Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
Hegedűs Gyula emléke Hegedűs Gyula mindig hűséggel és szeretettel emlékezett szülőhelyére, Tolna megyére. Igaz, a megye sem feledkezett meg róla, s már 25 éves színészi jubileumáról is a megbecsülés hangján emlékezteit meg az akkori szekszárdi újságok. Ebből az alkalomból közölte a Tolnavármegye és a Közérdek (1914. április 30.) az alábbi verset is: A SZÍNÉSZ írta: HEGEDŰS GYULA Azon tűnődtem egy komor, álmatlan éjszalcán. Egy bolond, nevettető, tréfás szerep után, Vájjon miket is mondhatnak mi rólunk) Előadás után, otthon az emberek? ... Tán azt, hogy okos bolondok vagyunk, Kik jó pénzért komédiázzuk át az életet? Vagy hiszik-e, hogy komoly emberek vagyunk, akik Elfojtjuk mind a kínt, ami a lelkűnkben lakik, S ha kell, a művészet nevében szenvedünk, S bolondozunk, ha úgy kívánja szerepünk? És rájöttem... A választ erre hiába keresem, Előadás után nem beszél rólunk a — kutya sem. A budapesti Vígszínházban, ahol Hegedűs Gyula legnagyobb sikereit aratta, ünnepséget rendeztek a 25 éves színészi pályáját ünneplő művész tiszteletére, amelyen elmondta az alább közölt élterajzát, amit ugyancsak a Tolnavármegye és a Közérdek alapján közlünk. Az önéletrajznak külön érdekessége hogy számos régi Tolna megyei ismerősére, barátjára emlékezett vissza, s néhány adatot közölt benne pályakezdéséről is. Ugyanis első szerepét is a megyében kapta, Tamásiban. ÖNÉLETRAJZ. Elmondta: Hegedűs Gyula. Tavaly tavasszal Szegeden vendégszerepeltem. Virágháty- né-Keresztély Flórával találkoz- tdm ott, aki segédszínésznő. Az első direktoromnak, Keresztély Jánosnak a leánya. — Mikor is lehetett az, amikor mi együtt fölléphettünk. Amikor és először léptem színpadra — kérdeztem. — Ó, megvan az nálam. Pontosan följegyeztem — felelte. Elővett a fidiküljéből egy ócska, elnyűtt noteszt, kiolvasta belőle: „Tolnatamási, 1889. május 14." Ez volt az első föllépésem. Micsoda szerepet játszottam, nem is tudom, nem emlékszem. Itt, Szegeden eszméltem rá, hohó, hiszen huszonöt esztendős színész vagyok. Illik ezt a dátumot a magam számára emlékezetessé tenni. Itt, a színháznál, sokan le akartak beszélni, ne jubiláljak. Én azt hiszem, színésznek csak a huszonöt esztendős jubileumát szabad megtartani. Akkor még fönt van a zeniten, ötvenesztendős színészkedést megünnepelni, öregen, megtörtén? . .. Hiszen akkor már nem is emlékeznek arra az emberek, micsoda színész is volt valamikor a jubiláns. Mondom, tavaly. Szegeden tudtam meg, hogy huszonöt esztendeje vagyok színész. Tolnatamásiban kezdtem, ama bizonyos Keresztély Jánosnál. Harminchat forint volt a gázsim. Keresztély János nemsokára meghalt, a társulat szétzüllött. Egy páran valami hangversenyt rendeztek, ennek a jövedelmét — tehetségesnek tartottak — ideadták nekem, aki nem is működtem közre, hogy jöjjek föl Pestre és iratkozzam be a színiakadémiára. Beiratkoztam. Nem igaz, legenda az, hogy innen, mint tehetségtelent, kicsaptak. Ellenkezőleg. Paulay Ede, a direktorom, az első év után a harmadik évfolyamba léptetett elő. Kicsapni, ki akartak csapni, már csak úgy, forma szerint. Ennek az a története, hogy a tandíjjal mindig adós maradtam. Fölöslegesnek tartottam, hogy mentességért folyamondjam. Minek az? így aztán állandóan ott voltam a proskribál- tak között, akiket a tandíj le nem fizetése