Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

Kívülről gyárnak nézni, sötétkék tornyokkal, fémcsillogású vezetékekkel, cementszínű barakkokkal, rendezett „gyárudvarral”, nyírt fűvel, rózsákkal, irodaházzal. A Szekszárdi Állami Gazdaság sertéstelepe.

Az üzemben évente 24 ezer malac születik, a tervek szerint az idén 14 ezer hízó sertést adnak el. A 33 állatgondozó évente 75—80 millió forint termelési értéket állít elő, az egy főre eső termelési érték — ha a telep összes dolgozóját számítjuk — évi egymillió-kettőszázezer forint. A Clay-rendszerű etetésnél egy hízó sertés előállításának ideje 230—240 nap, hét-nyolc hónap, az újabb önetetés rendszernél még kevesebb, 190—200 nap. Egy kiló súlygyarapodáshoz 3 kiló 40 deka — 3 kiló 60 deka takarmány szükséges, a hizlalda havi 35—40 vagon takarmányt emészt fel. A férőhelyek száma 7520. Lehetne játszani a számokkal, kiszámítani mindent négyzetméterre, egy főre, egy malacra, órára, egy kiló húsra.

— A technológiai leírás kötetnyi — mondja Tatár Gyula, a telep vezetője, aki gyakorló szakembernek sem volt akármilyen, mégis mikor idekerült három hónap tellett el mire teljesen tisztán látta a dolgokat.

A sertéstelep más iparszerű hizlalórendszerhez nem hasonlítható. A folyamatos, zökkenő- mentes üzemeltetés kihagyás nélküli munkát követel, pontos üzemszervezést, figyelmet, szellemi munkát. A fokozott igénybevétel, az állandó koncentrálás miatt óriási az idegfeszültség, a munkák naponta ismétlődnek, monoton egyhangúsággal.

A kocamozgató órára, percre pontosan tudja

á dolgát.

— Keresőkannal leszedjük a búgóegyedeket, ellenőrizzük, termékenyítjük, etetünk, összenyomjuk az azonos vemhességű egyedeket...

Mindezt központi helyiségből irányítják. Egy kocamozgató 400 anyakoca felől gondoskodik. Hygrométeren ellenőrzi a páratartalmat, figyeli a hőmérőket, a termoventillátort, az elszívóventillátort, a danfoszhőmérőt. A műszerek nevét, működését, rendeltetését tudja, és pillanatok alatt kiselőadást tart, hogy melyik mire való, mennyi az optimum és mennyi a maximum.

Kapitalista mintára épült szocialista üzem.

— Nem jó ez így — mondja a telepvezető. Ha teteit a munkaidő, előfordul, hogy abba kell hagyni egy munkaműveletet. A mezőgazdasági termelés sohasem lehet iparszerű. Nem a munkaidő kellene, hogy szabályozza a munkát, hanem az elvégzendő munka kellene, hogy szabályozza a munkaidőt.

Emberek a húsgyárban

Maga a munkarend egy kötetnyi irodalom. Munkakezdés reggel hétkor, este öt után, már csak az ügyeletes van bent. A munkaidő nyolc óra. A nyolc órát le kell dolgozni. Lapátra támaszkodva beszélgetni, istállóajtóhoz dőlve cigarettázni nincs idő. Sokan nem is bírják ezt az állandó készenléti állapotot Elmentek, főleg az idősebbek, nem egészen egy év alatt 20-an, 25- en, de akik itt maradtak, úgy néz ki, hogy maradnak tovább.

Valószínű ritka az az idős parasztember, aki a nyugdíj előtt pár évvel, hozzá tudna idomulni ehhez az iparszerű termeléshez. Nem kell magyarázni különösebben, hogy miért. A termelőszövetkezetben állatgondozóként dolgozott márpedig a többség közülük került ki — biztos, hogy minden sertést külön ismert A hátán, hasán, füle tövén lévő foltokról, a szokásairól, arról, hogy sokat, vagy keveset evett. Kapcsolata volt minden állattal, esetenként még nevet is adott neki.

