Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

Bajor Nagy Ernő* Miért nem érti ^ gyümölcs a fát...? Magára nyitotta a gázt egy asszony. Konyhaasztalán hátra- hagyobb búcsúlevelében így in­dokolta elhatározását: „Bandi fiam (huszonhárom éves, köny­velő egy, ktsz-ben), hálátlan. Nem méltó arra az áldozatra, amellyel fölneveltem”. Szerencsére a szomszédok időben megérezték a folyosóra szivárgó gázszagot. Egyetlen alapos szellőztetés, — annyi volt a szomorú kísérlet epiló­gusa. Az asszony, azt hiszem, végképp letett arról, hogy ilyen jóvátehetetlen gesztus­sal adja gyermeke értésére, hogy mást várt tőle. Mit várt? Ezt levélben írta meg ne­kem, onnan tudok e tragikus alaphangú családi közjátékról. Idézek az anya leveléből: „Ri- mánkodtam neki, hogy ne öl­tözzön úgy, mint egy bohóc. Kockás kabát, színes selyem­sál, még nyáron is, a munka­helyén úgy néztek rá, mint a futóbolondra. De ettől még nem választottam volna azt a fekete megoldást. A nő, akivel jár, az már kétszer elvált, pe­dig csak huszonnégy éves. Egy férfiinget nem tud kivasalni, csak az ilyen cola, meg az olyan dzsuz, ebből áll az éle­te. Én a munkám mellett éj­szakákon át kesztyűket varr­tam, hogy házitanítót tartsak mellette oroszból és matekból, és most ide akarja hozni nya­kamra azt a nőt, mert bejelen­tette, jövő hónapban elveszi...” Nem állhattam meg, utána­néztem, miként vélekednek munkahelyén a huszonhárom éves „bohóc”-ról. A jobb mun­kaerők közé tartozó, lelkiisme­retes, de ingerlékeny tisztvise­lőnek találják. Öltözködése nem kelt feltűnést, mert ugyanabban a szobában két kollégája még úgyabból ru- házkodik, sőt egyikük „origi- nál hippi”, azzal bőszítette föl a könyvelés vezetőjét, hogy va. lamelyik héten mezítláb járt be az irodába. . . A nő, akit a hálátlan fiú el akar venni, ugyanott dolgozik. Gépírónő. Tavaly „kiváló” jelvényt ka­pott, a fizetése már a maxi­mális. Viszont harminc ciga­rettát szív naponta és ha sok a másolni való, olyan tónus­ban diskurál kollégáival, mint ittas öszvérhajcsárok részeg pályatársaikkal. „Konzultál­tunk már emiatt a kartársnő- vel — nyilatkozta holtkomo- lyan a ktsz elnöke —, de ve­lünk is úgy beszélt. És mégis­csak a legjobb gépíró a Borá­ros tértől a Keletiig, ráadásul még németül és angolul is tud”. Ekkor már kész volt bennem a kép. A mama olyan menyre vágyott, mint amilyenekről valaha lányregényeket írtak. Nos, ez a nő csgk a fiának fe­lel meg — neki nem. A mama nyilván azt szeret­te volna, ha gyermeke külse­jében is olyan hagyománytisz­telő, mint amilyen az édes­apja. Ö közmegbecsült gyám­ügyi előadó volt, (télen-nyáron sötét ruha, díszzsebkendő, ezüst cigarettatárca, hosszabb mondataiban mindig helyet ta­lált egy kvázinak, egy apropó­nak, egy evidensnek). A mi kis könyvelőnk, ha valamit rossznak talál, arra azt mond­ja „túró”, nem a Titánia- keringőtőí dobban meg a szí­ve, hanem harmadosztályú kül­telki beat-együttesek osztá­lyon aluli szamaira „harap". Az alma tehát olyan messz van már a fájától, mint", csak valami idegen világba exportálták volna. Hálátlan fiú, hogy nem tö­rekszik olyanná válni, mint amilyennek édesanyja képzeli az eszményi hivatalnokot? Azzal, hogy édesanyja sze­mében ellenszenves társat vá­lasztott magának, valóban mél­tatlanná vált a fölnevelése ér­dekében hozott áldozatra? Tudom, száz olvasó közül kilencvenkilenc azt mondja máris: az újságíró