miatt kitiltottak az iskolából. Nem sokat törődtem vele, bejártam én azután is. Várad! Antal, aki szintén tanárom volt, évődve sokszor rám szólt: „Mit keres maga itt, hiszen ki van csapva?" „Ugyan tanár úr, bejárok kicsapottan is." Ez o legenda története. Másfél évi színinövendékeskedés után elszerződtem Pesti-Dobó vándortársulatához. Innen Lesz- kay Andráshoz kerültem Debrecenbe, aztán Krecsánylhoz Pozsonyba, Polgár Károlyhoz — most pozsonyi direktor — Székesfehérvárra, Ditrói Mórhoz Kolozsvárra és amikor a Vígszínházát tizennyolc évvel ezelőtt megalapították, ideszerződtetett Ditrói. Ennyi az egész. Nem volt mozgalmas ebből a huszonöt esztendőből, csak a vidéki színészkedésem ideje. A vígszínházban játszott szerepeim közül a legjobban szeretem Az ördög és a Tájfun főszerepeit. Mind a kettő igen komplikált, igazi színésznek pedig csak az lehet az ambíciója, hogy ilyet játsszon. Ez a két darab rajtam keresztül jutott a külföldre, itt kezdődik a magyar színészet igazi megbecsülése. Nekem is van egy kis közöm ehhez. A többi szerepem? Játszottam vagy kétszáz olyat, amelyiknek a szavaira, az alakjára sem emlékszem... Még egy, ugyancsak életrajzi érdekességű Hegedűs-dokumentumot közlünk, azt a levelet, amit 1927. májusában küldött dr. Pesthy Pál igazságügy-miniszternek. A levelet először a Tolnamegyei Újság közölte. 1927 május 7-én, és így hangzik: Kegyelmes Uram! Mélyen tisztelt Barátom! A gyönki főbíró kedves, aranyos, programmterve- zetét, melyet kegyes voltál nekem megküldeni, elolvastam. Csak úgy árad belőle a kedves, magyaros, vidéki zamat, a romlatlan becsületes megbecsülésé „városunk szülöttének." Máris hálásan köszönöm neki, hogy ebben a ronda világban olyan szeretettel gondolnak rám. Hogy az én érdemtelen személyemmel gondolatban annyit foglalkoznak. A feltett kérdésekre csak nagy általánosságban tudok válaszolni, mert apró részletekre alig emlékszem. 1898-ban Fonyó Laci-bácsiék- nál (akkor főszolgabíró) mint rokongyerek tartózkodtam. Anyám Fonyó Lujza édestestvére volt Laci-bácsinak. Közel hozzájuk laktak Mányokyék és tán egy házzal odébb Pesthy Elek bácsiék. (Mariskába kicsit szerelmes is voltam és kívüle még Ritter Idába és mit tudom, hány másikba a magam diák módja szerint.) Egy vidéken kóborló kis társulattal (özv. Keresztélyné társulata) léptem fel valami egy- felvonásos vígjátékban, de a címére már nem emlékszem, sem arra, hogy kik léptek fel velem együtt. Mikor ez a társulat Tamásiba ment, akkor mentem én egy szép napon utánuk és szöktem meg velük Szakcsra, majd Karódra, Boglár, Igái, Böhönye, Nagybajom stb. falukba. Voltam akkor 18 éves! Nyár volt! Azon őszön jöttem Pestre a színi akadémiába. Emlékeim között él egy furcsa szituáció: Dőry Miklós szolgabírói írnokkal becsipve, egy udvaron keresztül kellett mennünk éjszaka. A Pétermann mészáros nagykutyái megrohantak bennünket és mi négykézláb mászva mönöviroztunk előttük és így sikerült ép bőrrel megmenekülni. — Fonyó Laci bácsinak volt egy kis szabad erdőterülete Pélben (Visolyi erdeje volt), egy Steicz nevű vadőrt tartott ott és az néha beszaladt Gyönkre jelenteni, hogy szarvas van az erdőben. Ilyenkor a közigazgatás szünetelt: Laci bácsi, Elek bácsi rohantak haza. összefülyülték a tkszlikat. Csahitolt a Rikkans, a Kürtös, Bokrász stb. kutya. Föl a kocsira! A kölyöktakszlikat