Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
n Csányi László: (Goethéről, magunk között) IL Petőfi nem szerette. Hát ha még ismerte volna! — tehetnénk hozzá. Hidegnek, számítónak tartotta, akinek „kő a szíve". Ez is igaz. Hideg volt, számító, céljai érdekében kegyetlen. De elsősorban önző volt, mindig és mindenben. A Nagy Önző, írta róla Thomas Mann, a verzálisok nyomatékával. Tudjuk, hogy az volt: mindent szolgálatába kényszerített, embereket és tárgyakat, szerelmeit s a tudományt is, amit annyiszor félreértett, az egész élet neki szolgált, önzetlenül az önzőnek. „Ki vagyok hát én? Ugyan mit teremtettem? összegyűjtöttem és felhasználtam mindazt, amit láttam, hallottam, megtudtam. Munkáimat ezrek hordták össze, balgák és bölcsek, műveltek és ostobák, gyerekek, férfiak és öregek, mind jött, s hozta a gondolatát, ötletét, tapasztalatát, életét és létét, s én csak learattam, amit mások vetettek, az életművem egy kollektív létezés műve, s ez a mű a Goethe nevet viseli." Frédéric-Jean Sorét genfi teológus és természettudós, a trónörökös nevelője jegyezte fel az öreg Goethe e hosszan idézett szavait. Talán ez volt a titka, ez a nagyvonalú gátlástalanság, melynek zsarnoksága előtt meghajolt az udvar félművelt fontoskodása, és a nők vonzalma, s aki nem önkéntes hódolattal adózott neki, fogcsikorgató alázattal kényszerült elébe. S közben mindenkinék jutott szerep, néha a halhatatlanságra is kiterjedő érvénnyel mint a csúnya Göchhausen kisasszonynak, aki az Urfaust egyetlen kéziratát őrizte titkai között. De a nőkre rendszerint más feladatokat rótt. A szépséges Corona Schröter, mint a csillag villan fel Weimar és Tiefurt éjszakáiban, Steinné pedig, — mert ki lehetett más? — ingerlő nyomait is igyekezett eltüntetni. De közbe kell vetnünk, — mit csinált ez alatt Stein úr, teljes nevén Gottlob Ernst Josias Freiherr von Stein föistállómester? Goethe több levélben említi, hogy együtt sétáltak, hármasban, vagy többedmagukkal. A megcsalt férjek dühöngenek, ivásnak adják fejüket, vagy együtt sétálnak feleségük szeretőjével, főleg, ha az olyan rangban van, hogy sorsukat Is meghatározza. A Freiherr okos volt, vagy alamuszi, — mindenki azt gondolt róla, amit akart. Goethe persze tudta, hogy mit csinál, mert „az általa tisztelt Steinné", ahogy egy nemrég megjelent szemérmes német könyvben olvasom, dekadens erotikájával, lidércfény lényével pontosan azt'adta Goethének, amire ezekben a sokszínű weimá- ri években szüksége volt. A szel* és a ne- örök de- fezásZe* relem, amit Christiane Vulpius vaskos és egyértelmű valóságának kellett felváltania, a befőt- tes üvegek és a kényelmes ágy nem is olyan alávaló örömével. Steinné pedig csak ült abban a házban, amit Goethe szerzett nekik és siratta a szomszédban lakó szerelmét, több mint harminc évig. Goethe közben önmaga szobraként állt Weimar fölött, ő volt a Bölcsesség, az Erény, s természetesen a Lángész, amiben még azok sem kételkedtek, akik nem szerették. A csúfondáros Heine sem, aki elég tiszteletlenül viselkedett a Frauenplanon, hogy aztán bevallja, ő sem tudja kivonni magát a bűvös körből. Mi volt a titka? Goethéről szólva mindenki a Faustra .gondol, főleg azok, akik nem is olvasták. De a Faust, s mindaz, omi Goethéből igazán maradandó, nem lett volna elég ahhoz, hogy mindenhová, ahol csak megfordul, márványtáblát kény- szentsen ki az utókorból. Vagy pontosabban: a Faust, a Wilhelm Meister, a Wahlverwandschaften világszínvonalát jól ösz- sze tudta egyeztetni a középszerűséggel, a bölcs közhellyel, amit a kültelki Bierstube elázott sörözői is egyetértő fejbólintással fogadnak. r>; mm lem éteri sejtelmessége miszervek izgalmának mokratizmusa'kSzŐtf elf Felső