Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
\ Előkerült Tolna vármegye elveszettnek tudott címeres levele A Tolna megyei Levéltárban jelenleg rekonstrukciós munka folyik, melynek során lehetőség nyílik arra, hogy a levéltár dolgozói a rendkívül értékes iratanj-agot rendezzék. Ennek a munkának során pár nappal ezelőtt egy rendkívüli leletre bukkantunk. Mielőtt magáról a leletről beszélnénk, szükséges egy pár szót előre bocsátani. Az írásbeliség Magyarországon általában a XXII. században, a tatárjárás után, IV. Béla idejében kezdett meghonosodni. A tatárjárás folytán feldúlt birtokviszonyokat a korai Árpádházi királyok adománylevelével vagy pedig IV. Béla megerősítő oklevelével. kellett igazolni. Ezeknek az okleveleknek hitelességét — mai embernek talán szokatlanul — nem az aláírás, hanem az oklevélre nyomott, vagy arra zsinórral függesztett pecsét adta meg. Minden király új pecsétet készíttetett magának, sőt a késői Árpádok a királyi kancellár által őrzött pecsétbe 'az ujjakon hordott gyűrűs pecsétet is belenyomták. Királyi aláírás ezeken az okleveleken nem is szerepelt. A pecsét jelentősége oly nagy volt, hogy hitelességének megerősít téséhez kézírás nem kellett. Addig míg a királynak, a zászlósuraknak, főpapoknak közismert pecsétjeik voltak, a nemesi vármegyék ilyennel nem rendelkeztek és az oly fontos vármegyei kiadványokon a fő-, alispánok, szolga- bírák és megyei esküdtek családi pecsétjei adták meg a hi- . telességet, a XIV. szazadtól kezdve már aláírásokkal. Természetesen ez sok bonyada- lomra adott okot és 'ezért az 1550 évi országgyűlés elrendelte, hogy minden vármegyének legyen pecsétje. Ezt az alispánok, Szclgabírák és vármegyei esküdtek pecsétjeivel lezárt ládában kellett tartani és 'csak a vármegyei okmányok hitelesítésére lehett felhasználni. írásbeli - bizonyíték Tolna vármegye pecsétjéről 1699-ből áll rendelkezésre. Ez érthető hiszen az 1550. évi országgyűlés idején a megye nagy része már török uralom alatt volt és így a vármegyei pecsétről csak a törökök kiűzése után lehetett gondoskodni. Dr, Holub József szekszárdi származású pécsi egyetemi tanár a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságban 1913. szeptember 25-én előadást tartott Tolna megye történetéről és ebben beszélt a vármegye pecsétjéről is. Előadásának ez a része a Társaság Közlönyében 1914. évben meg is jelent Ebben a megye kiváló történésze részletesen beszámol a megyei pecsét történetéről és azt írja (85. oldal), hogy az 1699-ben adományozott diploma nem maradt meg az első tudott megyei címer leírását a Királyi Könyvekből (Liber Regius) vette, ahová a kencel- lária szószerint. 'bejegyezte a kiadott adománylevelek szövegét. Ezen az 1699-ben adományozott címeres levélen kívül ismerjük és a Tolna megyei Levéltárban őrizzük V. Fer- dinánd király és császár által adományozott és most már magyar köriratú vármegyei pecsét eredeti oklevelét. Természetesen a megye történészeit foglalkoztatta az első címer képe, hiszen a Királyi Könyv csak a leírást, de magát a rajzot nem tartalmazza. Dr. Holub József — mint hivatkozott tanulmányában írja is — a vármegye levéltárát átkutatta, de a diplomát nem találta meg. Egészen bizonyos, hogy a diplomát nem ismerte a megye nem régen elhunyt nagymúltú levéltárigazgatója, dr. Hadnagy Albert sem, hiszen mint Holub József munkatársa annak tanulmányáról tudott és a vármegye 1836-ban megújított pecsétjéről szóló adomány levelet féltve őrzött helyen tartotta. A levéltári rekonstrukció folytán sor került arra, hogy se páratlanul nagy értéket képviselő mintegy 196 db 1526. eiőtti oklevelet rendezzük és biztonságos helyre tegyük. Ezt követően a nemesi vármegyéhez bemutatott családi kiváltságleveleket is rendeztük, hogy méltó helyükre, a korai oklevelek mellé reponáljuk. Ezt a munkát