Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

Interpelláció vízinketA Egy fiatal város legégetőbb gondjáról omibó váron a vízkérdés mindent felülmú- ló probléma. Politikai kérdéssé lett! — mondja Gyuricza István, a városi pártbizottság első titkára. — A május 18-i vb-ülésen hangzott el a ki­jelentés, hogy 1972-re véglegesen megoldódik a vízprobléma Dombóváron. Pontosan feljegyez­tem. így hangzott el. És most, most mintha pesszimistább hangokat hallanék — így dr. Fata Mária, a véradóállomás főorvosa. — Ilyen rossz talán még sohase volt a víz­ellátás Dombóváron — mondja Kurucz József, a Hazafias Népfront városi titkára. — A rekonstrukció költségvetése 30 millió fo­rint a negyedik ötéves tervben — ismerteti az adatot Boruzs Barnabás a dombóvári városi ta­nács elnökhelyettese. — A fúrástól közel 4 évnyi időre van szükség ahhoz, hogy kompletten lehessen dolgozni a kút- tal — teszi a gyakorlati megállapítást Szűcs István, a Dombóvári Víz- és Csatornamű Válla­lat üzemvezetője. — Ha így mellé állunk — s közben vigyázzba vágja magát —, akkor jól állunk. Egyébként ma is szétment egy cső — magyarázza a Tolna me­gyei Építőipari Vállalat művezetője, akinek ne­ve „nincs”, mivel e kényes ügyben nem kíván nyilatkozni az újságnak. * A lényeg az, hogy Dombóvár vízszűkös napo­kat él. Emlegetik, hogy a tanácsi rendelet az se­gített valamit, de nem sokat. A rendelet meg­tiltotta a városban a vízpazarlást, és a kertek öntözését. S hogy a büntetések hatására senki sem meri megszegni ezt, annak bizonyságai az aszályos nyárban kiszáradt, tönkrement konyha­kertek. * — Ilyen rossz talán még soha nem volt a víz­ellátás Dombóváron — mondja Kurucz József. — Úgy néz ki a helyzet, hogy az építőket, ha meg­kérdezzük csak azt hajtogatják: haladunk, hala­dunk elvtársak! És valóban már 10, vagy talán 15 milliónyit is felhasználtak a rendelkezésre ál­ló összegből. A pénz az fogy, de víz az nincs! A városnak vannak olyan részei, ahol szinte napo­kig csak éjjel lehet vízhez jutni. A helyzet már tarthatatlan! A kifakadást, Kurucz Józsefét és másokét is a dombóvári tanács végrehajtó bizottságának leg­utóbbi ülésén elhangzott kijelentés váltotta ki: a megyei építőipari vállalat ragaszkodik az erede­ti megállapodáshoz, szerződéshez: 1972. decem­ber 31-i átadási határidőhöz. Ehhez tulajdon­képpen joguk is van. * — Ezt a vízmüvet Dombóvár lakossága maga hozta létre — mondja Gyuricza István. — 1958- ban ez a 15 ezer lakosú helység az ország elé szinte páratlan példával állt. Családonként 2160 forintot fizettek be. Adták plusz a vízdíjat, meg a társadalmi munkát is. Társadalmi összefogás­sal építettünk vízmüvet. És akkor, ma, nincs víz! Ezt itt és így már politikai probléma! — Hogyan állhatott elő ez a helyzet? — Akkor nem számoltunk Dombóvár ilyen mérvű és ilyen gyors fejlődésével. Közben ipari üzemek sora nőtt ki a földből szinte néhány év alatt. Nagy örömünkre felépült a kórház. Víz­igénye, jellegéből adódóan nagy. Ennek kielégí­tése elmaradhatatlan. Annak idején emeletes épület alig akadt a városban. Ma? Főként több­szintes építkezés folyik. Igaz, hogy az ipartelep kialakítását megelőző előközművesítés során 10 kutat is fúrtak. A nyomvezeték is megépült, de ez használhatatlan! Úgy mondják szakmai hiba következtében rossz. De Dombóvári, a várost, a lakosságot nem vigasztalja, hogy ez a kár az épí­tők kára. Nem, mert nemcsak az övéké. A nép­gazdaságé, és a városé is, mert nincs víz. Dom­bóváron a vízkérdés kétségbeejtő politikai prob­léma! S ha ezt a nyarat már át is vészeljük va­lahogyan, a jövő nyárra, ha törik, ha szakad, ha taás feladatok átcsoportosítása, árán is, de a vá­rosban víznek kell lennie! Elegendő víznek! * — A negyedik ötéves tervben a vízhálózat re­konstrukciójának költségvetése 30 millió forint. — mondja Boruzs Barnabás. — Ha a jelenlegi tervek megvalósulniuk, akkor 1975-ben is elegen­dő víz lesz Dombóváron. — És 1980-ban? — 1975 után is új beruházásra lesz szükség. Hiszen fejlődő városról lesz szó. A hálózatot to­vább kell fejleszteni. Szeretnénk ha az építőipar a jelenlegi munkálatokat kicsit előbbre hozná. De, nem akarnak kötélnek állni. Kisebb ígérete­ket ugyan kaptunk, de ezek beváltása is késle­kedik. — Mennyi vizet kap mostanában a város? — A múlt havi statisztikával rendelkezem. Ez hasonló, mint az augusztusi — válaszolja Szűcs István. Együtt böngésszük a könyvet. A napló bejegyzése szerint legtöbbet július 29-én tudott a vízmű a lakosság rendelkezésére bocsájtani. Ekkor 1916 köbméter víz volt. A legkevesebb, 13-án 1750 köbméter. — Ebből mennyit használtak fel az ipari üze­mek és mennyi kellett a kórháznak? — Az ipari üzemek vízszükségletének jelentős részét a Konta patakból látjuk el. Az építkezé­sekre például locsolókocsival hordják a vizet. Hát... Körülbelül úgy 300 köbméternyit azért az ivóvízből is felhasználnak az üzemek. A kórház­nak 400 köbméteres tárolómedencéje van. Ezt éjjel töltik fel. Ez a tartalék azonban soha nem fogyhat ki teljesen. így naponta összesen, úgy 4—500 köbméternyi vizet okvetlenül biztosíta­nunk kell a kórháznak. — S mennyi ön szerint a város egynapi víz- szükséglete? — A tervezet szerint csúcsidőben... hát... úgy 3000 köbméter. — Ebben benne vannak az ipari üzemek is? — Nem, Az plusz 1000 köbméter. A helyzet így áll. Rosszul áll. Ezt bizonyít- jáik a fent ismertetett számok. Még egy hónapot kell körülbelül átvészelni valahogyan a városnak, azután majdcsak elmúlik ez a nagy nyár! S ha csapadékos ősz jönne, no meg tél, akkor enyhülnének a gondok. Meg a Dombóvári Víz- és Csatornamű Vállalat is ígéri, hogv né­hány héten belül beköt egy kutat. Ez az új kút, 6—700 köbméterrel növelné a vízmennyiséget. — Az a baj, hogy a rekonstrukció későn kez­dődött! — mondják többen is. De ha már egy­szer végre elkezdődött, hát csinálni kellene, g ha csinálják, jól kellene csinálni! * — A főnökkel kellene hogy beszéljen ebben az ügyben — mondják a megyei építőipari vál­lalat mélyépítő részlegének dombóvári irodájá­ban, amikor menetelem célját előadom. — A fő­nök tett könnyelmű ígéreteket... Hogy miért tet­te...? No de éppen itt van annak a részlegnek a művezetője, akiknek most kellene eleget tenniük az ígérgetésnek... Hogy álltok? — Ha így mellé állunk — s közben vigyázzba vágja magát az iroda másik embere —, akkor jól állunk. Egyébként ma is szétment egy cső, amikor nyomáspróbát tartottunk. De ezt én nem nyilatkoztam, az újságnak nyilatkozzék a főnök! Közben érdeklődők is érkeznek. Kedélyes a hangulat. Vajon miért? Mert „szétment a cső”, vagy mert nem akarnak felelősséget vállalni a jelenlévők?! Egyik sem mosolyogni való. — Nézze meg, mi is szertvedünk a víztelenség miatt. Egy csepp nem sok, de