képűnk: Steinné, Goethe szerelmének arcképe. Az alsó azt a weimari templomot ábrázolja, amelyben Goethe és Christiane Vulpius tartotta esküvőjét. (. HUSZTI OLGA FELVÉTELEI BORSOS MARCITj TAVASZ olvadó arcát szélbe törli a föld vajúdó testéből lassan bújik, a zöld felhő gyümölcsbe tépve harap a Nap a fák tetején inog az esőkalap rügyeket bontja a fény keze csillagvilágok erdeje s mintha a csend is zengene dicséretet WMIMÄRI JEGYZETFÜZET A Költészet és valóságban azt írja, hogy Hans Sachs óta ugyancsak könnyű lett a német verselés, s nyilván a jámbor csizmadia érdeme, hogy párrímekbe kényszerült minden talmi bölcsesség, ügyefogyott igazság. Glücklich ist, wer nie verlor Im Kampf des Lebens den Humor, hirdeti a weimari Goethebrunnen nevű ivó egyik fölirata, vagyis, némi szabadsággal: csak az lehet szerencsés, ki nem veszti el kedvét. De ezt is megtudjuk: Mit den Weisen sollst du sprechen, Mit den Lustigen sollst du zechen, Scherzen mit den Schüchternen, Heimgehen mit den Nüchternen, amit hevenyészve így fordítottam le: Csak bölcsekkel beszélgess, Mulass vidám legényekkel, Tréfálkozz a jámborokkal, Menj haza a józanokkal. Lehetne-e bárkinek ellenvéleménye. De a furor teutonicus emléke is él: Je böser das Weib, je schöner die Kneip: Bősz az asszonynép, a kocsma úgy szép, amiről azért egy magyar csaposnak más a véleménye. Sovány bölcsességek, de legalább mindenki megérti, s Goethe nagyon jól tudta, hogy mit jelent a rímekbe fogott közhely, s miközben a Faust végső ormaira tört, mindenhová jutott egy-egy rím, a tiefurti parkba, a kerti házat ábrázoló képre, Christiane Becker-Neumann színésznő sírkövére, a Frauerplanon lévő házra, Steinné neve pedig egyenesen kőbe kívánkozott, amihez ugyan (Stein=kő) igazán nem kellett nagy lelemény. De így lett — tudatosan — mindenkié, Nietzsche szavával egy egész kultúra — de milyen szerteágazó kultúra! Mert akinek feje nem veszi be a Faust bonyolult jelképeit, tessék, olvasson ilyeneket: Den ersten April musst überstehn, Dann kann dir manches Gut’s gesehen, amit körülbelül így lehet lefordítani: Április egy, ha túl vagy rajta, Történik jó is, sok másfajta — amihez nem lehet egy árva szavunk sem. Közhely és talmiság? Nyugodjunk bele, az is. Csak közben Goethének kell lenni. S ez már egy kicsit nehezebb. PÁKOL1TZ ISTVÁN: KÉSEI TAVASZ hó hó pilinkél a sárba permetező szép szó kitartóan-mocskos induldtra ne mondd hogy hiába bár az ördög még soha nem adta szatírfejét nosztalgiára s nem várhatsz csodát éppen ezért nem mindegy ki bírja tovább Varga Domokos: R kis kései Lírai riport egy csecsemőről A kis kései fehér, kötött sapkával a fején fekszik az ágyában. Nem szokott sapkában feküdni, nincs is miért, mikor mindig meleg a szoba, de a kis kései most beteg. Fülére ment az influenza: jobb- ról-balról fel kellett szúrni, hogy kijöjjön a genny. Ilyenkor szakad meg az ember szíve. A kis kései alig múlt féléves, s születése óta, — születése? fogantatása óta! — soha mást nem érzett, nem is érezhetett, csak azt, hogy őt mennyire szeretik. Már anyja is úgy várta, olyan repeső boldogsággal, ahogy csak első gyereküket szokták várni a fiatal kismamák, a tiszta szemű, tiszta arcú kis Szűz- máriák. S attól fogva, hogy a kis vakarcsot a világra hozta, az nem fogyott ki nemcsak az anyai mosolyokból, hanem az apaiakból, a testvériekből, ro- koniakból, barátiakból sem. A régiek azt hitték, nem szabad mutogatni a gyereket, meg ne verje valaki szemmel. A maiak mást hisznek: jó, ha egy gyerek kicsi korától megszokja, hogy neki sokan örülnek. A kis kései ezt szokta meg: a nagy család, a sok jó barát járását-kelését, jövését-mené- sét, rásugárzó szemefényét. Ahogy napról napra növekszik és