én tartottam az ölemben és . az i wir ............... ö reget kitűnőeket mulattak’ raj*' tam, amikor a kölyök-kutyák tengeri betegséget kaptak. — Emlékszem egy Klein nevű zsidó szabóra, akinek Gyönkről való szökésemkor még, azt hiszem, 8 forinttal adósa voltam. Később fizették ki a szüleim. Emlékszem Weil Károlyra, Hölczl Antalra (írnok, jegyzősegéd), Hilberték- re. Keck Laci még akkor nagyon fiatal diák lehetett. Várkonyi Imre iskolatársam volt. Hát hogy mit szólok az ünnepséghez? Istenem! Nem illik abba beleszólni. Hogy nyárra tervezik, helyesen teszik. Pesti színészekkel?! Előadást tartani?! Nagyszabásút?! Én, hogy egészen őszinte legyek: legjobb szeretnék egy meghatározott napon beállítani a Keck Laci szőlőjébe, meg a gerenyási malomba egy-két odavaló kedves úriemberrel, jót enni, inni és másnap haza. De mondom, ezt őreájuk bízom. Reám nézve igen nagy megtiszteltetés és én csak hálásan megköszönhetem a megtisztelő ünnepet. Mély tisztelettel és szeretettel köszönt Hegedűs Gyula A közölt dokumentumok elsősorban életrajzi szempontból érdekesek, hisz számos, eddig jóformán ismeretlen adattal gazdagítják Hegedűs Gyulával kapcsolatos ismereteinket. Az a szeretet és megbecsülés pedig, amellyel a nagy művész egész életében visszaemlékezett szülőföldjére, azt igazolja, mindenképp méltó, hogy ma a megye évről évre a Hegedűs Gyula színjátszó napokkal adózik emlékének. Csónyi László BORSOS MARGIT: QONDOLAT OK éjjel a gondolatok tehervonatok vonulnak tolatnak tekervény út jam az agynak hajnalban nap felé szálló madarak az akarat mezejéről haladnak tágas terein az agynak reggel táncoló lovak a fény kocsija előtt a lehetőségek hídján rohannak szakadékul fölött az agynak nappal kapcsolódó kezeli tolnak visznek segítenek erősnek lenni nagynak kapaszkodóin az agynak ■ IMMMMM W i hí »i > i rrnnm 11 nm'»r Muzsikáról röviden A CIGÁNYZENÉRŐL Irta: Gál György Sándor fi. Ez egyike a legtöbbet vitatott kérdéseknek. A vélemények olyan ellentétesek, hogy szinte lehetetlen megtalálni a megoldást, mely kielégíti a cigányzene híveit és a cigánymuzsikálás ellenzőit is. Talán leghelyesebb, ha az utolsó fél évszázad legnagyobb magyar zenei tekintélyét, Kodály Zoltánt idézzük. Egyik kiemelkedő remeke, a Galántai táncok elé az alábbi bevezetőt irta: „Gaiántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét. Híres volt akkor a galántai banda, Mihók primás alatt. De még híresebb lehetett száz évvel azelőtt. 1800 táján Becsben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek cime így jelöli meg a forrását: „von verschiedenen Zigeunern aus Galatha" (különböző galántai cigányok nyomán). Ma már hírmondó sem maradt belőlük. Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai hagyományt. K. Z." Ez a kis idézet arról tanúskodik, hogy a Psalmus Hungaricus halhatatlan zeneköltője igenis sokra becsülte a cigányokat. De nem akármelyiket, hanem azt, aki a szép, régi hagyományokat folytatta, majd hagyományozta reánk. Miféle tradíciók ezek? A legkiválóbb cigánymu- zslkusok az elmúlt két évszázad során a magyar zenével forrtak össze. Feladatuk nem a zenei alkotás, hanem a magyar muzsika interpretálása, előadása. Félreértés ne essék: nem mintha a magyar parasztságnak nem lett volna saját hangszeres zenéje is. A furulya, a citera, irtott: a duda és még sok más hangszer szolgálta a falusi parasztzenélést. De a cigányok elsősorban ahhoz a magyar zenéhez szegődtek társul, amelyet közhasználatú szóval verbunkosnak, toborzá zenének hívunk. Pattogó magyar ritmusa, hősies lendülete, nincs jobb szó rá: kackiás megjelenése nagyon kedvezett a cigányzenészeknek, hogy előadásuk során megmutassák nagyszerű zenei képességeiket. Szárnyalhatott a hegedű édes, behízelgő hangja, penghetett a cimbalom, mintha sarkantyús csizmák verődnének össze, búslakodott, vagy harciason rikol- tozhatott a klarinét (esetleg tárogató) és cifrázhatták a cigánymuzsikusok a dallamot, oly módon, mint ahogy az egyszerű posztót díszíti az ügyes kéz pillangós, virágos rátétekkel. Ez a cigányzenélés olyan magas színvonalra jutott (Bihari János), hogy a zene nagy mesterét, Beethovent is megragadta. Elindítója lett a magyar zenetörténet fontos fejezetének, amely magába foglalja Erkel Ferenc valamennyi operáját és Liszt csodálatos rapszódiáit is. A múlt század további folyamán a cigánymuzsikusok főleg a nótatermés ápolói és terjesztői lettek. Senki kétségbe nem vonja, hogy e patinás dallamok között jócskán akad olyan, ami feltétlenül a magyar zene kincsestárába kívánkozik. Nos, itt kezdődik el a cigányzenésznek az a szerepe, amely még a müveit emberek vélekedését is megzavarja. A cigányzenélés azt a látszatot keltette a XIX.—XX. század fordulóján, mintha az általuk képviselt verbunkos és nótaszó kizárólagosan képviselné a magyar nép muzsikáját. Ez oly annyira beidegződött az emberek tudatába, hogy az ős folklór feltárása (Bartók és Kodály munkája nyomán) nemcsak óriási feltűnést keltett, hanem heves ellenkezést is. A nótát vélték tősgyökeres magyarnak és a paraszti dallamokat olyasféle leleteknek, mint aminőket a régészásó varázsol elő a föld alól, inkább a múzeumtárlók, mintsem a való élet számára. Persze kiderült (valótlant mondanék, ha azt hondanám: hamarosan), hogy a paraszti dallamkincsnek évezredes múltja van ugyan, de mindezek ellenére, sőt éppen ezért: élő, csodálatos zenei kincs. A cigányzenét tehát elsősorban azok ítélték el, akik most megint a másik végletbe estek: és a paraszti folklórt tartották kizárólagosan magyarnak. Ebből adódik nézetük, mely szerint a cigányzene valami cseké- lyebb-sekélyebb zenei rétegei képvisel csupán. Úgy hisszük, valahol középütt az igazság. A paraszti dallamkincs a legősibb és a legértékesebb. A 100—200 éves múltú verbunk és az ehhez csatlakozó nótakincs újabb, nem egyszer városibb is. De ezért ezt a réteget is becsülnünk kell (lásd az iménti Kodály-idézetet), hiszen ez is zenei üietünk organizmusához tartozik. A cigány- zenekar végtelen lehetőségeit a televízió „Röpülj Páva" mozgalma is igazolja. A néhány hangszínnel megtoldott, kifényesített népi zenekar meglepő biztonsággal és változatossággal követi a magyar népdal legkülönbözőbb rétegeit. Hozzá kell tennünk, hogy az igazi cigányze- nészek, s a nagy prímások a muzsikálás egy ősi gyakorlatát is megőrizték számunkra: ez «jir improvizáció, a rögtönzés, amely újra éf újra arra figyelmeztet bennünket, hogy a cigánymuzsikus nemcsak interaretál, nemcsak átveszi és továbbadja mások dallamait, hanem valamit mindig hozzá is tesz; — a szakember azt mondja: a maga keletről hozott ősi zenegyakorlg- tát. Laikus mádon talán igy mondhatnák: a dal szelleméhez hozzáfűzi a maga lelkét is.