annyi sem folyik a csapból... Nekünk sincs vizünk... Nincs... nincs... Valamennyien eltűnődünk. A főnököt elkerültem. Éppen Szekszárdon volt. Persze, nem ő hiányzik nekem. Dombóvárnak, a víz. S ha szétmennek a csövek, akkor azokban a közeljövőben víz nem folyhat. Ezt a laikus is tudja. Nem kell a megállapításhoz a főnök. ♦ T gaz, szakemberek azt is rebesgetik, hogy műszaki hiba történt. Hiszen tavaly ősz­szel fektették le azokat a bizonyos csöveket. A föld alatt hevertek azóta. S most kezdik nyomás­próbának kitenni őket. Az lenne a csoda, ha nem mennének szét! így múlik az idő, fogy a pénz, nő a kár... Dombóváron politikai kérdéssé vált a víz­probléma. Ezt tudják a város vezetői, tudják a tanács tagjai, a kommunisták. A dolog gazdasá­gi kihatása sem elhanyagolható. De enqél is sokkal fontosabb, hogy az, aki saját pénzét sem sajnálta, hogy vezetékes vize legyen, valóban kapjon vezetékes vizet! Ezt kellene megértenie mindenkinek aki a do­logban illetékes. Úgy kellene dolgoznia annak, aki e munkán dolgozik, hogy a jövő nyáron ne kelljen tönkrememiük a dombóvári kerteknek a locsolási tilalom miatt. Hogy a jövő nyáron folyjék a csapókból a víz, hogy megtelhessenek a fürdőkádak. S legalább a jövő nyárra kellene biztosítani a dombóváriaknak az álommal telt éjszakát, hogy akkor már ne kelljen egy kancsó vízért áhítattal lesni a csapokat. Igen. A jövő nyárra, ha törik, ha szakad, ha más feladatok átcsoportosítása árán is. de a vá­rosban víznek kell lennie! Elegendő víznek! MÉRY ÉVA A legújabb kenyér Az ember nem térhet ki kora szenvedélyei elől. Soha nem kívántam divatoknak hódolni, mégis, egy időben szinte észrevétlenül, kivédhetetlenül kerültek hozzám apróbb régiségek. Újkori mánia ez, menteni a múltból néhány tárgyat, emléket. Így jutott be lakásomba né­hány különös formájú üveg, s edények, melyekből a régiek ittak: bort, pálinkát, vagy akár orvosságot. Amit tudtam, továbbadtam, csak az a néhány üveg, ivókészség maradt meg a könyvszekrény tetején. S egy üvegben néhány kalász. Nékem már megszokott kép, csak az újonc látogatók bökkennek meg a látványon. Nem az üvegek megpillantásakor, hanem amikor meg­látják a néhány kalászt. Különös, régies formájú üvegeimet alig nézik, inkább a kalászokat. Mert azok is különösek. Formára is. Van közöttük olyan, amelyiknek szára dárda-egyenes, ka­lásza mint a buzogány, tömzsi, sokszemű. Aztán van mélyen gondolkodó, lehajtott fejű, bókoló kalász. Ez a formájuk, külső tartásuk. De a származás? Némelyik „kopasz búzának” tűnik, a másik meg nagy szakállú, inkább rozs, vagy árpa ki­nézetű. A bátrabb vendégek leveszik a négy kalászt üveges­től. Nézegetik. Az őszinték pedig azt mondják: — Ilyet én még nem láttam. Kevesen láttak ilyet. Kivételes szerencsének tartom, hogy már a születése kezdetén megismerkedtem ezzel a különös, búzára is, rozsra is hasonlító, de mindeniktöl különböző növény­nyel; a Triticaleval. Furcsa nevét szüleitől örökölte, a búzától — Triti• kum — és a rozstól — Scale. A Triticale a búza és rozs közös gyermeke, utódja. Amikor először jártam a kísérleti táblák között, a Triticale tudósával, nemesítőjével dr. Kiss Árpáddal, úgy tűnt, egy kicsit csalódott és nyugtalan. Pedig ke­vés kutatónak adatott meg, hogy olyan sikert tudjon felmutatni, mint ő. Az ő munkája nyomán szelídült termékeny házasságra először a búza és a rozs. Nyolcvan esztendővel ezelőtt vette kézbe a két nagy kenyér-rokont egy angol botanikus, s puszta kíváncsi­adból ^megpróbálkozott a két növény hibridjének elő­állításával. Aztán utána a tudósok, növényneme sítők egész légiója következett. Hasztalan. A házasságból született utódok magtalanok voltak. Meddők. Es nyolcvan esztendei, csöndes, de elkeseredett ku­tatómunka után Kecskeméten egy szerény tudomány­műhelyben megszületett a csoda; az életképes búza­rozs utód. A tudós, aki egy nyolcvan esztendős csatát nyert, dr. Kiss Árpád, a kecskeméti Zöldségtermesz­tési Kutatóintézet igazgatóhelyettese. Álltunk tehát a nyurga növésű Triticale-táblák szé­lén. Kiss Árpád belépdelt a szélben hajbókoló kalász­mezőbe, kitépett egy kövérre hízott gyomot, s hol a gyomra, hol a kalászokra tekintett. De nem szólt sem­mit. Csak most, esztendők múltán mondta el, miért nem tudott akkor igazán örülni a győzelemnek. Érthe­tetlenül állt a rejtély előtt: két kenyérgabonát egye­sített, „párosított”, s az eredmény mégis egy takar­mánygabona lett. Pedig ő nagy titokban az embernek, közvetlenül az embernek szánta a Triticale-t. Kenyérnek szánta. Ott lengett, hullámzott előtte a kalászmező, a kalász­ban a legtápdúsabb, fehérjében leggazdagabb mag, de lisztje nem akart engedelmeskedni a pékeknek, kenyér- sütő asszonyoknak. Alacsony sikértartalma miatt. Már nem is tudom hányszor láttam az évek során az új gabonát. Ahogy változtak a kalászok a nemesítés során, mindig újakat hoztam haza; a régiekkel a szom­széd iskola biológia-óráira adtam regényes, izgalmas „tananyagot”, négy kalász maradt a végén az újabbak közül. A régiek szára vastag, hosszú volt, az újabb törzseké a kor gabona- és szalmadivatja, szükséglete szerint'tör­pe s az alacsony száron szégyenlősen lehajtott fejű, aránytalanul nagy kalászok. Bókoló kalászok. Jó gazda kezében húsz mázsát is megadnak holdanként. Az ország szinte valamennyi megyéjében termesztik Szabolcstól Zaláig harmincöt­ezer holdon. Nékem, s más laikusoknak is inkább érdekes történet a Triticale históriája. Az a négy kalász, négy kenyér­virág, az ember okos akaratának gyümölcse, egy hosz- szú, küzdelmes kutatómunka regényének csattanója. De már nemcsak ennyi. Az elmúlt év végén egy ta­nyán működő pékségben nagy titokzatossággal a szo­kásosnál kisebb, s barnább belű kenyeret sütöttek, s kiosztották a tanya körül lakóknak — ingyen. Vigyék; kóstolják. S az emberek jöttek vissza a pékhez. — Mit adtál te nekünk? — Miért, nem volt jó? — Jónak jó volt nagyon is, de ez nem búzából van. — Miből van? — Triticale ez. A legújabb kenyér. Az igazán céltudatos emberek soha nem állnak meg félúton. A kutatómunka nyomán tovább „nemesedett” a Triticale, már minden téren közeledik szülői jó tu­lajdonságaihoz. Néhány cipót dr. Kiss Árpád is kapott abból a sütés­ből, majd becsomagolta mindeniket, s szétküldte isme­rősöknek, szakembereknek. ízleljék, s ítéljék meg. Egy miniszterhelyettes ezt írja a kóstolóról: „Vasárnapi ebédhez, rántott húshoz szeltük meg a Triticale-ból sütött kenyeret, s osztottam ki gyerekeknek, magunk­nak. Közlöm véled, nagyon ízlett. A húsból még ma­radt. A kenyér elfogyott. . .” Ma már országhatáron túl is beszélnek különös ke­nyérről; s a Triticále-ról. Híre, rangja van. IBRÁNYI TÓTH BÉLA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom