Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
A tárgyalás utolsó napján Szeri Jolán felém fordult, szemét összébb húzta és üzent: Még nem végeztünk, kedvesem. Hetyke, magához rántó üzenetét „fogtam”, megértettem. Ezen a hullámhosz- szon is ismertem őt, sokkal jobban, mint kellett volna; kunszemű szerelmem, motyogtam és lehajoltam a padra. ítélethirdetés után bementem a sarki italboltba, megittam tizenöt konyakot és a pultra támaszkodva arra gondoltam, ezt a szúrást, itt belül, kizárólag akkor érzi az ember, amikor temetik a menyasszonyát. Kegyetlenül sajnáltam, s hazafelé megsirattam magam. Szeri Jolán tíz hónapot kapott, a főnöke többet; két kerek esztendőt. Én jelentettem fel őket: meggyőződésből tettem, elvi szilárdságom jeléül és a magam számára annak bizonyságául, hogy hitemért mindent fel tudok áldozni. De attól a naptól mindig tudtam, nincs vége semminek, egyszer ismét én leszek alul, ő meg felül: legyőzve, megalázva, kifosztva. ötvennégyben szabadult, ötvenhatban, november 2-án egy ismeretlen nővel bejött a törzspresszóba, s kávéját kavargatva rám mutatott: „Ez az elvtárs juttatott a börtönbe” — mondta. Hideglelős izgalommal vártam sorsom beteljesülését. Arra számítottam, hozzám lép, öklével belevág a képembe és a körülöttünk ólálkodó, sötét fickóktól a véremet kívánja. Nem történt semmi. övenhat után mindenkivel elhitette, hogy ártatlanul vetették őket börtönbe, az igazi ártatlanok erkölcsi tőkéjéből élt, majd „minden külön értesítés helyett” férjhez ment rabtársához, volt főnökéhez, akit a meghurcolás jóvátételeként meghívtak főagronómusnak a Z-i állami gazdaságba. Férjhez ment és várt! Kivárta a leszámolás megfelelő időpontját, pontosabban ki tudta várni, volt hozzá idege, türelme, lelki ereje. Mindezt ma már teljes biztonsággal állíthatom, hisz oly ravaszul tekerte ki a nyakamat, hogy mestermunkájához kedvem volna gratulálni. Egy önkéntes jelentkezéssel kezdődött, s végeredményben nem hibáztatok senkit, önkéntes alapon megy, mondta a főnök, mire felálltam és jelentkeztem. Temetés! Végre akad egy bolond. Valamennyien megkönnyebbültek és én ilyen előzmények után utaztam Z-be, hogy képviseljem a megyét, a pénzügyi előadó temetésén. Az özvegy a nagyszobában tartotta a halotti tort és Szeri Jolán mellé ültetett. Soha nem fogom megtudni, miért volt a többi hely foglalt és miért maradt üres éppen Szeri Jolán mellett a szék. Karomon az özvegy irányító szorításával, kényszerpályán mozogtam, visszafordulni értelmes módon már nem lehetett. Tizenöt év után ismét mellette ültem hát, és az özvegy bemutatási szándékát azzal utasítottam el, hogy „felesleges, rég ismerjük egymást, jól ismerjük egymást”. Csak legalább a hangján éreztem volna valamit. De nem éreztem rajta semmit. Helyeslőén bólintott: Igen, ismerjük egymást. — Jó helye van? — kérdezte. Magázott. Később újból tegeztük egymást, de sejtelmem sincs róla, hogy melyikünk kezdte. — Kifogástalan — mondtam udvariasan. Az arcát, a haját, a nyakát néztem. Asszony lett, telt keblű, nagyon szép asszony. — Vártam. Régóta várom — szólt egyszerűen. — Megjöttem. Bort töltött a poharamba. — Igyunk, és kössük meg az osztálybékét. — A poharat nevetve a szájához emelte. — Egészségére, Jolán! Jolán? De rég volt! A hangom bizonyára remegett. — István! Beszéljünk komolyan. Egyszer még beszéljünk róla, egyszer még kell róla beszélni, de kizárólag azért kell, hogy elfelejtsük és ne hozzuk elő soha. Oldozzuk fel egymást, nyerjünk bűnbocsánatot. Az osztályszempontok megszűntek, többé nem vagyok kuláklány, illetőleg nem perdöntő, hogy kuláklány voltam. — Akkor sem volt perdöntő. Az volt a perdöntő, amibe belekeveredett — mondtam kedvetlenül. Szeri Jolán elnevette magát. — És a súlyosbító körülmények? Kifelejtettem az önéletrajzból a nagy kocsmát, a cséplőA kunszemű • gépet, a birtokot. Hazudtam, a káderosomhóz sem voltam őszinte. Bizalmába férkőztem és visszaéltem a bizalmával. — Jolán! Arra kérem, csakugyan hagyjuk ezt. Megfogta a kezemet. — Egyszer még beszéljünk róla, egyszer még kell róla beszélni. Te, régi szeretőm! Egyszer még kell róla beszélni. Töltött, ittunk. — Jó, egyszer még beszéljünk róla. A poharat visszatettem az asztalra. — Szenvedésem — mondta minden átmenet nélkül és furcsán nézett, mintha sajnálna. — Kunszemű szerelmem, tatárfajtám, özvegy kislányom — jutottak eszembe a régi becéző szavak. — Szenvedésem. Ezt is te mondtad. Egyszer mondtad. Hajnalban, amikor elmentél. Reggel meg felvetted a telefont, hívtad a rendőrséget. — Délben történt. Ha tudni akarod, délben történt. Utána örökké kocsmáztam. Kálmán már tudta, hogy mi kell. Mögém állt és állandóan ezt az egy nótát húzta: Énnálam egy boldog óra nagyon ritka vendég, mintha minden földi jóból kitagadott lennék... Jolán megismételte: — Szenvedésem. — Züllöttem, züllöttem és züllöttem. A könyveket bevágtam az ágy alá, vigye el az ördög az iskolát. — A gyerekeinkre emlékszel? — kérdezte Szeri Jolán fojtott hangon. — Mindegyikre. Gábor, Erzsébet és Mihályka. — Soha nem szültem meg őket. Gábor, Erzsébet és Mihályka. — Férjhez mentél. Nincs gyereked? — Volt. Három. Gábor, Erzsébet és Mihályka. Most én töltöttem. Ittunk. Üjból ittunk. Sokat. Megfogtam a kezét. Simogattam. — Jolán. — Ó, te rég! káderosom! Szeretném, ha tudnád: ártatlan vagyok. Én soha senkitől nem fogadtam el pénzt. Nem vesztegettek meg. Nem fogadtam el pénzt senkitől. Ártatlan vagyok. Töltött. Megint ittunk. A mindenre ittunk és a semmire. A poharat a szájához emelte és elgondolkodó kortyolgatás közben akkor tette csak vissza az asztalra, amikor látta, hogy a magamét az utolsó cseppig ki- iszom. Az asztalnál az elhalt pénzügyi előadó ma- dárkereskedőre emélkeztető atyja ült, továbbá a tanácselnök, egy ismeretlen ember, mintagazda- kitüntetéssel és néhány ködbevesző alak. Egymással voltak elfoglalva, velünk nem törődtek. Az özvegy hálásan hallgatta az elhunytról szóló történeteket, s olykor szórakozottan arra kérte vendégeit, ne kínáltassák magukat, igyanak. A sokadik pohár után Szeri Jolán szólt az özvegynek, hogy kimegy a konyhába, kávét főzni, a megyei elvtársat magával viszi, inasnak. Semmi rosszra nem gondoltam. Követtem őt a konyhába és mikor jelt adó bátorítással bereteszelte a tapétaajtót, szorosan hozzásímultam. Hagyta. — Szenvedésem! — mondta