Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Nemzeti emlékezet «fcvv f Néhány évvel ezelőtt filmsorozatot vetített a Magyar Televízió; az elmúlt 25 év tizenkét legjobbnak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt. Százezreknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésénél; most forog a Kör-hintán a Törőcsik Mari; csendőrök között, megbilincselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a lányt a Szegénylegényekben; most kiabálja az azóta felnőtt színésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában című filmben; Könyörgöm, akasszuk fel. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt filmekben, — bár valószínűleg a legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem mega látvány élményét, hogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában igazoljon: igen, ezek az én emlékeim is. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink természetesen nemcsak filmélményeinkből kerülnek ki. A Rozsdatemető Hábetler Janija, a dunaújvá- roi kohászszobor, Illyés Fáklyáié ngjának előadása, ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta-családja, Déry Felelete, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan-lassan bevonul közös nemzeti emlékezetünkbe, s talán nem ünneprontás, ha az Alkotmányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az Alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tá- gabban az Alkotmányt: nemzeti létünk, az e hazai határai között élő emberek alapviszonyait rögzíti, jogok, kötelességek. munka, pihenés, kultú- rálódás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az Alkotmány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatartozásunk keretei között emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez így talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni; nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő emberek számára a közös nemzeti munkában való részvételt és a közös nemzeti értékekben való részesülést. Ezután, a talán kissé elvont okoskodás után — az Alkotmány is általános törvény csupán — visszakanyarodhatunk a nemzeti emlékezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér, ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítja a nemzeti létünket. Mondhatnánk: persze, a kohézió helyett hazafiságot, ami magyarabbul is hangzik, meg közismertebb is. A hazafiság azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és he- ; lyes vitákat —, ám ez esetben talán szerencsésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését jelenti. Felsorolni is sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a kohéziót Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kincsünk, $ amit a cikk elején nemzeti emlékezetnek neveztem, éppen azt kívánta jelezni; mi az, amit immár egy nemzet közös emlékezete, mint összetartó erőt őriz kincstárában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegendőt új kultúránk emlékeiből. S most az újra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élünk, annak is a vége felé. Ebben a bizonyos közös nemzeti emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilencedik századi emlékeket érzünk. S természetesen egyáltalában nem az a haj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Ezért kell türelmetlenkednünk a lassúság miatt, ahogyan a mi negyedszázadunk kultúrája, ahelyett, hogy betörne, — inkább csak beszivárog az emlékezet kincsestárába. Lehetne ezért kritizálni az iskolát — sokan meg is teszik — a népművelést, a televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínűleg a lassúság fő oka szemléletünkben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közismert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda-Micsoda? — adásában közölte, hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Aranyballadát ismert). Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás, vagy sem. Egyébként is nagyon vitatható, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget Csak azon gondolkozunk; hiányos műveltségűnek tartané-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle, mondjon egy új magyar operát, bizonytalanul a Bánk bánnal felelne..: Meg vagyok győződve róla: az országos felháborodás elmaradna. s nem kevesen lennének, akik — többnyire csak magukban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta tájékozatlansághoz még ideológiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasszikus értékekkel ismerkednek, azokból is van elegendő”. Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli:a művészetben csak a klasszikus értékek valamire valók, s hogy az élő, a kortárs művészetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusokkal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, sem esztétikai alapja, indoka nincs. S hogy visszatérjünk a nemzeti kohézió gondolatához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra magyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára adhat csak olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni. Nem arra való. Pusztán csak arra jő, hogy érzékeltesse: az élő, a velünk élő, velünk gondolkodó nemzeti művészet legalább annyi összetartó erőt biztosít, mint az értékben esetleg felette álló klasszikusok vitathatatlan hatása; Ezért kell nagyon bosszankodni, amikor holmi — általánosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a silányat, a művészileg értéktelent patronálják, amikor felelősségteljes írástudók a gondolkodó és gondolkoztató művészeteken ironizálnak, verik el a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; amikor néha szabályos uszítás folyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kérdéseire keresik a választ. Ilyenkor, ünnep idején, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jólét megteremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott; Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs igazi kultu- rálódás, ez alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampolgárok egyéni kiteljesedését, személyiségének kibontakozását is elősegíteni... _ Mi már büszkélkedtünk... csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal és időnként még gazdasági sikereinkkel is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent adtunk, tettünk már, erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékekkel gyarapítani, akkor ezért is jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünnepén is. BERNÄTH LÁSZLÓ GALAMBOSl LÁSZLÓ: VIRRASZTÓ KIRÁLY Atyám paripáinak nyerítését magasba rántja pusztai szél. Anyám s mézölű Gizella hímezi palástom, veri hófehér dobját a tél. Asztrik Róma utcáin jön; kékvörös hegyek felé hozza a koronát. Szilveszter üzené: „Vajk úr, király.” Erdőelve s Pannónia közt lelőtt vad, bukjon a viszály. Koppány fölnégyeit húsát megülik vasfejú hollók; Vazul fülében ólomból parányi orsók. Jóságom szakadék szélén barangol; templomom elől vonul a nép, megígért örömök selymébe tép. A hon gyepűi erősek; bőrsátrak alól ringató asszony, fűzért lombozó lány rabfogó harcokról dalol. Hordák hatalma talpamhoz lapul. Buzogány, kard, kereszt az úr! Hun dallamok mögül Attila lép csipkés füzekhez közelébb. Hármas koporsóból kettévágta hullámok hadát; Géza Fehérló-erejű fia, szorítom az ország jogarát, emelem kondulva megváltott címerét. Táncol, mulat a nép; ősök sírdombján térdre roskad a férfi, kigyúlnak Árpád csillagos regéi. Álmos, szakállával beborítja a földet, a folyót; hol táltosok lovai benyargalják láng-törzsű idők haragvó éjjelét. Őrzöm a trónt szirtek lándzsa-vert magasán; holdját homlokomra tűzi a magány. Sírboltok fölött szomorú fáklya reszket. Sírboltok fölött szomorú fáklya áll. Virrasztók, aranyágyékú Szikla, virrasztók, vaslovú király. Fehér Klára j Ötös találat Baráti társaság lustálkodott a strandon, élvezték a napfényt, nézték a Balatont, a hegyeket, a fehér vttorlákat — amikor a társaság egyik tagja, tekintélyes matematika professzor felugrott: — Jaj, gyerekek ... mindjárt háromnegyed öt... azonnal fel kell öltöznöm ... csak fél hatig veszi át a posta a lottócédulákat — Csak nem lottózol? — kérdezte egy zöld fürdőnad- rágos férfi, aki azzal szórakozott, hogy a lábát térd-'g a homokba temette. — Te, a matematikus ne tudnád, hogy a nyerési esély egy a negy- venhárommill i óhoz... — Kifejezetten laikus okoskodás — mondta a számtantanár és méltóságteljesen lesöpörte magáról a nedves homokot. — Az én esélyem egy a negyvenhárommillióhoz. Te nem játszol, tehát a te esélyed nulla. Vagyis az én esélyem végtelenszer nagyobb a te esélyednél... A társaság nevetett. Ekkor Ibiké, az ifjú és csinos laboránsnő azt mondta: — Egyszer azért meg kéne próbálni. Három harminc. És nyerhetünk egy milliót. — Ha én nyernék egy milliót, akkor táviratoznék az irodába: „Szabadságomat egy hónappal meghosszabbítottam, Sárkány kartács egy ronda dög, fizetésemet vegyétek fel, és igyátok meg az egészségemre. Szerető kollégátok, Ákos”. — Én egy jachtot vennék és körbejárnám a Balatont — álmodozott Pannika, a szőkére festett lakásügyi előadónő. A társaság nevetett. — Tudjátok mit? — lottózzunk — mondta a zöld für- dőnadrágos. — Helyes...' — bólintotta számtantanár. — Egy ... kettő ... tizen vagyunk... öt pár... tudjátok mit? Írjanak fel öt számot a férfiak, öt számot a nők, úgyis bemegyek a postára, megteszem. HERÉNYI GRÁCIA: ÖRÖM Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-óráig megmara:.. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. És elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton, egy sáros úton, zöld fák tarka fák kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyára és sohasem vasárnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek. Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. Két szelvénnyel fogunk ját-J szani. — Ügy van! Mindenki írja fel az életkorát — kiáltotta Ibi. Kinél van papír, ceruza? A férfiak egy pillanat alatt felírták: — 43, 29, 37, 44, 49. — Tessék. Az első nő, a számtantanái? felesége kézbe vette a ceruzát és megfagyott ereiben a vér. Csak nem fogja felírni, hogy... egyszóval, hogy két pillanat múlva mindenki tudja a társaságban, hogy négy évvel idősebb az uránál. Persze a szerencse. úgy5m, micsoda hülyeség. Egyik szám olyan, mint a másik... legfeljebb nem ötös találatuk lesz, hanem négyes. Jó esetben az is százezer forint. És kissé pirulva — felírta: 34. Pannika, a lakásügyi előadó félszemmel a cédulára pillantott. Hát van bőr a képén ennek a nőnek? No várj csak, ha te harmincnégy éves vagy, akkor én... én... és gyorsan melléírta; 26. A harmadik nőnek nem volt sok gondolkoznivalója. Ő lovagjának az első perctől kezdve harmincegyet mondott^ tehát ebben maradunk. — 34, 26. 31 — mondta kövér Manyi, aki testvérek között is — na mindegy, senkinek semmi köze hozzá. Gyors elhatározással beírt harmincötöt. Ibiké utolsónak, marosak a szerencse kedvéért is huszonegyet írt ... — és a nők kissé borongós lelkiismerettel nézték a számtantanárt, aki a kabinok között eltűnt a cédulákkal. ... És két nap múlva ájult izgalommal feküdtek a forró homokban, amikor a strand hangosbeszélője közölte a lottó nyerőszámait. A férfiak egyetlenegy száma sem talált. S a nőké... jóságos atyaisten ... a szív elakad... az ész megáll. Ctöt találtak. Hja. kérem szépen — Pop* tuna is csak — asszony.