Mayer László levéltáros és Zsoldos Mária .segédlevéltáros végezték. Munkájuk megkezdése után röviddel a felfedezés boldog örömével egy kissé megviselt, de teljesen ép oklevelet mutattak be a dr. Holub József által eltűntnek hitt 1699-es vármegyei címeres levelet. Az oklevél a nemesi ármálisok között volt. azoktól nem sokban eltérő külsővel és feltételezhető, hogy azóta, amióta az új pecsét 1836. évi engedélyezése megtörtént sem a fősem az álispánok, sem á vármegyei levéltárosok érdeklődését nem keltette fel és így került'be csaknem teljesen ép pecséttel a múltba vés _ nemesi ármálisok közé. A Lipót király által aláírt és Mattyasovszky László nyit- rai püspök, királyi kancellár által kiadott, színes pecsétrajzzal ellátott oklevél a feltalálási formában nem alkalmas hogy most bemutassuk. Amikor ezek a sorok a Népújságban napvilágot látnak, az oklevél a Magyar Országos Levéltár restauráló műhelyében van, ahol dr. Borsa Iván főigazgatóhelyettes személyes felügyelete mellett simítják ki gyűrődéseit, élénkítik fel fakult színeit. Mégis a feltalálás örömében — azzal, hogy pár hét múlva visszatérünk e témára — egy-két szempontot fel kell vetni, hogy miért jelentős a diploma megtalálása: A török kiűzése után a vármegye élete nehezen indult meg, igen szórványosan maradtak vissza iratok az 1696 évtől kezdődően. A megye címeres levele 1699-ben kelt. tehát az újonnan megindult élet egyik első írásos — művészi — dokumentuma. Ahogy az ember a sokszor hajtogatott, sok viszontagságon keresztülment pergament oklevelet nézi sok kérdés vetődik fel. A címerrajzon I. István király trónján ülve a hercegi koronát viselő és zsámolyon ülő Imre herceg felé hajol, míg fölötte két angyal tartja a koronát. A címert — mint az oklevél szövegéből kitűnik — a megye kérte. Kétségtelen, hogy a kép megszerkesz- tője I. Istvánnak fiához írott intelmeit tette a megyecímer szimbólumává. Pár héttel ezelőtt ünnepeltük I. István születésének milleniumát A magyar történészek ebből az alkalomból díszgyűlésen emlékeztek meg az államszervező királyról Álba Regiában. Székesfehérvárott és az egyik megemlékezés az Intelmekről szólott. Megállapította, hogy István Intelmei a . magyar államelmélet, jogbölcselet első és soha el nem értéktelenedő dokumentumai. A történész feladata kikutatni, hogy ez a koncepció milyen tényezők hatására és hogyan érvényesült közel háromszáz évvel ezelőtt éppen a mi megyénk pecsétjében. Első pillanatra önként adódik a következtetés: 1699-ben lett szekszárdi apát Mérei Mihály, akinek neve Szek- szárd Vár.os (oppidum) és környékének fejlődésével elválaszthatatlanul összefügg. Lehet, hogy ő volt az inspirátora az új megyei címernek. Az Intelmek ismeretlen szerzőjéül egy bencés szerzetest tételezünk fel. Szekszárd bencés konventnek volt a székhelye a török uralom előtt. Ez is indokolja, érthetővé teszi a címert. A történészek azt tartják, hogy minden írás, minden címer beszél, ha megfelelően kérdezik, gyóntatják. Kezünk között az oklevél, az, amiről úgy tudták, hogy elveszett és ezután az a feladatunk, hogy beszéltessük és megfejtsük. Akkor amikor a megye nemesei a XVII—XVIII. század fordulóján ezt a pecsétet kérték uralkodójuktól, a ma virágzó tájak elhagyottak, lakatlanok voltak. A sovány földeket, a lassan népesülő falvakat végigszántották a kuruc-labanc hadjáratok, benépesítették, de pusztították is a rácok. 