Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
fl svabsag Tolnában I I # • $? y alán nem túlzás úgy jellemezni a Tolna megyei svábság mai állapotát, hogy kevés kivételtől eltekintve, minden a legnagyobb rendben. A felocsudás, a gazdasági „helyrerázódás’ az ötvenes évek végén kezdődött, s egy megfelelő anyagi szinten tetőzve, a hetvenes évek elején a Tolna megyei svábságról elmondhatjuk: újból utolérte magát. A megyében élő sváb családok életszínvonala semmivel sem alacsonyabb, mint a negyvenes években idetelepült magyaroké, nem alacsonyabb, ellenkezőleg, helyenként magasabb. Ez a körülmény elsősorban azért érdemel figyelmet, mert a vagyonelkobzások, a kitelepítések következtében a negyvenes évek második felében a német nemzetiségűek többsége teljesen elszegényedett, olyannyira, hogy sokuknak a fekhelyen kívül nem maradt semmi. Ezek a nincstelenek az akkortájt alakuló állami gazdaságban kerestek és találtak munkát, vagy pedig Bonyhá- don, Szekszárdon, Pakson, Dombóváron, esetleg a megye határain túl kezdtek új életet. 6zétszóródtak, s rendszerint a távoli pusztákra, a népesebb településekre, esetleg a színmagyar községekbe menekültek, talán azért, hogy elejét vegyék a zaklatásnak, vagy talán azért, hogy sváb voltukra ne emlékeztesse őket senki és semmi. A helyben maradók is szégyelltek, ha lehetett, titkolták anvanyelvüket, a távozók meg alkalmazkodva az új környezethez, minden munkát elvállaltak, messzemenően szolgálat-készek voltak, és minden esetben pontosan, kifogástalanul végezték el a rájuk bízott teendőket. Másodrendű állampolgárokként élve, annak nyomasztó terheit cipelve, a mostoha élet- és munkakörülményekbe beletörődve. soha nem követelőztek. és főleg ezért, szinte mindenütt kivívták a v"zQtők elismerését. megbecsülését. Az Ötvenes években kifejezetten ideális emberanyagnak számított az a talaját vesztett svábság. amely nem kért, nem követelt, nem hangoztatta jogait, csak dolgozott, dolgozott és dolgozott. A beilleszkedés csendes és szorgos éveiben a Szekszárdra beszivárgó családok többsége albérletbe költözött, vagy a város peremén valamelyik pince szoba-konyhájában ütött ta- nvát. A lakbért ledolgozták, napszámba jártak, majd később hivatalsegédnek, fűtőnek, takarítónőnek, segédmunkásnak jelentkeztek a város vállalataihoz, intézményeihez. Minden munkát elvállaltak, s eközben a felnövekvő fiatalok szakmát tanultak, elmentek pincérnek, fodrásznak, géoíró- nőnek, gépkocsivezetőnek, autóbuszsofőrnek, erőgépkezelőnek. mind jobban átvették a városi életformát, egv idő után teljesen beleilleszkedtek abba. A sváb családok, akik valamikor húsz esztendeje Zom- báról. Lengyelből, Kétyről, Ke- szőhideekútról, Németkérről, Bonyhádvarasdről, Cikóról nincstelenekként költöztek a megyeszékhelyre, ma már szinte kivétel nélkül meggyökeresedtek, biztos, tartós egzisztenciával rendelkeznek, s nem albérlők, nem pincelakók, hanem főbérlők, még inkább családiház- vaev öröklakás-tu- laidonoisok, főleg a Herman utca környékén, az ottani lakótelepen, amit Svábhegynek is neveznek. A másodrendűségkérdésemegszűnt bennük, illetőleg az a helyzet, hogy a huszonévesek, a másodrendűség közérzetre rossz irányba ható állapotát nem ismerték, és nem ismerik. Változatlanul pontos és megbízható munkaerő, s törvény- tisztelő állampolgár szinte mindegyik, de napjainkban már nem azok a jámbor igavonók, akik húsz esztendővel ezelőtt voltak, hanem öntudatos