Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-06 / 132. szám
Tűbe fűzött napsugarak SAKK API IMREt MEMENTÓ — Jaj — mondtam. De csak úgy mondtam; nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Af egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni:, egy ezred másodperek Ennyi ideig! se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári' rám nézett: mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt. Illetve... mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem' verejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, Semmire se gondoltam. i— Most hazudsz. — Uhm. Lehet Egyébként Sosem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen : — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz..: és ez se igaz... vagy pedig azt. jelenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy ühm. Lehet... de meg- jegyzed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon figy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban" kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyok többé ura kezemnek, lábamnak, az izmaimnak,. amik eddig évtizedekig olyan engedelmesen szolgáljak... Ez is pillanatig tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudniillik a karom, lábam, nyakam. fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben.,. S már nem is igen gondolkoztam másról csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az óm)- Mrom negyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy-a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállitha- tók: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyílván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén — Várj — mondta s kiment. A legrosz- szabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön visz- sza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de any- nyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát: S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, móst már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami sem- ' mit se, jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltam s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujja- mat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az Andro- meda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos már millió fényévre volt. Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekl szem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató; hang se volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. A tragikus körülmények között elhunyt író könyvhéti könyvéFöldbe, múltba süppedt, vakítóan fehér falú, nádtetős ház tövében ülnek a kényelmes kerti székeken. Előttük a letakart hokkedli rajta a színes pamutfonal, kis műanyag tálcában egy fürt lila orgona, ölükben a terítő, doboztető, szív alakú tűpárna. A három asszony teste mozdulatlan, mint a szobor, csak a jobb kezük mozdul le, föl, le, föl. Hímeznek. Ujjaik között meg- megcsillan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal iá, mintha napsugarakat fűztek volna a tűbe. Fölöttük ott áll az öregember, egyiküknek hites ura, és nézi, hogyan születnek az asszonyok keze alatt, a sokszínű napsu1- gár-pamutból az erdei, mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok. * Mezőkövesd a szomszédos Szentistván és Tárd községgel a matyóország. Színes népviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet és szigetet alkotnak a környező falvak között. A ..matyó” név a Mátyásból származik, a távolabbi protestáns faluk népe nevezte matyóknak — megkülönböztetésül — a katolikus vallású lakosokat. Mezőkövesdet Mátyás király emelte mezővárosi rangra. * Körülöttük él a világ. Érezni az új életű fű szagát, szinte látni a facsemete levélre- lombra fakadását. A feketére, barnára pácolódott régi deszkakerítésre veréb száll, nem fél, ott pihen a fejük fölött. Csendes a kis utca, hallgatnak az öreg házak, amelyekben születtek, s amelyek ma is körülveszik 'őket, szótlanok az asszonyok és az öregember is. Á déli harangszót hallgatják talán. Mi mindenre gondolhatnak a homlokukra húzott kendő mögött? * A lakosság közvetlen földesúri kényszert nem ismert. A zárt közösségben alakultak ki szokásaik, Íratlan törvényeik, melyek megszabták életük rendjét a bölcsőtől a sírig. A múlt század végén már kevés volt a termőföld, s ezért a matyó falvak népének nagy része, ezrek, tavasztól késő őszig a nagybirtokosok uradalmaiba szerződött fel gazdasági munkára. • Mi mindenre gondolhatnak a homlokukra húzott kendő mögött? Gyerekkorukra, amikor először fűztek napsugárpamutot csillogó tűbe. Szüleikre, édesanyjukra, a házivá- szonra „ír,ó”-asszonyra. Hajnaltól késő ‘estéig való hajla- dozásukra az életet termő földeken. Táncmulatságokra és világháborúkra. Eljegyzést jelentő fekete, egyvirágos selyemszoknyájukra. Lakodalmakra és forradalmakra. Keresztelőkre és temetésekre. ínséges tavaszokra és gazdag őszökre. púcsún kapót tükrös mézeskalácsra és disznótorokra. Beteg kisgyerekük könnyére és édesapjuk barnára fakult katonafényképére. Harmatos reggelekre és az összetört rózsás, csüngős petróleumlámpára. Pihetollú kiskacsákra és a villanyra, amikor először gyúlt ki fejük fölött a gerendán. A kutyára, amit elütött az autó és a dalokra, amely a születésüktől ott muzsikál a lelkűkben. A mondatra, amit a földpadlójú iskolákban írtak le: „A legelső magyar ember a király”, és a földre, amit a kommunisták osztottak tenyerükbe. És a májusfára, amit először kapí tak a legényektől. * A felszabadulás után Mezőkövesd is megindult a fejlődés útján. A vándormunkásokból üzemi munkások lettek, a parasztok, iparosok szövetkezetekbe tömörültek. Modern lakóházak épültek, korszerű iskolák ----köztük zeneiskpla — l étesültek. Ma a matyó fiatalok többsége gimnáziumot vé* géz. \ • Csendes a kis utca, hallgatnak az öreg házak, szótlanok az asszonyok és az öregember, elnémult a harang is. Az úton egymás kezét fogva, egymáshoz igazított, léptekkel és váltakkal jön egy leány és egy fiú. Az asszonyok még nem láthatják, de mégis megállnak £l munkában. Aztán lassan a közeledőkre fordítják fejüket, tekintetükkel addig követik míg el nem nyeli őket az egyik ház kapuja. A kerítésen ott fonnyad a májusfa, rajta a megfakult színű papírszalagokat meglibbenti a szellő. — Májusfa — szólal megj vagy inkább csak suttogja az egyik néni. — Csak addig él, míg meg nem áztatja az első eső — mondja a másik. — Május — mondja a har-i madik. Az örember szippant egyet a szipkából, a cigaretta hosszú hamuja a zsenge fűbe hulL Csak ennyit szól: — Eső. Tovább dolgoznak. Üjjailá között meg-megcsillan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal is, mintha nupsugarat fűztek volna a láthatatlan tűbe. Fölöttük ott áll az öregember, egyikük hites ura. * Mezőkövesd országos v Hírét színes népviselete, szabádraj- zú hímzései által szerezte. Ma már csupán az öregasszonyok járnak matyóruhában. De a Matyóház — a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet központja — rózsái már Angliától Japánig virítanak, * A földbe, múltba süppedt, vakítóan fehér falú, nádtetős ház tövében az öregásszonyok keze alatt ott születnek a sokszínű napsugár-pamutból az erdei, mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok a térítőn, , a doboztetőn, a szív alakú tűpárnán. S míg hazafelé fordulok,’ eszembe jut régmúlt nagyanyám tűpárnája, .ami, amíg élt, ott lógott a k’redencajtó fogantyúján. A padláson találtam rá, ahol elszáradt, elfonnyadt, mint ősszel a falevelek, és mintha a sok tűszúrás nyomán elszállt volna belőle a lélek... Oravec János