50 év alatt mégis benépesült a megye belföldi és idegenből jött telepesekkel, fölvirágzott az élet, fejlődött a kultúra. Addig, amíg a megyei reformnemzedék nagyjai: Csapó Dániel, Beze- rédj István, Perczel Mór, Augusz Antal, Sztankovánsz- ky Imre és reformkorszakbe- li küzdőtársaik magyar nyelvű köriratos pecsétet nem kértek, hosszú idő telt el. Ez a most még fakult színű oklevél erről az időszakról tanúskodik és ezért becses számunkra. Dr. Puskás Attila Frans Masereel: A nagyváros. (Linómetszet) Szekulity Péter: \f\jeqifirennéqy őszén A vadőr agyonlőtte magát, a gazda tejeskávéval vendégelte meg a B-i nyilvánosház lányait, a bika megtaposta a kanászt, én bejelentettem apámnak, hogy komornyik leszek, egyik reggel a köcsögökből valakik — feltehetően kóbor katonák — kiitták a tejet, és az üres köcsögöket visszatették az ablakba. — Elrosszul a nép, jön a front — mondta Mihály az öreg béres és gondterhelt képpel nézte az üres tejes köcsögöket, meg a vakablakban lógó sarlót, az eperfára akasztott kaszát, amivel nyáron zöldet vág a lovaknak, s csa- lamádét a teheneknek. A háborúról Mihály, az öreg béres este, szűzdohányt metélve kinyilatkoztatta: a minisztereket kell összeereszteni. Ki velük a harcmezőre, a sereg elé, öltözzenek díszmagyarba, s kaszabolják egymást. — Megtehetnék, de gyávábbak annál, hogy megtegyék — vélekedett az öreg béres és egykedvűen mosta a tehenek farkát. Apa leült a kisszékre, szíj- jas arccal hallgatni. Közös konyhaszomszédunk cséplés után SAS-behívót kapott Mihály, az öreg béres első világháborús tapasztalataira hivatkozva elmesélte, a katonák félnek, szuronyroham közben összerondítják magukat, és aki észnél van, kezét föltartja, s megadja magát. — Hőre ruke! Hőre ruke! Megtanultuk. Megtanulja Lajos is. De ha fogoly, akkor szokjon le a dohányról, mert éhen döglik. A foglyok a kenyeret dohányra cserélik és felfordulnak. Apa szerint a foglyokat munkára adják és némelyik meg- kanolja a gazdasszonyt. — A lukat mindenütt megtalálja magának a katona — szólt az öreg béres, s kiköpött. — Kikergetnek a lövészárokba, kezedbe nyomják a puskát, rád parancsolnak, és te szaladsz, megmártod a szuronyt egyik felebarátod hasába. öt is anya szülte, téged is anya szült és kieresztitek egymás belét. Gyerünk itatni. Itatás közben megállapította: — Az orosz jószívű, a szerb vérszomjas, a román bocskorban jár és olyan amilyen, de az összes között a német a legrosszabb. A tanya mögé a reggeli szürkületben lezuhant egy Liberator. Ezer szerencse, hogy nem esett a cselédházra. Súrolta az akácfák koronáját és égve, dübörögve vágódott bele a kukoricásba. A tehenek panaszos bőgéssel nyomták a fejüket a jászol alá, a kutyák behúzott farokkal nyüszítve lapultak a deszkakerítéshez, Mihály az öreg béres térdre rogyott, anya kötényét arca elé kapva futott az istállóba hozzábújni apához. A pilóta megszenesedett holttestét másnap reggel vitték el furcsa, idegenszerű közönnyel. A katonák leszálltak a gépkocsiról, rágyújtottak, tövig szívtak egy cigarettát és a hullát egyetlen hajítással a platóra dobták, Pufi — Megszokták a dögöt — magyarázta az öreg béres, s elmondta, tizennégyben a bakák a hulla hasán ették meg a babgulyást. — Megszoktuk a dögöt. Vállat vont. Később berobogott két tábori csendőr. A tábori csendőröket a gazda borral és füstölt sonkával kínálta. Ittak néhány korty bort, ettek néhány falat sonkát és a gazda hiába nyugtatta őket, hogy a tanya körül gyanús személyek nem járnak, a tábori csendőrök Mihályt, az öreg bérest odaparancsolták az itatóvályúhoz. Szigorúan kezdték. Az egyik csendőr belemarkolt az öreg béres hajába, fejét belenyomta a vízbe, a másik ráparancsolt; feleljen, hová bújtak a partizánok. Mihály vizes hajjal, lógó-csöpögő ba- jússzal dühösen hallgatott. Szeged felől időnként ágyúzás hallatszott. Másnap reggel a kocsisok evés után azt mondták, nem dolgozunk, egyszer mi is urak leszünk, és visszafeküdtek az ágyba. Apám röviden és tömören felvázolta teendőinket. Elmondta: fehér zászlót kell lobogtatni és kézfeltartással kell jelezni, hogy megadjuk magunkat. De mi lesz az asszonyokkal? — kérdezte komoran Mihály, az öreg béres. Közeledett a front. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk.