dolgozók. Élnek, és élni tudnak a dolgozókat megillető jogokkal, ami nyilvánvalóan nagvon helyes, s ami politikai érettségüket is jelzi, mutatja. A szóródás következtében talán nincs egyetlen község sem, ahol ne élne néhány sváb család. A színmagyar településeken tehát mindenütt előfordulnak, de a zöm változatlanul a bonyhádi járás területén él, továbbá Gyönkön és környékén, a szekszárdi járásban Bá- taszéken, Tolnán és Mözsön, a paksi járásban Németkéren, Bikácson és Györkönyben, a dombóvári járásban Kurdon, Kurd környékén, továbbá Ko- csolán és környékén. Lélekszámúk bizonytalan. Erre majd legfeljebb a népszámlálási adatok adnak választ. A lakosság számarányát tekintve állítólag Németkéren és Gvör- könyben él a legtöbb német nemzetiségű magyar állampolgár. Varsádon, Gvönkön, Kesző- hidegkúton, Naevszékelvben és még számos Tolna megyei községben a felszabadulás előtt a lakosság zöme kizárólag németül beszélt, magvarul legfeljebb a hatásági emberek és a tanítók tudtak. De azok se mindig. A mostani 70—80 évesek naev-na«v többsége a felszabadulás óta tanult meg magyarul. s miközben ők megtanultak magvarul, a fiatalok kezdik elfelejteni az anyanyelvűket a pómntpt Egyértelműim kimondhattuk: a svábság szabadulni akar nyelvétől, hagyományaitól, szokásaitól, kultúrájától, el akarja felejteni származását, magyarul óhajt beszélni, élni, gondolkodni. Az elmagyarosodás folyamata szinte megállíthatatlannak, feltartóztathatatlannak látszik, a hivatalos álláspont ellenére, ami példátlan és rendhagyó dolog, mert azt jelenti, hogy egy nemzetiség minden áron asszimilálódni kíván a nemzetbe, s az államalkotó nemzet ezt az asszimilálódási gátolni szeretné. Ez azért rendhagyó és példátlan dolog, mert ennek inkább az ellenkezője szokott történni: az tehát, hogy éppen az államalkotó nemzet igyekszik a nemzetiséget magába olvasztani. Az asszimilálódást ha nem is sietteti, feltétlenül elősegíti az együttélés, az együtt dolgozás. A régi ellentétek az őslakos svábok, továbbá az őslakos magyarok, az őslakos svábok és az ide települt magyarok között megszűntek. Legfeljebb borozgatás közben, és kifejezetten tréfásan kerül szóba kinek-kinek a származása, az anyanyelve. Az elkülönülés megszűnt. A volt sváb községekben olyan utca vagy falurész nincs, ahol elkülönülve magyarok és elkülönülve németek élnek. A felszabadulás előtt más volt a helyzet: anyanyelv szerint különült el egymástól a lakosság, s a többnyire kisebbségben lévő magvarok a jómódú svábokhoz jártak dolgozni, s megtanultak németül. A termelőszövetkezetekben az őslakosok, a volt telepesek együtt dolgoznak a brigádokban, a műhelyekben, az állat- tenyésztési telepeken, és állandóan magyarul beszélnek. A fiatalok együtt szórakoznak a KISZ-klubokban, együtt járnak Iskolába, kirándulni, „keveredve barátkoznak”, s csata magyarul beszélnek. Számtalanszor előfordul, hogy a nagymama otthon németül kérdez* az unoka magyarul válaszolj Nagyon sok esetben ma már legfeljebb a családnevek őrzik a származást. Ezek se mindig, mert néhány évvel ezelőtt gyakori volt a névmagyarosítás. Hugyecz Zoltánné diósberé-? nyi óvónő elmondja: „Tizennyolc évvel ezelőtt sok óvodás korú gyerek úgy került hozzám, hogy nem tudott magyarul. A szülők azért küldték a fiút, vagy a kislányt óvodába, hogy megtanuljon. Ma viszont a gyerekek nem tudnak németül. Több idős, nyugdíjas korban lévő sváb embernek tettem fel a kérdést: nem fáj az magának, hogy unokái nem ismerik az anyanyelvűket? A megkérdezettek mindegyike azt mondta: rossz érzés, de bele kell törődni. Hasonló kérdést tettem fel a szülőknek. Nos, a szülők többsége szerint úgy jó minden, ahogy van.” (Folytatjuk) A szaktudásban is jár az óra Dója város megbízásából két évig építettük a Máté- háza pusztai szeszgyárat. Volt ott egy pallér, aki felügyelt a munkára, s szombaton kifizette az embereket, meg volt még öt kőműves, 8—10 kontárkőműves, és ugyanannyi segédmunkás. A vállalkozót Kobrának vagy Kundrá- nak hívták, de őt soha nem láttuk. Nekem az volt a tisztem, hogy Magyari szaktárs keze alá hordjam a téglát és a maltert. Magyar! szaktárs 1906-ban szabadult, és 1950- ben még mindig azokkal a szerszámokkal dolgozott, amelyekkel a század első évtizedében a kőművesszakmát megkezdte. Úgy járt a keze, mint a motolla, és oda se nézett. Börtönélményeit mesélve, szidta a kapitalistákat, és lelkem- re kötötte: keressem az utat a szervezett munkások közé, és feltétlenül tanuljak nyelveket. o 1970. nyarán szólt a főmérnök: — Jön az Utinor. G magad uram, ha szolgád nincsen, az építőipari vállalat szakemberei a dolgozók részére előadásokat tartottak. Megmutatták a fogásokat, „ezt így szaktársak, ezt úgy szaktársak” és az uíinoros építkezés megkezdődött. A környéken először. A dolgozók rövid idő alatt megtanulták, szépen csinálják, bár sajnos, a legelején az egyik embert baleset érte, és meghalt. Az új új volt mindenkinek* a kőművesnek, a segédmunkásnak, a kubikosnak egyaránt. Ilyenformán most megeshet, hogy az átkénzett tegnapi segédmunkásnak nagyobb hasznát veszik, mint a szakmunkásnak. Attól függ, kinek van több érzéke az újhoz. Nos. az új építkezési eljárás •— eljárások — bevezetésével a régi, a megbecsült mesterségbeli tudás lassan elavul, sőt* nem is lassan, olykor egyik napról a másikra. , Fisvelem P7 én'tósvezetőt, S •ftözben a ?;?vő zekéiét hallom, lesz! Kétezer körül minden bizonnyal az átállás gyakoribb lesz. A jobbnak, a korszerűbbnek, az olcsóbbnak látszó módszer bevezetése meg azzal jár majd, hogy egy dolgozónak négyszer—ötször, vagy talán még többször kell szakmát tanulnia, ha egyáltalán lesz még szakma a szó mai értelmében. S bizonyára azok állnak majd át legkönnyebben, leggyorsabban az egyik műveletről a másikra, akik könnyen elfelejtik a tegnapi mozdulatokat, a tegnapi munkamozzanatokat. A mostani szakmunkás-tanulók kétezer körül lesznek 45—50 évesek, és izgatóan tolakodik elénk a kérdés, hogy 29 év múlva hasznát veszik-e majd annak, amit most évekig tanulnak. Bizonyára Igen, bizonyára nem. Hát ez meg micsoda? A diplomák erkölcsi kopását egyesek 10 évben, mások 5 évben vélik meghatározni. Ez a valóságban úey lehet, hogy az iparilag fejlett országokban j,utántanulás”, _ „utántöltés' nélkül némelyik diploma elavul két év alatt, a fejletlen országoirhari esetleg 15 évig is bírja. Mindenesetre a diploma eredeti értékét egyre ne he. • •*■-***' zebb megőrizni. Az a mérnök, aki tíz év óta semmit nem tanult a diplomához, ma legfeljebb papíron mérnök, a valóságban nem. o A huszadik század második felében megkezdődött a szakmunkás-bizonyítványok eróziója. öt, legfeljebb tíz év, és vége. De hát érdemes öt évért, tíz évért két—három évig tanulni ? Sokak számára túl költséges befektetésnek látszik, és talán azoknak lesz igazuk, akik úgy vélik: értelmetlen három évig építeni azt a házat, amelyikről tudjuk, hogy csupán