Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
A NIXON—MAO késsxorítás előtt H i „AKÁR MIM TURISTA, AKÁR MINT ELNÖK...” Edgar Snotv társalog Kínában ív. Most, hogy a világközvélemény már mint a közeljövőben bekövetkező eseménnyel számol az Egyesült Államok elnökének pekingi látogatásával, különösen érdekes visszatekinteni e látogatás előkészítésének néhány, lassan feledésbe merült fázisára. Itt először meg kell említeni Edgar Snow amerikai újságíró személyét is: Snow az az ember, akinek világszerte nagy feltűnést keltett írásaiban először bukkant fel ennek a látogatásnak a lehetősége. Snow idős, jelenleg Svájcban élő hírlapíró, aki miután Missouri állam egyik egyetemén újságírást tanult, egészen fiatalon Kínába utazott, és ott hét éven át tudósítóként dolgozott. Kitűnően megtanult kínaiul, több nyelvjárást beszél, és ő volt az első nyugati újságíró, aki 1936-ban, áttörve a csangkaj- sekista csapatok zárógyűrűjét, eljutott a Kínai Vörös Hadsereg főhadiszállására. Abban az időben a Mao-vezette katonai csoport Észak-Senhszi barlangjaiban élt: Snow itt hosszas beszélgetéseket folytatott az akkor még szinte ismeretlen Mao Ce- tunggal, egyik könyvében meg is írta Mao életrajzát. Ebből az időből származik azóta is fenntartott és egyedülálló jó kapcsolata a mai kínai vezetők legtöbbjével. Snow egyébként a kínai—japán háború 1937—1941-es időszakában is Kínából tudósította lapjait. Az elmúlt évben többször is újra járt Kínában. és módjában volt Mao-val és Csou En-lajjal, a ma leglényegesebb kérdésekről, közöttük a kínai— amerikai viszonyokról beszélgetni. A legnagyobb feltűnést az 1970 decemberi beszélgetés keltette (öt teljes órán át tartott), amelyet Edgar Snow Mao Ce-tunggal folytatott. Az elnök felkérte az amerikai újságírót, ne szabályos interjút készítsen, csak cikkben számoljon be társalgásukról. Ebben a beszélgetésben Mao kijelentette: „A kínaiak és az amerikaiak között... a kölcsönös tiszteletnek és eevenlőséf’nek kell fennállnia”. Majd elmondta: „a kínai külügyminisztérium annak lehetőségét mérlegeli, hogy megengedje baloldali, a centrumhoz és a jobboldalhoz tartozó amerikaiaknak, mint például Nixonnak, aki a kapitalista monopóliumokat képviseli, hogy Kínába jöjjenek. Nixont szívesen fogadnám, mert most a Kína és az Egyesült Államok között fennálló problémák nem oldhatók meg nélküle. Jó lenne, ha eljönne Kínába, akár mint turista, akár mint elnök” — idézi Snow Mao Ce-tungot, hozzátéve: maga Mao is szívesen beszélgetne az USA elnökével. Látható tehát, hogy milyen messzire került a kínai álláspont a már idézett Csen Ji-féle megjegyzéstől, amely a csúcstalálkozó lehetőségét csak amerikai kezdeményezés alapján látja lehetségesnek. Mao Snownak tett kijelentése ugyanis semmi másnak nem minősíthető, mint konkrét kezdeményezésnek, más szóval tényleges meghívásnak. Edgar Snow egy másik beszélgetése — a partner Csou En-laj miniszterelnök volt — hasonló szabályos meghívást tartalmaz. „Csou miniszterelnök baráti érzelmeinek adott kifejezést az amerikai nép iránt. Késznek mutatkozott konkrét esetekben és konkrét módon fontolóra venni Kína barátainak kívánságát. hogy odalátogassanak”. Nem lehet félreérteni, hogy kiknek a kínai látogatására célzott — s a Snow-interjú megjelenése után a világsajtó már terjedelmes névsort közölt amerikai szenátorok és üzletemberek nevével, akik alig várják, hogy útleveleikbe beüssék a kínai vízumot... Az idei esztendő egyik legtöbbet tárgyalt, a sportrovatokból a lapok élére került „sporteseménye” a kínai—amerikai asztaliteniszezők kínai földön rendezett mérkőzéssorozata volt. S ha Csou En-laj éppen pingpongozok előtt tartotta szükségesnek „a kínai és az amerikai nép közötti barátság” perspektíváit fejtegetni, akkor ennek a ténynek csak az lehet a magyarázata, hogy Peking „a népi diplomáciáról'1 áttérőben Van a klasszikus diplomáciára, s amint azt a Kissinger-látogatás körülményei bizonyítják, ebből is a titkos diplomáciai tárgyalásokat részesíti előnyben. Ha ma elsősorban — és természetesen a néhány hónapon belül várható legmagasabb szintű kínai— amerikai találkozó is a világpolitikai érdeklődés fő tárgya, ez sem választható el a szovjet—kínai viszony kérdésétől. Fájdalmas tény, de tény, hogy a kínai vezetők, a sajtó, a rádió nem változtattak a szovjet politikát, a szovjet élet szinte minden területét támadó magatartásukon, és tény az is, hogy az immár sok-sok hónapja folyó szovjet—kínai határtárgyalásokon nincs észrevehető előrehaladás. Amikor a Szovjetunió a maga részéről mindent megtesz a Kínai Népköztársaság nemzetközi súlyának növelésére — elég csak arra a szovjet javaslatra gondolni, amely ott említi Kínát az öt atomnagyhatalom mielőbb összehívandó, az atomleszerelést előkészíteni hivatott értekezletek résztvevői között* vagy arra az immár több mint két évtizedes állhatatos küzdelemre, amellyel a Szovjetunió Peking elvitathatatlanul jogos helyéért küzd az ENSZ-ben, és más nemzetközi szervezetekben — a Kínai Nép- köztársaság hivatalos állami politikájának és nem utolsó sorban a kínai pártnak a legtöbb megnyilvánulása szovjetellenes és valamiféle elképzelt ,,kí- naellenes összeesküvéssel’ vádolja a szovjet politikát, s vele együtt a többi szocialista ország politikáját is. A várható Nixon-látogatást egyszerűen lehetetlen ezeknek az összefüggéseknek mellőzésével, figyelmen kívül hagyásával végiggondolni. Az a szocialista politika, az az elvhű marxista—leninista álláspont, amely a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élése mellett száll síkra, elválaszthatatlan a szocialista országok proletár-internacionalista egységének állandó erősítésétől —, s éppen ez az, ami Pekingben, legalábbis jelenleg, elutasításra talál. Természetesen lehetséges, hogy Nixon pekingi útJ ja segíthet a kínai—amerikai viszony javításában. Bár vannak problémák, például a minden elképzelhető szálon Washingtontól függő tajvani rendszer sorsának kérdése, amelynél mindkét félnek eddig elképzelhetetlen mélységű kompromisszumokat kell tennie, ha egyáltalán eredményt akarnak elérni. Nixonnak az 1972-es választások céljából, az amerikai üzleti életnek' a több száz milliós kínai piac megnyerése céljából látszik roppant hasznosnak a pekingi repülőút. A kérdés csak az, hogy Mao Ce- tung mit remél a republikánus elnöknek és a nagytőkének adandó kompromisszumok ellenében... GÄRDOS MIKLÓS (Vége) ta Von Boldt villája a harmincas években épült egyik kerületben állott, meglehetősen közel a belvároshoz: csak át kellett vágni a Tiergarte- nen és befordulni az enyhén felfelé kapaszkodó, széles fasoron. A házacskák körül mindenütt kertek voltak, az utca felől drótkerítéssel. Csupa egyforma, gondozott, csinos házacska. Az 58-as számnak itt kell lennie valahol a közelben, Kloss lassított is, aztán leugrott motorkerékpárjáról; gyalog folytatta útját az üres járdán. Csend volt, csupán néhány kutya felelge- tett egymásnak a távolban. Az elgondolás rendkívül kockázatos volt, de mégis úgy vélte, hogy más megoldás nincs. Meg kellett győződnie arról, hogy Ingrid Kiéld valóban von Boldt kezében van, s ha egyáltalán szabadul, szabadságát nem nyeri vissza hajnal előtt. Tudta, hogy a tábornokkal nem lesz könnyű a beszélgetés, viszont neki is voltak nagyszerű adui. Az igazat megvallva, nem jutott ideje megfejteni a rejtjeles írást, de abban biztos volt, hogy von Boldt kereste a kapcsolatot Ingrid útján Kirs- thovénnél. Tegyük fel. hogy Stolp az előző napon átadta Kiéld kisasszonynak az amerikai hírszerzés rezidenséhez címzett üzenetet, ám rögtön utána a tábornok megtudta (könnyen lehet, hogy éppen Schultz tói, mert a játékban Schultznak is jutott szerep), hogy Ingrid a Gestapónak dolgozik. Megijedt, hogy a konspiráció visszafelé sül el, azonnali beavatkozásra szánta el magát. Vajon likvidáltatta Ingridet? ... Ha Kloss ezt biztosra vehetné! Ismerte azokat a tábornokokat, akik Sztálingrád után zúgolódni kezdtek a Führer ellen. Nyugat felé kacsintgattak, de készek voltak a végsőkig harcolni a Kelet ellen. Nem hagyhatta tehát figyelmen kívül azt a lehetőséget sem, hogy Boldt mégis szót ért Ingriddel, sőt talán még magával Müllerrel is ... Először az Oberkommando der Wehrmacht volt útjának célja, a tábornok ugyanis itt dolgozott. Az ügyeletes tiszt csodálkozva fogadta és kijelentette, hogy von Boldt már nem tartózkodik az irodában és a lakására csak kivételesen fontos ügyekben szabad telefonálni. Kloss bemutatkozott és azonnali telefonösszeköttetést követelt. Ma senkit sem fogadok — hallotta von Boldt hangját, miután Kloss a szolgálati előírásnak megfelelően jelentkezett. — Arról a feladatról van szó, amellyel tábornok úr Stolp főhadnagyot bízta meg — mondta halkan, de nyomatúkkal. A vonal másik végén hirtelen csend támadt; az öreg no’-osz minden bizonnyal gondolkodott. — Jöjjön — hangzott a kurtán megfogalmazott nyers hívás. _ Á kertajtóban Wehrmacht- katona állt. Mihelyt meghallotta Kloss nevét, megnyomta a gombot és az ajtó kitárult; a villába vezető lépcsőfeljárón már ott várakozott Stolp főhadnagy. Hajadonfőit állt, bekötözött fejjel. Remélem, nem ismer fel — gondolta Kloss — igyekeztem elváltoztatni a hangomat... és ha felismerne is .., — A tábornok úr már vár-' ja — vetette oda szárazon Stolp. Köpenyét az előszobában hagyta; egy pillanatig habozott, de aztán fekete táskáját mégis magánál tartotta. Elgondolkodott a plasztikkal töltött játékszeren, amely a táska fenekén lapult szép csendben a papírok közt. Abban az esetben, ha más megoldás nem kínálkoznék ... Óriási szoba, nehéz bútorok, az íróasztal fölött hatalmas Bismarck-portré. A falakon — még Hindenburg és Clause- witz. Von Boldt tábornok a saját, otthoni szentélyében nem helyezte el a Führer fényképét. Az erős, napbarnított arcú férfi ott ült a mély fotelban az íróasztal mögött, arcát enyhén elhúzva tartotta a monokli alatt. Úgy méregette Klosst, ahogyan a fegyelmezetlen alantasokat szokás méregetni. Akik odáig merészkedtek, hogy feletteseik nyugalmát jelentéktelen üevecs- kékkel zavarják. Boldt tábornoknak már régóta ez a jelszava: „Amíg én ülök a kor- mánvkeréknél. semmi rendkívüli nem történhet.” Nem adott kezet Klossnak, csunán rámutatott az egyik székre. A főhadnagy nem akarta kiteregetni az összes ütőkártyáit, legalábbis nem azonnal. — Ingrid Kiéld kisasszony barátig vagyok — kezdte mon. dékáiát