Tolna Megyei Népújság, 1971. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-28 / 281. szám
László Ibolya Hiába fizetünk, ha nem bízunk... A munkás — akit az igazgató hivatott, — kissé félszegen lépett be a párnázott ajtón. Köszönt, megállt az íróasztal előtt és várt. — Foglaljon helyet, Szalai elvtárs — mondta az igazgató a fotelre mutatva és maga is a kis asztalhoz telepedett. — Azért hivattam, mert szeretném, ha maga venné at . azt az új francia marógépet, amit néhány nappal ezelőtt kaptunk. Speciális gép, nagyon drága és tudja nem szívesen bíznánk akárkire. Arra gondoltunk; maga ért is hozzá, meg vigyázni is tudna rá. A Szalai elvtársnak szólított munkás kissé elvörösödött a a váratlan elismeréstől, aztán csendesen csak ennyit mondott: Hát, ha bíznak bennem, igazgató elvtárs... Véletlenül szem- és fültanúja voltam a beszélgetésnek Megtudtam, hogy két éve, minden értékes új gépre kiválasztják a legalkalmasabb munkást és az igazgató, vagy főmérnök személyesen bízza meg a gép kezelésével, gondozásával. Az eredmény: azóta az új gépeken nem volt hanyagságból eredő géptörés, sőt, a gépek olyan ápoltak, mintha most kerültek volna ki a gyárból. Nemrég olvastam egy tanulmányt. Nyugatnémet üzemi pszichológusok készítették. Arról szólt, hogy a frankfurti üzemekben hosszú évek vizsgálatai során bebizonyosodott: az igazolatlan hiányzók és a néhány napos betegek 90 százaléka azokból kerül ki, akiknek semmilyen felelős beosztásuk, vagy fontos feladatuk nincs a gyárban. Akik tudják, hogy fontos, felelősségteljes munkát végeznek és távoliét esetén nehezen pótolhatók, azok csak nagyon ritkán hiányoznak: ha betegek, akkor sem mennek szívesen betegállományba, inkább dolgoznak, lábon hordják ki a kisebb betegséget, mert érzik a felelősséget. Ezekét a tapasztalatokat felhasználva, az üzemi igazgatóságok arra törekszenek, hogy minél több munkást győzzenek .meg tevékenységének, beosztásának fontosságáról. Nyilvánvaló, hogy a kapitalista társadalomban e lélektani „fogások" tőkés érdekeket szolgálnak. De ezek nálunk is — szocialista közösségben — egyéni és társadalmi szempontból egyaránt hasznosak, értékesek lehetnek. Nagyon fontos az anyagi ösztönzés: mindenkit érdekel a pénz, a fizetés, a prémium. Viszont hiába fizetünk meg valakit, ha nem bízunk benne, ha úgy érzi, hogy a munkája nem fontos. Aki tudja, hogy nem számítanak képességére, tehetségére, őszinte odaadására, nem értékelik tevékenységét, az előbb-utóbb kedvetlenné, közömbössé válik és hanyag munkát végez. Pártunk az utóbbi évtizedben megteremtette, kialakította a bizalom légkörét. Az emberek azonban, az általános bizalom légkörén belül, szívesen veszik azt is, ha a munkahelyükön, az üzemben, termelőszövetkezetekben, hivatalokban és egyéb intézményekben is bíznak bennük. Ha nemcsak politikailag tekintik őket megbízhatónknak, hanem bíznak bennük úgy is, mint emberben, munkatársban. Az a vezető, aki bízik munkatársaiban, beosztottjaiban, konkrét és felelősségteljes feladatokat ad nekik, meghallgatja és felhasználja véleményüket, mindenekelőtt maga íótja hasznát okos munkamódszerének. Tapasztalja, hogy a bizalom kölcsönös. A bizalom nemcsak a felelősséget növeli, nemcsak munkakedvet ad az embereknek, hanem erőt is. Gagarin, a világ első űrhajósa mondta egyszer a bátorságát csodáló újságíróknak: Sohasem