okosodik, már legalább olyan figyelemmel lesi, nézegeti az ágya előtt ácsorgókat, üldögélőket, beszélgetőket, mint azok őt. Lesi, nézegeti, s nyilván különbséget is tesz apja, anyja, testvérei és a ritkábban látott vendégek között, de senkit nem érez idegennek. Senkinek a láttán nem sír, senkitől nem fél, minden ráderülő arctól az ő arca is felderül, s a neki szóló, kedveskedő szavakra a maga módján — gagyogvaKéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. gügyögve — még vissza is felel. Bízik az emberiségben. S akkor ezt az ártatlant elviszik orvoshoz, mert napok óta lázban ég, s panaszosan kiabálja bele a világba, hogy neki valami fáj. S kapkod a füléhez..., csak nem a fülével van baj? Apja-anyja jól bebugyolálja és viszi a hólepte fehér utcákon, viszi a rendelőbe, ahol szintén minden fehér, az asztal is fehér, a székek is fehérek, a szekrény is fehér, a doktor bácsi köpenye is fehér. Nézi a gyerek — az utazástól, cipeléstől zötyköléstől, úgy látszik, elnyugodott kicsit —, nézi, nézi a sok fehéret, amilyet ő még soha nem látott. De nem sokáig nézegetheti, mert az asztalnál ülő fehér köpenyes, fehér fityulás néni már be is írta egy nagy könyvbe, hogy a beteg gyermek neve Júlia, kora hat és fél hónap, s most már nincs mentség, apjának le kell vele ülni egy székbe, hogy a szemben ülő doktor bácsi megnézhesse. A doktor bácsi homlokán egy féltenyérnyi homorú tükör van, azzal vetíti bele a fali lámpa fényét a kis késeinek előbb a jobb, majd a bal fülébe, s mindjárt közli is: kétoldali középfülgyulladás... A kis betegnek a fejét már eddig is erősen tartani kellett, két karját is leszorítani, két lábát is befogni apja térdei közé, ne tudjon rángatózni, kapálózni. De most még erősebben le kell fogni a fehér fityulás néni is feláll az asztaltól, ő is idejön segíteni. Ketten fogják a kis. hat és fél hónapost, ketten birkóznak vele, mert üvölt mint a sakál, s minden erejét megfeszítve próbálna szabadulni. De nincs szabadulás, az a hosszú, hegyes tű van csak, amit a doktor bácsi határozott, biztos mozdulattal döf bele a fülébe, hogy a lyukon kijöhessen a genny. Még mindig jobb, mintha az agyára menne, mint hogyha a koponyáját kellene meglékelni a felgyülemlő genny miatt... Jobb, persze, hogy jobb. Mondogatja az ember magának, hogy mennyivel jobb így neki, szegény ártatlannak, aki már csuromvizesre izzadta magát az erőlködéstől és az ordítástól, aki már vérvörös arccal vonyítja bele a világba, hogy őt senki nem szereti, hogy őt csak markolják, szorítják, szúrják, gyötrik, hogy őt már eladta a kínzóknak a saját anyja és apja is. Ilyenkor szakad meg az ember szíve. így szakadozott régen is, amikor a mostani nagy gyerekek voltak kicsik? így, igen így, de talán mégse ennyire. A húszegynéhány éves fiatalok mintha még jobban bírnák az ilyet. Az öregedő szülők szíve viszont minden gyerekfájdalomra jóval érzékenyebb. Még az a szerencse, hogy a kis kései nem tart haragot. Minden oka megvolna rá, hogy ettől fogva sértett, morcos arccal nézzen a világba. Hogy megvesse a rá nevetőket, hogy rémülten rázkódjék ösz- sze, ha kedveskedő arccal nyúlnak is érte. Hogy ne bízzon már senkiben, semmiben. De nem. Ö nem olyan. Neki már annyi szeretet jutott ebben a rövid kis életben, hogy úgy látszik, ő még egy ilyen méltatlanul mostoha bánásmódot is órák alatt el tud felejteni. Nemcsak bűnbánóan rá-rá mosolygó apját-anyját fogadja vissza birtokába, odatartott fülét-haját húzza-tépi- ráncigálja éppoly bizodalmas nyugalommal, mint eddig, hanem egy-egy bevetődő és ágyától tisztes távolban megálló vendégtől sem riadozik: nem ismer idegent, még most nem, csak igaz barátot. ^ Pedig még mindig nyavalyás, még mindig vannak bő-