tíz évig lesz lakható. Ezzel szemben érdemes megjegyezni, hogy más az épület és egészen más az ember, minthogy az ember nem tekinthető csak eszköznek. Továbbá: az iskola soha nem adott, nem adhatott egy egész életre elegendő tudásanyagot, de az azért Igaz, hogy a szakmát annak idején egész életre megtanulhatta inas- és segédkorában az ember. Szívesen emlegetem Magyari szaktársat. Azt hiszem, a hasonló korú mesterekkel együtt vele múlt el Magyarországon visszavonhatatlanul és végérvényesen a szakmai konzerválódás ideje. öt meglepetések nem igen érték. A helyzet azóta változott. Az ötvenes évek második felében többen, akik a különböző funkciókból visszamentek kétkezi munkásnak, néhány hetes gyakorlás után ott folytatták a kőműves-, a lakatos-, a szerelőszakmát, ahol 1949- ben félbehagyták. Akkor ment. De ma már legfeljebb néhány szakmában lehetne ott folytatni, ahol az ember a munkát fél, másfél évtizeddel ezelőtt abbahagyta. Ez így igaz. De ezenközben az is igaz, hogy a gépesítéssel, az automatizálással sokasodik, szaporodik azon munkakörök száma, ahová elegendő néhány hetes, néhány hónapos átképző tanfolyam, és a segédmunkás betanított munkás lesz, ami azt jelenti, hogy az adott beosztásban ugyanolyan hatásfokkal, hozzáértéssel dolgozik, mint a szakmunkás. Feltételezhető, hogy kétezer körül még inkább így lesz. @ A L Expensionból a tudomány és a technika várható fejlődésével kapcsolatban a következőket olvasom: „A bányaiparban sor kerül a kitermelés további automatizálására... A hírközlés hálózata a legkisebb falucskától a világűr távoli sarkáig is eliut, a széles körű információk az ember életét az eddiginél változatosabbá teszik”. Többet kell tudni ? Többet is fogunk tudni. A. Bonyhádi Cipőgyárban a betanított munkás mostanában olykor jobban érti a dolgát, mint a kezdő szakmunkás. A cipőgvártásról magáról mégis a fiatal szakmunkás t"d többet, s nem a betanított munkás. Más. Bondor József miniszter tavaly eev országos tanácskozáson kijelentette: az énítő?nar- ban mindinkább, a sokoldalú szakmunkás az eszményi munkás. Az. aki ha kell, parkettázó, ha kell, villanyszerelő, ha kell, hegesztő. Nem jó az, hogy ahány szakma felvonul, annyi rongálja az előző szakmák munkáját. Tudom azt is, hogy a diploma, ha a tulajdonosa nem tanul, záros határidőn belül elavul, az újabb, a legújabb ismeretek befogadásához, megemésztéséhez viszont eleve egyetemi végzettség szükségeltetik. Az alapnak tehát meg kell lennie. A szakszervezet nagy erőfeszítést tesz, hogy a mezőgazdaságban csökkentse a balesetek számát. Az erőfeszítések sokasága mégsincs arányban az eredménnyel. Ennek feltehetően az a magyarázata, hogy az erő- és munkagépekkel dolgozó parasztemberek többségéből hiányzik a veszélytudat. Dolgozik a géppel, de annyira nem ismeri, hogy uralkodjék felette, és féljen is tőle. „Belenyúl”. „Piszkálja”. „Elfelejtette”. Az alapnak tehát meg kell lennie. ■ S ide kívánkozik talán még valami. Az iskola nem csupán azért van, hogy szakmát adjon, hanem azért, hogy gazdagítsa az értelmet, felkeltse az értelmes érdeklődést, ablakot nyisson a megismerhető világ tudást gyarapító értékeire. Még 29 év. Ettől kezdve ezer évig az emberiség kettes számot ír az „ezresek” helyére. Irdatlan távolság, befo°hatat- lan mélység. Az órák járjak, az idő nem áll meg. S a nrisocü'- évezred felé haladva, itt az idrie az eseméevev »lé menni, felkészülni, felkészíteni. SZEKULITY PETEK