és furcsa, kivégzésre induló szemekkel nézett. A vállamig ért. Ráhajoltam. — Kunszemű szerelmem! Tatárfajtám, özvegy kislányom! Kézenfogva vezetett a heverőhöz, s úgy hullottunk bele a szerelembe, mint a lélek az örökkévalóságba. — Gábor, Erzsébet, Mihályka — suttogta fuldokolva. — Gábor, Gábor, Gábor — s beborítottam csókjaimmal. Amikor minden megtörtént, segítségért kezdett kiáltani. Ösztönös mozdulattal a tenyeremmel fogtam be a száját, azután ráfeküdtem és ütöttem: — Hallgass! Hallgass!! Átkozott ringyó! Te átkozott ringyó! Letaszított magáról, dulakodtunk, zajt csaptunk, s mire a tanácselnök benyomta a tapétaajtót, én vérző ábrázattal ültem a konyha kövén, Szeri Jolán meg arcát a díszpárnához szorítva, felcsúszott szoknyával, tépetten feküdt a heverőn, s mint az ütésektől meggyötört jószág, panaszosan vinnyogott. A helyzetet lehetetlen volt félreérteni. Vártam, hogy a tanácselnök pisztolyt rántson és belémlőjön. Nem nyúlt hozzám sem ő, sem az özvegy. Később jegyzőkönyvbe mondták, hogy mindent láttak. Tanúvallomásában az özvegy előadta: M. Pálné, született Szeri Jolánt lemeztelenítve, nadrágocskáját pedig a heverő és a fal közé préselve találta. „Bevetted a cuclit” — mondta K. elvtárs, a fegyelmi és a hivatalos szósz után, s mit tagadjam, ezt cuclit nagyon bevettem. Ügyvédet fogadtam. Török úr vagyok neki, „nézze, Török úr”. Arra kér, a bíróság előtt ne hangoztassam örökké az ártatlanságomat, ne keltsem annak a látszatát, hogy gyáva, megbánásra képtelen, ha- zudozó vagyok. Természetesen vannak enyhítő és vannak súlyosbító körülmények. Tudom, ügyvéd úr, mindent tudok. De mit tudnak maguk? SZEKULITY PÉTER Akikért kezeskedni lehet MOST ÉPPEN azt vizsgálják: miért adunk ki mi, valamennyien, mint szülők, olyan feleslegesen nagy pénzeket díjmentesen tanított gyermekeink iskoláztatására. Vagy más szóval: kell-e az a sokféle gyűjtés, ami jó néhány iskolában folyik. Előzőleg azon gondolkodtak: miért korszerűtlen az országban az anyagmozgatás és hogyan lehetne ezen segíteni. Még korábban a javító-szolgáltató ipar hiányosságait mérlegelték, a vendéglátóipar problémáival foglalkoztak — de sorolni is sok volna, hányféle, az egész országot, szinte minden embert érintő kérdéssel bajlódtak. Csak úgy mellékesen, ha nem is üres óráikban, de mindennapi munkájuk mellett, társadalmi munkaként, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Negyvenezren vannak ők, felesküdt ellenségei a visz- szaéléseknek, a hibáknak, a mulasztásoknak, amelyek késleltetik a haladást, nehezítik az országépítés nagy munkáját. Ha nagyon őszintén akarunk beszélni róluk, azt is meg kell mondani: nem mindenütt fogadják örömmel őket, sőt még megértéssel sem. Van úgy, hogy okvetet- lenkedésnek nézik közérdekű munkálkodásukat, még az is előfordul, hogy — ha valahol és valakinél jelentékeny hibát, rossz munkát, rosszhiszemű eljárást fedeztek fel — a rajtakapott felelősök bosszút forralnak ellenük, ök azonban — legalábbis döntően nagy többségük — nem várnak köszönetét és nem riadnak meg a fenyegetésektől. A törvény védi őket — mert ők védik a törvényt ök negyvenezren: a népi ellenőrök. Lenin