Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

«

\

NAGY LAJOS»

Az elszabadult oroszlán

Az állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább. menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrácsos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március... és az összes ragadozó vadállatok”.

A teherpályaudvaron egymás után rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra. Ment minden szép rendjén, 'csak az oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visz- szazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyílott az ajtaja. De nemcsak az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből.

„Hohó!" — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor elvágódik.

'„Hohó!” — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége. És egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szivet, amelyről az arabok és négerek azt tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését.

„Szent isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!” — állapította meg az oroszlán.

Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy qz ajtó fenekére került. Az oroszlánnak visszamenni a szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán elszabadult.

Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányában. Innen-onnan fenyegetően ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Héj, ne menj arra! Jesszusom, Dóri!”

.Az oroszlán állt és nézett és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet élve megúszni! Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánember mindent megpróbál, illetve a vízbefúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet. Hiába, oda visszamenni már nem lehet. Azután arra gondolt, hogy lefekszik, behunyja a szemét, úgy marad mozdulatlanul. Dehát ez is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkeres- k ed és, amelyet egyszer valahol látott, amikor egy városon « keresztül szállították, természetesen ketrecben. Milyen jó GYURKOVICS TIBOR:

MIT

MONDANÉK

Mit mondanék, ha erre jönnél, mit mondok majd, ha erre jössz, ha illatozol, mint a gyömbér, és arcodon ragyog a szösz,

ha eljössz és azt mondod: este erre vezet az utam el, te addig menj be a terembe, hogy ne lehessen semmi jel,

jordulj meg, támaszkodj a

falnak,

és zárd le fényes szemedet, tarts vissza kényszerű <

hatalmad,

míg házad előtt elmegyek.

lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatban szőnyeg gyanánt leheveredni.

De nem lehetett tovább mor- fondálnia. mert néhány száz lépésnyire emberek jelentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyvert sütött el. ha- talmas durranás, látni lehetett az elszálló lőporfüstöt.

Fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell. Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkezőleg. Már futva közeledtek feléje, „hajrá,. utána, nem szabad kiengedni, agyon kell ütni” — ordítoztak, s újabb lövések dördültek el. Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt, aki a kerekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított:

— Hohoho-hó-ó-ó!

De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát' hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna., összeszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb ember- csoportot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve. Oldalt fordult hát, átugrott a deszkekerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak ■az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni.

Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elszabadult oroszlán most már •nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jobbra fusson, balra fusson?

■ — Ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, mi .sem természetesebb, minthogy elkezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak valami zűrzavaros, mozgó tarka masszát. Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó, kövér asszonyságot a végső érvvel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem'akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem -kell az ijedtséget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát, a földre teperte és két első mancsával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon.

De még ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedtségtől is,

no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülések- tőL

Éppen jókor érkezett a kétségbeesett oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revolverlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép új, nyitott ajtajú ketrec előtt áll. ő beugrik a ketrecbe, s valami ügyes és kedves ember gyorsan .becsapja, s bezárja utána, az ajtót.

IHASZ.-KOVACS ÉVAs

AZONKÉPPEN

Dr. Bokor Rudolfnak ajánlom

ahogy a sugár mondja a ragyogást ahogy a ragyogás a Világosságot (ujjaiddal befogott két szememen is áttör a tűz: Tőled fényesedik) ahogy sejtjeid zarándokai testem búcsú-helyére érnek azonképpert sarjad föl éled vérköreidben az új eszmélet a fák tudatában barázdáinkban az áldásos búza

Könyvhét szokásból

Nem a Tolna megyei Népújság az első lap és. minden bizonnyal nem is az utolsó, amely megírja, hogy az idén nem volt könyvhét, illetve ami volt, azt a rendező szervek — magam tolnai tapasztalatokra hivatkozva állítom —, szokásból rendezték. Évek óta így hozza magával a hagyomány, hogy az év egyik szép, (vagy nem szép) tavaszi hetén fővárosi — ha szerencséje, vagy ismeretsége van a szervezőnek — sikeres, ha nincs, kevésbé sikeres írókat hívnak, vagy kapnak a megyei, járási székhelyek. Mióta a könyv is jóformán csak árunak' minősül, mintha nem is az értékek lennének fontosak, csupán a várható siker, amit az elfogyott példányszámok jeleznek. Ezen értékítélet alapján a Bölcskére rrfeghívott Berkesi András estje — lévén, hogy száznál többen, zömmel fiatalok jelentek meg és majdnem annyian yásárolták . az író könyvhéti (?) kötetét —, sikeresnek minősül.

Dunaföldváron, ahol Darvas József, Szabó B. István találkozott olvasóival, a néhány középiskoláson kívül alig voltak, ezen még Szirtes Ádám vitathatatlan népszerűsége- sem változtatott. Szilvási Lajos gyönki és varsádi meghívása — az estek sikeréről nem tudok közelebbit —, már öhma- gában is jelentősebb írónak jelzi Szilvási Lajost, mint Csoóri Sándor József Attila- díjag; és Végh Antalt együttvéve, akik alig harminc embert vonzottak hétfőn este a Babits Mihály művelődési központba' a megyeszékhelyen, Szakszárd városában, abba a művelődési házba, amelynek május hónapban harminchat- ezer látogatója volt.