és ránézett a tábornokra, de az öreg porosz arca meg sem rándnlt. — Okom van felté+elezni — folytatta Kloss —. ho<ry a tábornok úrnak rendelkezésére állnak fűgy gondolta, hogy ügyesen fogalmaz) e leány sorsára vonatkozó bizonyos adatok. — Maga alighanem megőrült! — kiáltotta a tábornok; Kloss pedig arra gondolt, hogy minden porosz tiszt elveszítené még maradék bátorságát is a toporzékoló tábornok láttán. Ö azonban nem volt porosz tiszt és Boldt merev arca, a gyűlöleten kívül, csupán a játékos szenvedélyét szította benne. — Tábornok úr természetesen megcáfolhatja ezt a kijelentést — folytatta nyugodtan — de akkor arra a következtetésre jutok, hogy Stolp főhadnagy a saját szakállára, parancs nélkül akart házkutatást tartani Kiéld kisasszony lakásán... saját kulcsok igénybevételével. — Az én tisztjeim csak parancsra cselekszenek — jelentette ki a tábornok, s közben szivarra gyújtott. Azért meg kell adni, bizonyos értelemben lojális — gondolta Kloss. — Megengedi, tábornok úr, hogy rágyújtsak? — kérdezte. — Tessék — vakkantotta von Boldt, de nem kínálta meg szivarral. — Ha tehát — Kloss most már csaknem suttogott — Stolp nem saját kezdeményezésre cselekedett, akkor arra, amit keresett, csakis a tábornok úrnak lehetett szüksége. A kulcsokat kizárólag Ingrid Kield- től kaphatta, aki viszont este hat óra harminc körül titokzatos körülmények között eltűnt. — Ugyan mit keresett volna Stoln? — a tábornok levette monokliját, és most anélkül fürkészte Klosst leplezetlen érdeklődéssel. — A tábornok úr erre könv- nyűszerrel megtalálta a választ — felelte a főhadnagy udvariaskodva. — Ostobaság! Nem szenvedek inszinuációban, fiatal barátom. I — Ügy gondolom — a tábornok haragja semmiféle hatással nem volt Klossra —, hogy Stolp rosszul hajtotta végre feladatát* (Folytatjuk) Coca-Cola kulik Az amerikai szenátus egy albizottsága foglalkozott azzal a jelentéssel, amelyet egy orvosi bizottság készített a Florida, Texas és Michigan államokban dolgozó mezőgazdasági vándormunkások helyzetéről. Még Nixon leghűségesebb szenátorait is megdöbbentette a nyomor, a betegség, az eltompultság szörnyű képe, amelyeket az orvosok írtak le az ültetvényeken dolgozó emberek helyzetéről* Különösen rossz a Coca-Cola Co, ültetvényein dolgozó mezőgazda- sági munkások helyzete. A részvénytársaság vezérigazgatójának évi jövedelme 229 ezer dollár, egy ültetvényen dolgozó munkásé évi 890 dollár, ami egy nyolcada az amerikai évi átlagjövedelemnek. S ráadásul a vándormunkások semmiféle társadalombiztosítási szolgáltatást sem kapnak. Nem orvos, hanem a munkavezető dönti el, hogy otthon maradhat-e, ha rosszul érzi magát: ha engedélye nélkül marad távol a munkától, kidobják. Különösen a négerek vannak ezeken az ültetvényeken valósággal rabszolgasorban. „Embertelennek” találta * bizottság a munkások elhelyezését és élelmezését. A Coca-Col-t ül- etvények vándormunkásainas várható életkora 20 évvel az amerikai átlag alatt marad, m toc okozta halálesetek száma 2,5-.;zere- se az amerikai átlagnak. A gyermekek úgyszólván minden iskolázás nélkül nőnek fel, s megtalálható körükben az angolkór és a lepra, pedig ezek máshol az USÁ- ban ismeretlenek. A Coca-Cola Co. a „palack- konszern”. a rabszolgaságon alapuló egyik legmodernebb konszern a világon, társvállalataival együtt milliárdokat vág zsebre. 120 országban vannak lerakatai, melyek naponta 80 millió üveg Coca-Colát adnak el. Népújság 4 1971. július 25.