a fiú párt­ján van, és most kezdi össze­tákolni az ideológiát a fiatal­ember magatartásának védel­mében. Pedig dehogy kezdem. Megértem az anyát, — bár a gázcsap kinyitását inkább a klimax-szal magyaráznám, mint a fia sorsa, életvezetése fölötti bánatával. A legtöbb szülő azt szeret­né, ha gyermeke az ő életter­veit vállalná magára, valósí­taná meg. A legtöbb szüiő olyan társat látna szívesen gyermeke mellett, aki meg­felel azoknak a kritériumok­nak, amelyeket ő fogalmazott meg önmagának a saját pár- választása idején, - de házas­ságkötésekor nem követelte meg választottjától maradék­talanul. Megértem az anyát. És megértem a fiút is. Mikor akartak a fiatalok ugyanolyanabbá válni, mint amilyenek elődeik voltak? Sze­rencsére sohasem. A világ nemcsak azáltal megy előbbre, hogy más épü­letanyagot, más közlekedési eszközöket, más híradástech­nikai eljárásokat, más repülő­gépeket használunk, mint apáink. Az is hozzátartozik a változáshoz, hogy az ember felfogása, megjelenése, igénye nem ugyanaz, mint ami szü­leié volt. A társadalom nemcsak ra­jongott mindig a gyermekért — egy kis bizalmatlanság is volt mindig abban, ahogy utódaira nézett. Véletlen vol­na, hogy oly sok közmondás fejezi ki ezt a fenntartást? (Találomra csak hármat idé­zek: „A jó gyermeknek már a szó is verés... A ma szüle­tett gyermekben is benn a vétek... Jó gyerekei .szép vénasszonyt, egyet se ke­ress! ’) Nem könnyű belenyugod­nunk abba, hogy környeze­tünkben van az, akinex az élet lényeges kérdéseiről más a véleménye, mint a miénk. Hát még ha úgy érezzük, hogy a renitens — lekötele­zettünk... És melyik szülő nem érzi azt, hogy gyermeke hálával tartozik neki? Ez a hála nemzedékek végtelen sorának életében el­sősorban azt jelentette, hogy a gyermek — mintegy saját fölneveltetésének megszolgá- 1 áfaként — eltartotta öreg szüleit. Az általános nyugdíj- rendszer bevezetése óta a há­lának eltartásban megmutat­kozó formájára a családok többségében már nincs szük­ség. Vagy nyugdíjkiegészítés­ben él tovább, s abban a ter­mészetes gondoskodásban, hogy az elaggott, orvosra, ápolásra szoruló szülőt istá- polják a gyermekei. Ebben az új helyzetben a korábbinál sokkal nagyobbra nőttek a szülő és gyermek kapcsolatában az érzelmi mo­tívumok. Mind több az olyan szülő, aki a hálának főként arra a megnyilvánulására tart igényt, hogy a gyermek élete "ontos döntéseiben — még akkor is. ha az huszonhárom vagy harminchárom esztendős — fogadja el a szülői irányí­tást. „Gondolható, hogy ha valaki, hát én jót akarck neki — és önzetlenül” — hall­juk naponta a gyámkodás magyarázatát. Valóban jót akarnak — ön­zetlenül. De terjedhet-e addig a há­la, hogy a fiatal föladja egyé­niségét? Hogy teszem azt, egy kezdő atomfizikus hetvenegy éves nyugdíjas cipőboltvezető atyjának gondolkodásmódját érvényesítse életvitelében ? Vagy, hogy ellenkező előjelű példát mondjak: egy ifjú szer­számlakatos az orvosirnok ma­ma intenciói szerint válassza ki azt a lányt, akivel majd él­ni kíván. Az alma, jóllehet, mindazt magában őrzi, ami az almafa lényege — mégcsak nem is hasonlít az almafára Kosz­tolányi egy szép versében le­írta a kérdést: miért nem érti a gyümölcs a fát. Ezért jelent a nemzedék- váltás sok tekintetben szo­kásváltást, ízlésváltást és fel- fogásváltást is a társadalmak életében. És ez a váltás általában úgy történik, hogy továbbra is érvényben marad a