Ezek után joggal felmerül a. kérdés, az országos érdektelenségbe fulladt könyvhét azt jelenti-e, nem kell az irodalom az embereknek-? Nem hiszem. ezt nagyon tárgyilagos és beszédes számok cáfolják:

1949-ben összesen 1186 könyv jelent meg Magyarországon, 14 355 200 példányban. Húsz évvei később, 1969-ben 4513 féle könyv került ki a nyomdákból, 48 013 800 példányban.

Ezek nagy részét megvették,

elolvasták.

Az érdektelenség • tehát _ a rendezvényeknek, az író— olvasó találkozóknak szól. és joggal. Szükség van-e egyáltalán — a mai formájában — ’ az író—olvasó találkozásokra? Azt hiszem, nincs. Senki nem nyer vele. író barátaimtól tudom, kínos dolog közszemlére téve ülni. a fagyos csendben, vagy arra válaszolgatni, hogyan jön az ihlet? Az olvasó nem tud meg többet az íróról, mint amennyit tudnia kell és tudnia érdemes, mert ezek benne vannak, vagy benne kellene lenniük a megjelent művekben. írók vallják, hogy szükség van termékeny találkozásokra az olvasókkal, de erre ez a forma alkalmatlan. Akit az irodalom érdekel, megveszi a könyvet. Mindenkinek műveltsége, egyénisége, pillanatnyi hangulata határozza meg, tetszik-e neki, vagy nem. Választhatja a könyvespolcról, amit éppen akar. Az író- olvasó találkozóból és irodalmi estből összeházasított programban áz van, amit más választ. Mellesleg, ez így egy keverék. hiszen, ha művészek mondják a verseket, mint a hétfői esten, minek az író oda? Hivatottabb tolmács akadt műveinek, mint ő maga.

, Maradjunk a szekszárdi könyvheti estnél. Két rangos író jelent meg városunkban, két színművész társaságában. Ahányan voltak, annyi felől jöttek, ami így önmagában nem lett volna baj, következményeiben annál iríkább. Az eredeti meghívókon még Sütz Ila neve szerepelt. Helyette jö'tt Margittay Ági és öürös Gyöngyi'. Már a két teljesen különböző egyéniségű művész összehozása sem volt szerencsés. Margittay Ági átütő erejű versmondása mellett elszürkült Bürös Gyöngyi stílusa, pedig önmagában, talán hatásosabb lett volna.

Az- elmondott versek mai irodalmunk legnagyobb költőinek legszebb versei voltaic.

A ''két művész minden dicséretet megérdemlőén tolmácsolta őket.

A műsor kezdés előtt öl perccel állt össze olyan módon, hogy végiggondolta a ké* művész, mi az, amit tud, é9 elképzelhető az egy könyv* heti esten? Félelmetesen nagy teljesítmény volt Margittay Ági részéről, hogy másodpercek alatt váltott Weöres Sándor Majomországáról Nagy László Ki viszi át a szerelmet? című versére. A jelenlevő Csoóri Sándortól 3—-4 kóltaf meny hangzott él.

Minden rendező szerv fa* lelős azért, amit csinál. Ha nem lehet összehangolni úgy egy műsort, hogy valami egységes rend szerint álljon ü*z*i sze és egymást nem ütő egyéniségű művészek kerüljenela egymás mellé, akkor ne este nálják. Fölösleges erőfeszítésnek tesznek ki olyan műv&i székét, ■ akiknek energiájúig tehetségük jobb sorsra érdemes, a közönségről nem Jó beszélve.

Berek Kati József Attiláik estjének nagy sikere voit aat egész országban, SzekszúrdoU is. A művésznek volt idej% hogy összeállítsa, megtanulja, felépítse előadói szempontba^ De említhetném Mensáros László Mementó című estjét vagy a fiatalabbak közül Bá»> lint András Messze van Ma? gyarországjút. ' ''

Szokásból neveztünk egy hetet könyvhétnek, pedig nen* jelent meg az antológiák kivételével, több mai magva* író könyve, mint más hete* ken. Ezek az antológiák is 4 fiatalok két kötetén kívül máé ismert írásokat tartalmaztak; A „könyvhét” tehát könyvkiadásunk csődje volt, am| azokra a gazdasági szabályzókra vezethető vissza, amelyek a könyvet a nyomdaipar egyik termékének tekii*» ük. Kétségkívül gazdaságosabb egy krimit huszonötezer vagy ennél sokkal töbD példányban kiadni, mint egy verskötetet , háromezerben. Maradtak könyvhét címén az iró—olvasó találkozók, irodalmi estek, amelyek a fenti okokból senkit sem érdekelnek. • - ‘ u‘

IHAROSI IBOLYA

Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk.

Ifj. Molnár József;

TANYÁK