lettem volna képes arra, amit megtettem, ha nem éreztem volna, hogy bíznak és hisznek bennem azok, akik e rendkívüli feladat végrehajtására kiválasztottak. Szabó Piroska A gyáralapító Fried Salamon — akinek külföldön gazdagított szakértelme mellett volt némi pénze és vállalkozó kedve is — azt hiszem, nem ismerne rá egykori üzemére, mely a mai helyén 1855 óta működik, s ma hazánk legnagyobb bőrgyára. A mai Simontornyai Bőrgyár előde száz évvel ezelőtt még alig húsz embernek biztosított kenyeret, a második világháborúig fejlődött nagyüzemmé. de a korszerűsítés mai eredményeinek történelmi startköve 1945, a fel- szabadulás volt. Ma, az üzem dolgozóinak száma 1300, s míg a gyár hőskorában még elképzelhetetlen volt a bőrös szakmában a nők foglalkoztatása, 1971-ben a bőrgyári lányok asszonyok száma meghaladja az ötszázat. Igaz. zömük betanított munkás, de a fiatalok között bőségesen akadnak szakképzett tímárlányok. Fried Salamon úr már csak ezen is meglepődne, hát még ha végignézné a talp- és felsőbőrgyártás munkafázisait! Nagyon sok csodálkoznivalója lenne és könnyen érhetné olyan atrocitás, hogy valamelyik tímártanuló magyarázná meg neki —■ teszem azt — a puhítógép működésének elvét, vagy mondaná föl a „leckét”, mintegy azt bizonyítandó, hogy a hajdanvolt, mestereknek ma újra kellene tanulniok a szakmát, a gépekkel, vegyi anyagokkal való bánást. • . 1963-ban Tímártanulók címmel képriportban mutattunk be hat kiváló harmadéves ipari tanulót. Horváth Zsuzsanna, Sebestyén Mária. Bognár János, Takács Piroska, Szili János és Molnár János akkor a legjobbak munkával és tanulással megszolgált címének a birtokosai voltak. Mi van velük most ? Fiatal szakmunkásokként hogyan élnek, milyen a munkahelyi közérzetük, az indulás álmaiból milyen terveket kovácsoltak és valósítottak meg? —• Ez volt a kérdés, amivel fölkerestük őket három év elteltével. Rövid tájékozódó beszélgetés a pártirodán, kézben a képriport. — Mind itt vannak! De, várjunk csak! Bognár Jancsi második éve katona Kaposvárott. Horváth Zsuzsa éjszakás műszakban dolgozik ezen a héten, most nyilván az igazak álmát alussza az ide néhány kilométerre lévő Igaron Takács Piroska a második negyedévben került az adminisztrációba, ő tanulmányi szabadságon van, mert gimnáziumba jár. ma lesz a beszámolója. Szili Jancsi az üzem kézilabdacsapatával osztályozó mérkőzésre ment. Tatára. Sebestyén Marika és Molnár János azonban néhány perc leforgása alatt itt lesz. Takács Piroska innen nem messze lakik, a József Attila utcában. Előbb Marika érkezik, arcán alig palástolt riadtsággal, hogy mit akarhatunk tőle, aztán magabiztosan Jancsi. — Emlékeznek ezekre a képekre? összenevetnek. Hát persze! Még többre is. 1969 márciusában részt vettek a bőripari tanulóknak egy országos versenyén. Olyan kiválóan szerepeltek, hogy fél évvel hamarabb szabadultak és kapták meg szakmunkás-bizonyítványukat. Úgy tűnik, maguk között erre sokszor émlekeznek. S aztán a folytatásra is, - mert közülük' légtöbbén akkor döbbentek rá először' árra,' hogy nem fenékig tejföl a* élet. A szakma ifjú mesterei hónapokon keresztül segédmunkát végeztek' a" nyersbőrraktárban, holott kezükben volt a szakmunkás-bizonyítvány, és alig várták, hogy gépre kerüljenek. Szóval, úgy kezdődött vala- hányuk munkásélete, hogy nem azt csinálhatták, amire fölkészültek, de volt