A gondosan kiválogatott telepi dolgozókat pár hónap tanulmányi idő alatt szoktatják az ismert, de mégis új munkához. A séma modern és új, de mindig egyforma. A fajta mindig ugyanaz, minden megszületett kismalac egész biztos, hogy rózsaszín, egyen sem lesz soha egy fekete folt. Az állatok „egyéniségének” megismerésére, a kapcsolat kialakítására az állandó hajtásban sem türelmük, sem pedig idejük nincs. A vasrácsos kutricák végében patikamérleg van, minden tiszta, az ammóniaszag éppen csak hogy lebeg, csönd van. A rácsok mögött fekszenek az állatok és híznak. Arra kényszerül az ember, hogy lábujjhegyen járjon.

— Nehezen megy ez így — mondja a gondozónő, mikor mindeféléről érdeklődöm.

Nem a munkát sokallják, vagy a pénzt keveslik. Nem parasztok már, de még nem is munkások. Élő anyaggal dolgoznak, műszerekkel, fizikai erőt éppúgy nem igényel a munkájuk, mint ahogy nem végez fizikai munkát a szalag mellett dolgozó, mindig azonos munka- műveletet végző ipari munkás. Feladatuk valahol a kettő közötti határmezsgyén áll. Nem csoda, hogy érzékenyebbek, idegesebbek, hisz tudásban, szakismeretben gazdagabbak, többek, de érzelmileg szegényebbek lettek, és nyilván ez az érzelmi sivárodás az, ami arra kényszerített jó néhány embert, hogy leköszönjön és más munkát keressen.

Jól tudjuk mindannyian; kell a sertéshús nekünk is, exportra is. Azt is tudjuk, hogy az egyre nagyobb igények kielégítésének ez az egyetlen járható útja: hat-nyolc hónap alatt vágásra kész sertéseket előállítani. A termelés sem megoldható másként, gyárszcrűen az élettani igények maximális kihasználásával, az állatok mesterséges körülmények közé szorításával. Ehhez minden a rendelkezésünkre áll, gépek, épületek, szakemberek, szaktudás. Csupán a munkásgárda van forrásban, kialakulóban.

Régi sablon új formára nem megy rá. — mondja a telepvezető.

Szép ez a sertéstelep. Komoly fegyelem, észszerű rend irányítja az itt dolgozók munkáját.

A két és fél három kilogrammos malacokat gondozó munkásnő csak halványan sejti a hizlalás egyes fázisait.

— Vegyünk elő papírt, ceruzát: a számok mutatják meg, hogy így mennyivel gazdaságosabb a húsgyártás.

És tényleg így van.

Az iroda falán lepedő nagyságú osztott négyszögek, szélükön számok, a számok mellett sárga körök és piros háromszögek. Az anyakocák búgatásának és ellésének dátumai. Tizenhárom hízlalóépületben hat fázison mennek át a sertések mire vágásra készek. Minden egyes állattal karton mozog, — a tenyésztésvezető adminisztrálja a dolgokat. Az áramot két távvezetéken kapják. Igen kicsi a valószínűsége, hogy mindkét vezeték egyszerre hibásodjon meg. Ha ez mégis megtörténne, a telep munkája teljesen megbénulna, s a 33 ember képtelen lenne ellátni az állatokat.

A barakkok világosak, a falak eternitlap közé zárt poliuretánhabból. A takarmány vezetékeken érkezik, pontosan annyi táplálékot szállít a gombnyomásra beinduló automata adagoló, mint amennyit az állatok maximálisan hasznosítani tudnak. Az egyetlen kézi munkaeszköz a lapát. A meghibásodott gépeket a TMK-rész- leg azonnal javítja. A trágyát trágyaszippantó viszi a trágyatelepre, itt a trágyatelep-vezető kezeli. Naponta elfogy 150 köbméter víz.

Az aktív kanokat az inszeminátorok üres sorozzák, az ondót fantomon veszik el tőlük. Az elhullt állatok hűtőbe kerülnek, és hetente egyszer szállítják az állatifehérje-feldolgozóba. A sertéstelepen a megbetegedett állatokat nem gyógyítják.

„Nálunk az állatorvos felcsermunkát végez Nem tudunk megmenteni akkora értéket, mint amennyit a beteg állatra gyógyszerekben ráköltünk. Legjobb orvos a kés.”