egyik legutolsó munkájában, alig néhány hónappal halála előtt foglalkozott a népi ellenőrzés rendszerének megteremtésével. így írt róluk: „Az szükséges, hogy társadalmi rendünk legjobbjai, mégpedig: először, az élenjáró munkások, másodszor, a valóban felvilágosult elemek, akikért kezeskedni lehet, hogv- "m hisznek a puszta szónak \s egyetlen szót sem ejtenek ki lelkiismeretükkel ellentétben, ne riadjanak vissza attól sem, hogy bármilyen nehézséget beismerjenek, sem pedig attól, hogy minden eszközzel harcoljanak a komolyan maguk elé tűzött cél eléréséért”. . A NÉPI ELLENÖRÖK között vannak magas képzettségű szakemberek, akik a maguk szakmájának bármelyik részterületén teljes biztonsággal tudnak véleményt mondani, s ha úgy látják, hogy valami nem megy rendjén — megteszik észrevételeiket. Más népi ellenőrök ugyan kevesebb iskolai végzettséggel, de sok-sok élettapasztalattal és a köz érdekének épp olyan önzetlen sze- retetével. Amikor egy-egy nagyobb, országos érdekű vizsgálat folyik, szükség van az ilyen és az olyan népi ellenőrök munkájára is: jól kiegészítik egymást. Csak egy példával élve a legutóbbi időkből: az anyagmozgatás hiányosságairól a munkás népi ellenőrök a maguk műhelyében, üzemében gyűjtöttek tapasztalatokat, a közgazdászok, mérnökök a nagy öszszefüggéseket vizsgálták. Végül a vizsgálat olyan megállapítósokra jutott, s olyan átfogó javaslatokkal zárult, amelyek alapján az egész népgazdaságra vonatkozó határozatokat hozott a Gazdasági Bizottság. Az az államj gondozott gyéréit, alti anyagiakban mérhető ' változást észlel saját " sorsának alakulásában — nem is sejti, hogy kiknek köszönheti ezt. Sőt, az a vendég sem, aki örömmel látja, hogy a megunt típusételek helyett választékot kínál az étterem. Az új garanciális szervizek, falusi műhelyek megnyitásánál sem gondol talán senki arra, hogy mindezekben ott vannak-e a népi ellenőrök közérdekű javaslatai. Sőt, pontosabban: azok nyomán válik valóra sok minden, ami az egyes emberek vagy a nagyobb közösség, a falu, a város, a megye vagy akár az ország javát szolgálja. A szocialista demokrácia él- harcosai és valóraváltói is ők negyvenezren, hiszen szó szerint az. történik: az alulról jövő kezdeményezések kapnak hangot rajtuk keresztül, s bürokratikus húza- vona nélkül meg is valósulnak. A közérdek képviselői ők akkor is, ha egyikmásik munkahelyen kellemetlennek találják kéréseiket, s ha van is olyan üzemi, tanácsi vagy ki tudja hol működő vezető, aki felesleges akadékoskodásnak tartja fellépésüket. AZ' ELMÚLT 13 ÉV eredményei — hiszen az új típusú, szocialista népi ellenőrzés intézménye nálunk mindössze 1957 óta áll fenn — őket igazolták. Két éve született a törvény, amely egységes keretbe foglalja működésüket — kiterjeszti az életnek szinte minden területére — és védelmet nyújt számukra önkényeskedések, méltatlan bosszú ellen. A népi ellenőrök nagy többsége azóta végzi közérdekű társadalmi munkáját, amióta csak fennáll ez az intézmény, s vannak, akik újabban kapcsolódtak be a sokszor érdekes, máskor csak fáradságos, de mindig a közösséget szolgáló munkába. VÁRKONYI ENDRE Népújság 5 1970. április 36.