türelmük kivárni — ahogy ők mondják — a helyrerázódást. Szili Jancsi és Molnár Jancsi a talposztályra került, Sebestyén Marika viszont egy évig várt. Ha akkoriban kérdezik tőle, hogy mennyire elégedett, nyilván nem azt válaszolja, amit most. haríem azoknak ad igazat, akik ilyen viszontagságok után egyből faképnél hagyták a gyárat. És nem is kevesen., öt év leforgása alatt a Bőrgyárban nevelkedett 80 fiatal tímáj közül 30 keresett másutt munkát. Kishaján erre kényszerült Molnár Jancsi is, amikor' közelmúltban történt leszerelése után munkára jelentkezett és őt nem részesítette a munkaügy olyan körültekintő figyelmességben, mint két társát, akik az üzem sportolók Mindhárman azt kérték, amikor egyszerre jelentkeztek munkára, hogy a krómos részlegbe helyezzék őket. ahol tudomásuk szerint munkáshiány van. Jancsit ennek ellenére nem oda helyezték, amitől kissé megvadult az egyébként jámbor fiú. — Vagy visszahelyeznek a talposztályra, ahonnan bevonultam. vagy kérem a munkakönyvemet ! — fakadt ki, amikor elveszítette a türelmét. Ez hatott, de Jancsinak még sokáig sajog majd a barátságtalan fogadtatás, mert az a véleménye, hogy ahova őt — aki a szakma kiváló tanulója volt, társaihoz hasonlóan — be akarták osztani, ott luxus szakmunkást foglalkoztatni. — Bejön valaki az utcáról és három nap múlva csinálni tudja. Ettől készültem ki, mert a pénz ott itt meglett volna. Ahol most vagyok, ott többet lehet tanulnia annak, aki tanulni akar. És ő kétségkívül akar. A szakmában. is. azon kívül is. Kissé megkésve a leszerelés miatt, most iratkozik be a gimnázium harmadik osztályába, mintegy jóvá tenni önmagával szemben, hogy annak idején —két év után —■_ ott hagyta a gimnáziumot. — Vannak távolabbi céljai az érettségi bizonyítvány megszerzésével ? Nincsenek. Illetve erre még nem gondolt. Egyébként az elmondottakon kívül nem volt nekik nehéz egyenrangú társakként beleilleszkedni az üzem kollektívájába. A tervek? A lányok férjhez akarnak menni. Bognár Jancsi és Szili János vőlegény, Molnár Jancsi, aki november 26-án veszi föl első civil fizetésének előlegét, meg akarja fogni a pénzt, mert egyéni ötéves terve úgy szól, hogy öt év múlva nősül. — Meg kell azt alapozni reálisan — mondja a hosszúra nőtt, szőke fiú elkomolyodva — meg aztán, nekem az a véleményem, hogy legjobb, ha 27—28 éves korában, nősül meg az ember. Sebestyén Marika és Molnár János, majd később Takács Piroska is — föltehetően összebeszélés nélkül — azt hangoztatták, hogy a bőriparban nincs megfizetve a szakmunka. Beáll valaki betanított segédmunkásként és bár nem alkalmazható univerzális munkásként, mint a tímár szakmunkás, ugyanúgy darabbérben, teljesítménybérben dolgozik. A szakmában eltöltött évek sem jelentenek túl sokat az anyagi megbecsülésben. Szóval, elmosódnak a különbségek. A szakmunkás értéke akkor válik csak érzékelhetővé, ha átcsoportosításra kerül sor. A szakmunkás azonnal, bárhol termelni tud. Minderről úgy nyilatkoztak, mint a szakma általános gondjáról. Jancsi még arra is esküt kész tenni, hogy a fentiek miatt két év múlva becsukhatja kapuját a simontornyai szakmunkásképző intézet, mert nem lesz „nyúl”, aki tímár szakmunkás akar lenni. Minek? Egy a fizetség. Ha még nem késő, nem kellene egészségesen igazítani ezen a helyzeten? Takács Piroska két évig dolgozott a krómos kikészítőben, vasalógépen. Nagyon nehéz volt három műszakban dolgozni és mellette még tanulni is, .ezért örült, amikor az adminisztrációba kerülhetett. — Tulajdonképpen azt csinálom, ami a mesterségem, csak adminisztrálva. Nem, S nem szakadt el a többiektől, tanulótársaitól, mint egyesek, akik mihelyt íróasztalhoz jutnak, elkezdik az orrukat fönnhordani. — A kezd es? Nem azt kaptuk, amit vártunk, mert rosz- szabb munkát kaptunk, mint azok, akiket betanított segédmunkásnak vettek föl. Az öregebbek azt mondják, régi dolog ez. Nekünk új volt és elkeserítő. Az a jó, hogy túl vagyunk rajta. — Mégis itt maradtak valahányas — Persze, hogy itt maradtunk. Hova mentünk volna? Senki nem vág neki a világnak szívesen, talán még a fiúk sem, pedig azok könnyebben mozognak. Furcsa. Mind megmaradtak a szakmában, a fölnevelő üzemben, de egyikük sem jelentette ki, hősi pózba vágva magát, hogy ha választania kellene, ismét ezt a mestersé-. get választaná. Hatójuk közül csak háromnak dolgozik valamelyik szülője, apja, vagy az anyja a Bőrgyárban. A többiek parasztgyerekek. Bejárók. Molnár Jancsi például Pálfáról kerekezik be naponta. Háromnegyed ötkor kel, letapossa pedállal a 8 kilométeres földutat. Télen beköltözik Si- montornyára. Két lány Igar- ból érkezik. Csak a megélhetésért? Kitartó igyekezetükben én többet látok, mint amit a puszta megélhetés vágya jelent. Minden képmutatást kizárva szeretik a szakmájukat és ha szidják, belülről szidják. Aggodalmas szeretettel, mint neveletlen gyereküket a szülők. Node, nemcsak kenyéren él az ember. A napi nyolc óra munka mellett van szabad ideje is, nem beszélve a szabad szombatokról. Ki, hogyan tölti a szabad idejét? Mint kiderült, a repertoár igen szegényes, mivel otthon ülni, tv előtt, vagy könyvvel a kézben, nem elegendő. Van ifjúsági klubja a »kultúrház- nak és a községi KlSZ-szerve- zetnek is — aminek vezetőségébe nemrég választották be Szili Jánost — de mindkettő igen félárbócra eresztett vitorlákkal működik. Simon tornyán — ami valamikor, rövid ideig még megyeszékhely is volt — nincs egy olyan zenés szórakozóhely, ahol" a társas- életre vágyó fiatalok találkozhatnának. ^táncolhatnának Molnár Jancsi azt panaszolta, hogy még otthon Pálfán is csak a teenager-korúak ropják a séket vasárnap délutánonként. Olyan fiúk és lányok, akik bácsizzák, mint 22 éves, katonaviselt legényt. — Mit tud csinálni az ember? Megnézi őket, aztán kényszerűségből elballag a kisvendéglőbe, ahol egy-két fröccs mellett agyon lehet ütni az időt. Másutt is így van ez? Sajnos, igencsak így. De talán jelent maid némi változást az áfész készülő zenés presszója, ami közel a Bőrgyárhoz épül. — Csak kocsma ne legyen belőle! — aggodalmaskodnak mar jó előre és nem ok nélkül. Sok a példa közel és távol arra, hogy a kulturált szórakozásra teremtett vendéglátóhelyet kisajátítják a nyakló nélkül nyakalók. akik a forgalmat jelentik, s kiszorítják a zenés presszóból a Colát, kávét, vagy Jaffát fogyasztó fiatalokat. * A gyáralapító Fried úr nyilván megbotránkozna a beszélgetés ilyetén való fordulatán, nem szólva a fiatal, tímárok nonkomformista megnyilatkozásairól. ö talán még fel is mondana nekik gyorsan, hogy „ne zavarják meg” a sorsukba szótlanul belenyugvók fejét. Fried úr a múlté. A hat fiatal tímár gazdája a jelen, és ez a státusz számukra pozitív elkötelezettséget jelent