A parasztemberek danfoszhőmérőt, regulá- tort, hygrométert figyelnek, de szoros elfoglaltságuk „leszűkültségük” folytán képtelenek átlátni a gazdaság egészét. Maximális figyelem, optimális tápanyag-kihasználás, maximális munkaidő-kihasználás, maximális haszon a végtermékért: 105 kilogram nettó súlyú sertésért. Két távvezetéken érkező árammal forog a gépezet. Minden reggel hétkor kezdődik elölről: beindítják az élő futószalagot.

D. VARGA MÁRTA

ISKOLAI ALKONY

Ne haragudj, kérlek,

Amikor az iskola szót halljuk, gyermeksereg zsibongása jelenik meg képzeletünkben, vagy a feszülten figyelő gyermekekkel zsúfolt tanterem, a katedránál magyarázó tanító nénivel.

Az iskolák egy része valóban ilyen. De nem mind.

*

Várongon a falu egyik legtekintélyesebb épülete az iskoláé, már ami a külsőt illeti. Fákkal, bokrokkal benőtt és virágos udvar, kert, kedves, hangulatos környezet. De amint beljebb lépek az utcáról, s keresem a tanteremsort, kiderül, hogy az épület nagyobbik része — lakás. Az egyik végében van egy tanterem, előtte kis folyosóval, és mindössze ez az iskola.

Iskolai szünnap lenne?

Amint bekopogtatok, éppen magyaráz a tanítónő, ennyi tehát máris igaz az előre elképzelt képből, ám gyermek csak az első padokban ül. a hátsók üresek.

Influenzajárvány? «■

Dehogy.

— összesen tizenhat gyermekünk van — tudom meg Kardos Piroska iskolavezető tanítónőtől. — Alsótagozat vagyunk. A felsősök Szakcsra járnak. Ök sincsenek sokan.

Az egyik kislány hangos sírásba tör ki. Mindjárt vigasztalni kezdik:

— A bácsi nem doktor bácsi!

Népújság 7

1971. május 16.

Erre egy kicsit megnyugszik.

Sírásában egy kicsit benne rejtőzött ennek az egész mini iskolának a legfőbb és tulajdonképpen megoldhatatlan problémája: a gyermekek a néhányad maguk szűkös környezetében élnek, nőnek fel, bármilyen jó képességű is lenne egyikük, másikuk, az egész megjelenésükre. jellemükre kissé rányomja bélyegét ez az elzártság. Különben miért lenne meghökkentő, sírást kiváltó egy idegen arc feltűnése? A népesebb iskolák sokkal előnyösebb Helyzetben vannak ilyen tekintetben is.

— Várong kis falu, parányi az iskolája is. Mit tehetünk ellene? Ez az adott helyzet, a gyermekeket olyan körülmények közt kell tanítanunk, nevelnünk, ami van

A tanítónő elégedett örömmel hívja fel a figyelmemet az iskola felszereltségére. Televíziójuk van, fellelhető majd minden szemléltetőeszköz, ami az általános iskolák alsó tagozataiban használatos. Jómagam is kis, falusi, bár enné! jóval nagyobb létszámú iskolában barátkoztam meg az elemi ismeretekkel úgy három évtizeddel ezelőtt, és kénytelen vagyok nagyon gyorsan belátni, hogy tizedennyi technikai kellékkel sem rendelkeztünk, mint most és itt ez a néhány gyermek. Joggal örül a tanítónő, hogy a társadalom ebben az eldugott fis falucskában élő gyermekekről sem feledkezatt meg, de joggal teszi hozzá a következőket is:

— Ennek ellenére sem lehet nagy jövője az ilyen kis iskoláknak. Tanítottam nagyobb létszámú iskolában is, és nagyon jól tudom, hogy itt menynyi hátrány származik éppen a kicsiségből. A mai követelményekhez mérten mindinkább elmaradnak az ilyen iskolák. Úgy hallom, most azzal próbálnak valamit javítani a helyzeten, hogy a váron- gi alsósokat összevonják a lá- pafőiekkel, úgy, hogy mindegyik tanteremben csak két- két osztály lenne. Ez persze azzal jár, hogy a várongi alsósok egy részének naponta Lápafőre kell utazgatnia, és fordítva. Azt hiszem, hogy ez valamit javít a helyzeten, de csak javít: az alapvető probléma egyik helyen sem oldódhat meg, a kevés gyermek mindenképpen kevés gyermek. Én végeredményben itthon vagyok, Lápafőn születtem, ott is lakom, s Lápafő mindössze pár kilométerre esik Várong- hoz, tehát e problémákról úgy beszélek mint a saját szülőföldem problémáiról, de ami igaz az igaz.

A hatvanas években az iskolanaplók szerint még jóval több volt az Iskolás gyermek. A mostani tizenhathoz mérten 1961-ben 26, 1962-ben 32, 1963-ban 32, 1964-ben 30,

1965-ben 33 alsóst Írattak be. Korábban is húsz felett volt az alsósok száma. Várongon a mostani egy tanterem mindig elég volt, de újabban az is kezd „sok” lenni. Nem kétséges, ez az iskolaforma alkonyát éli.

BODA FERENC

de fölöslegesen ironizálsz, ezenkívül pedig olyan ügy szereplői fölött törsz pálcát, aki két nem ismersz. Hát, ami azt illeti... én sem ismerem őket, az viszont csak mentségemre szolgál, hogy a két középiskolás hajadont nem én kárhoztatom, hanem te, és én ellenedben próbálom védeni őket, mert csak azért kiáltani kígyót, békát, hogy kiáltsak valamit, nem. vagyok hajlandó, még a te nagybecsű kedvedért sem.

Nézzük csak, mi váltotta ki „elsöprő” fölháborodó sódat. Egy hirdetés, egy icike-picike kis apróhirdetés, amiben két diáklány napi néhány órás háztartási munkára „jelentkezik”. Neked az a véleményed, hogy „ez több a soknál”, nem tudod mire vélni és „jellemző egynéhány lányokra, hogy amikor már nem tudnak kitalálni semmi egyebet, amivel föltűnést lehet kelteni, akkor kifőznek ilyesmit”, mert az nem igaz, hogy rá vannak szorulva, hogy azért vállalnának munkát, mert...

Száz szónak is egy a vége, te elítéled a lányokat, vaktában és igen buzgón vagdalkozol. Én viszont nem tudom elitélni a két ismeretlen hajadont, mert. ha dolgozni kívánnak, annak nyilván megvan az oka. És nem tartom valószínűnek, hogy csak a napi rendszeres testedzés igénye az. ami miatt zsebpénzecskéjükből háztartási munkák — föltételezem, takarítás — elvégzésére ajánlkoznak. Szerény el képzelésem szerint kit nőne mű kortársadnak munkával megszerzett pénzre van szüksége, lehet, hogy csupán öltözködni kívánnak a jövendő keresményükből, ámbátor az is lehet, hogy befizethető turistaút reményében ragadnak par- fist, porrongyot, porszívót, vagy padlókefélőt. Az is előfordulhat, hogy a két leányzó jövő évi továbbtanulása függ attól, hogy ök mit képesek tenni — a tanulásért.

Megfelelő szakképzettség hiányában, nehéz olyan munkát találnia egy diáknak, ami jól fizetett. A takarítás — ami tipikus női munka — jól fizető elfoglaltság — még napi néhány órában is. Tehát hagyjuk békében a lányokat és légy szíves elismerni munkához való jogukat, amit úgy vélem, nem „csak" az alkotmány biztosít, hanem — a rendtartásnak megfelelően — igazgatói engedély is.

Ami pedig indulataidat illeti... nem tudnád nemesebb célokra áldozni őket? Tulajdonképpen nem értem a haragodat, hiszen nyaranta te is dolgozol minimálisan egy hónapot. Tavaly nyáron a saját keresetedből vettél táskarádiót Előtte egy „kerékpár felét” tudtad megvenni. Az miért más? Csak az apróhirdetés ellen van kifogásod? Szóval, nem tudod! Na, nem baj. Majd jelentkezz kérlek, ha megfejtetted a „titkot". Addig pedig kívánjuk azt, a két vállalkozó kedvű hajadonnak, hogy várakozásukban ne csalódjanak.

—óa—