. Mert Fontáne írt egy ünneeron- tóan rossz regényt is gróf Pető- fyről, melyben a magyarok olyanok „mint a cigányok, vagy az egérfogókereskedők”. Szeretném, ha az Effi Briest még jobb regény lenne, hogy feledhessem ezt a szánalmas botlást, de feledhetjük-e, hogy a múlt század második felének egyik legjobbja csak ennyit tudott rólunk? S mit tudott rólunk Hauptmann, nem is rólunk, hanem egyik legnagyobb kor- és sorstársáról, Mó- riczról? Azt hiszem semmit. A sorsukban van valami kísértetiesen hasonló: mindkettőt a naturalizmus indította útiára, melyről egyformán, saját érdekükben, letértek, s mindketten egy szép színésznő Kirke-szige- tére sodródtak. Folytassam? Sorsukat, — irodalomtörténeti sorsukat is — az határozta meg, hogy mit válaszoltak a Kirke-varázslat- ra. Móricz vitalitásának az emberáldozatot követelő csalódás is új ösztönzést adott, s ha a sors logikáját keresnénk, azt kellene mondanunk, így jutott el a proletariátus határáig, hogy élete alkonyán szinte újra kezdje pólyáját. Hauptmann számára a tragikum is szerep, c Nagy Világszínház pátosza, s díszletei az Igazi tragédiát — a fasizmus valóságát — is eltakarják előle. Móricz egy háborúból háborúba sodródó, a végső pusztulásnak vetett nép felelősségét hordja vállán, s ha mást már nem tud, hát a szénporos téglaégetés fortélyát tanítja a parasztoknak, hogy legyen majd hajlék, amely befogadja az emberi szót. Ezt már a klosterl temetőben gondolom, sírja előtt, melyben ferences reverendájában fekszik, magányosan, mert Margarete Marschalk a másik Németországból ide már nem követte. Bemegyünk a templomba is, amelynek keresztelőkútja fö1 " ^t, a mennyezetről lelógó zsinóron angyal lebeg. Az angyal körül kétségbeesett fecske cikázik: a gyerekek szájtátva nézik. Már régen elmúlt a dionysoszi kacagás, csak a szél zúg, magas, sivító hangon, s az eltévedt fecske pa naszkodik. — Fészket Is rak itt a fecske? — Nem, csak ide téved néha. Mint ez is, — s a gyerekek az angyal körül vergődő madárra mutatnak. — Gólyát láttatok-e mór? — A könyvben! — Az egyik fölemelt újjal magyaráz. — A gólya idáig nem jön el. A fecske is csak ritkán, tévedésből, mint ez Is. Mindnyájan a fecskét nézzük, amint kétségbeesetten röpköd a mennyezetre függesztett angyal körül. Az angyal egyébként bent van a művészettörténetben. A XVIII. századból való, barokk munka. BAL1PAP FERENC: KISVÁROS széttolhatatlan falak összehúzható szájak csiki-csuki szemek kitakaríthatatlan üresség sárfröccsenéses kémény OTP-tartozás-érdem jelek fölül elhullott olajág KARÁCSONY, ALBÉRLET, CSILLAQOK í. pihe puha párna pötty fény-kúp gyertya válla közt csöndet lélegzik a föld • csikó csengő csillaga 2. csillagszórő csillagok rügyeznek kis virágot zöldben alvó ágakon ringatózik bánatom 3. karácsony albérleten vallatom a fényeket