régiből ami igaz, mély, humánus, és túllép az új raj azon, ami esetleges, kordivat vagy tal­mi. Közben persze a fiatalok is. az öregek is sebeket, ad­nak, sebeket kapnak. Olyan ez a folyamat, mint a szülés: fájdalom kíséri. És gyakran elhangzik köz­ben a keserű kérdés „hát ez a hála?” Pedig az ember nem azért vágyik utódra, hogy az ilyen vagy olyan formában hálás legyen pajd neki. A gyermek a puszta lé­tével fizet a szülő gondosko­dásáért, a nem ritka áldozat­hozatalért is. Azzal a suta bájjal, ahogyan menni kezd. Az első kimondott szavak muzsikájával. A kérdezőskö • dések korával, az iskolai si­kerekkel, az otthon megval­lott kudarcokkal. Éiete cso­dájával fizet a gyermek. Ez a hála. És él, hogyne élne, az a haía is, amely a gyöngülő óreg iránti gondoskodó figye­lemben nyilvánul meg. Él, ija nem is mindenütt, nem is mindig és nem is azonos in­tenzitással. Gyermekeink a divatos pa­naszkodó sóhajok ellenére sem rosszabbak, hálátlanab­bak, mint amilyenek mi vol­tunk. Csak mások. Én erre gondolok a gázt megnyitó asszony esetén me­ditálva. És Pascal szavaira, melyek szerint az idő meg­gyógyítja a lélek sebeit, el­oszlatja a fájdalmat. Mind­untalan változik az ember Sohasem lesz többé az, aki volt. Sem a sértő, sem a megsértett nem ugyanaz már j Csak az örök, ahogyan az j öregedő ember elsuhant éle- ! te fizetségeként a hálát áhíi- j ja. . Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet ség jelét látjuk, PÁKOUTZ ISTVAüt BARTÓK Az üldözők csörtető lármája nem szűnt meg csak alábbhagyott A szarvas leroskadva is fölérzett a forrás kristálytiszta dallamára Merített belőle és hétszerte erősebb lett A föld szívét reszkettető orgonahangon világgá zengte-zúgta-jajgatta-sikoltotta fájdalmunkat a& öröktölfogva sóvárgott tisztaságot és emberséget Csak ennyit érdemel? Wosinski Mór sírja Tolnán A megye művelődéstörténe­tének egyik legnagyobb alakja volt. Máig rejtély, hogy miért nem az ő nevét viseli az a múzeum, melyet alapított, a szekszárdi. Wosinski Mór, év­fordulóktól függetlenül, min­dig megérdemli, hogy felele­venítsük emlékét. Ennek a rö­vid kis írásnak most a hozzá csatlakozó felvétel ad szomorú aktualitást. Valóban csak egy csorba obeliszket érdemel az utókortól Wosinski Mór? 1854-ben született. Huszon­hat évesen lett Lengyel plé­bánosa és itt Apponyí Sándor támogatásával, tízéves munká­val feltárta azt az őskori tele­pet, melyet a szakkörök máig világszerte a „lengveli kultúra” néven emlegetnek. A Magyar Tudományos Akadémia leve-! lező tagja volt és emellett több külföldi tudományos intézeté. A szekszárdi múzeum alapjait részben az ő gyűjteménye ve­tette meg, máig ő az egyetlen megyénkbeli régész, aki mun­kájával messze a megyehatá­rokon, sőt az országhatárokon is túlsugárzó rangot szerzett. Nemcsak a nagy tudós emlé­két, hanem magunkat is meg­becsülnénk tolnai sírja rendbe_ hozatalával. Ami jelenlegi for­májában nem síremlék, hanem szégyen. O. I. Foto: G. K. K.ÁLDI JÁNOS: NOTESZLAP Vajon, miért nem tud kigyúlni ez a hegy? I I __ Hidegségével támaszt csodálatot és félelmet: fémes-kék színével lenyűgöz; elereszti maga fölött a vágyak suhanó galambraját. Nem lelkesedik soha — és nem szólal meg, mikor elvonulnak lába előtt az egymást követő tragédiák. Bizonyára nem is csodálkozik majd, amikor egy napon nem veszi észre a világ. .1 -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom