Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

Külföldön is megnéztem a Helgái. Ugyanolyan volt, mim itthon. A szülés is ugyanolyan nehéz volt. Sőt, talán még nehezebb. 1c. abból gondolom, hogy a mellettem ülő férfi, miután megszületett a gyerek, meg törölte izzadó homlokát. Még ö is beleizzadt. Bizony nem könnyű a gyerekszülés. Ami utána kö­vetkezne, az sem könnvű. Hollandiában járva, Oldeb- roek városkában lámpával felszerelt gyerekkocsikat áttam. Meg is kérdeztem: miért ez a lámpa a kocsi­kon? A járókelők azt válaszolták: kocsi, az kocsi és a kocsin lámpának kell lennie. így rendelkezett a rendőrkapitány. Nálunk a gyerekkocsi, a KRESZ szerint, még nem jármű. Ezért nincs nálunk már a megszületett gye­rekeknek járművük. Majd csak később, felnőtt ko­rukban lesz, ha lesz. Látja a szerkesztő úr, milyen turpisságok vannak Nyugaton? így' aztán nem csoda, lia ott annyi jármű van. Persze ebből problémák is adódnak. A minap Pá­rizsban megállított egy rendőr egy aulát. Udvariasan beszólt az autót vezető nőnek: — Tudja ön, asszonyom, hogy jeleznie kell, hogy merre megy? — Nem teszem.' — csattant fel a hölgy. — Kizáró­lag az én dolgom, hogy merre akarok hajtani. Hát nem csoda, ha esek után Nyugaton egyre töb­ben kerülnek elmenvógyintézetbe. Én is bekerültem, de csaj: azért, hogy körülnézzek. Amiko-r a következő jelenetet láttam, bizonyára nem fog csodálkozni a szerkesztő úr, hogy mentem lemondtam a riportról. De mit is láttam? Amint bementem, láttam, hogy egy csatorna körül bolondok álltak. Kórusban számoltak. Mindegyik egyszerre mondta: — Tizenegy, tizenegy, tizenegy . . . Gondoltam, megkérdem tőlük, hogy mit számolnak, de szerencsére megelőzött egy ápolónő ebben, ö ért oda előbb. Ö megkérdezte, és utána nem láttam az ápolónőt, csak azt hallottam, hogy íi gondozottak most már ezt mondják kórusban: — Tizenkettő, tizenkettő, tizenkettő... Hát ezért nem írtam meg a riportot. Nem akartam kipróbálni, hogy tudnak-e tizenháromig számolni. Barbadosban, ebben a piciny államban is így csi­nálnák a dolgot. Sorban. Persze csak öt után. Mert öt embernek még nem kell sorban állnia, öt ember még vem tömeg. Hat, az már igen. Ebben az ország­ban, egvedül a világon, úgy szabályozták az autóbusz­ra szállást: ha hat ember van a megállóban, akkor már sorba kell áilniok, persze nem úgy, mint ahogy az én őrmesterem egyszer megparancsolta nekünk. Az őrmesterem annak idején azt mondta: „Gyorsan áll­jatok libasorba, egyik a másik után, abc-sorrendben. a legkisebbek legyenek elöl!" Ezt még nem írták elő fíarbadosov. Ha már az őrmesteremet szóba hoztam, akkor el­mondom az egyik angol őrmesterrel történt dolgot is. Afrikában történt. Az őrmester jelentette a százados­nak: ..Richard katona megszökött. Eldobta a fegy­verét, teljesen levetkőzött és kiment a laktanyából. Kint már várták. . . láttuk, hogy gyűrűt húzott egy gorilla ujjúra és kettesben eltávoztak az erdő felé.” — Egy gorillával — kiáltott a százados —. hímmel, vagy nősténnyel? — Nősténnyel, kapitány úr. Richard katona mindig normális ember volt. Szerintem ebben az egész gyűrű ujj ra húzásban nincs semmi különös. Bizonyára, Richard katona is rájött arra, hosszú megfigyelései alapján, amire mos­tanában a tudósok jönnek rá. A majom hasonlít az emberhez. Fölea sötétben. De félre a tréfával. A ma­jom, valóban hasonlít az emberhez. Képzelje, még hazudni is tud. Bevesz a szájába vizet és ártatlan pofával vár. esdeklöen tekintget a gondozója felé, szinte könyörög, hogy a gondozó simogassa meg. Ami­kor aztán a gondozó a közelébe ér, kiderül, hogy a majom hazudott. Nem a simogatás hiányzott neki, ha­nem a gondozó, vagyis olyan valaki, akit be lehet ugratni, akit le lehet köpni a szájában addig gondo­san rejtegetett vízzel. Tehát, mint láthatja a szer­kesztő úr, ilyesmire ma már nemcsak az emberek, az állatok is képesek. Lehet, hogy e levelemben lesznek időszerűtlen dol­gok. Ez csupán azért fordulhat elő, mert ezt a levelet két héttel ezelőtt adtam postára, hogy időben meg­érkezzék. Láttam ugyan en olyan postát, amely a bedobott levelet azonnal felbontja, elolvassa és a szö­veget a címzett postahivatalnak továbbítja, ahol egy másik gép újból leírja a szöveget, borítékolja és már lehet is küldeni a címzettnek. Nálunk nem olvassák el a levelei, mert nálunk védik a levéltitkot; néha annyira védik, hogy a címzett is csak jóval később értesül arról az eseményről, amiről korábban kellett volna értesülnie. Ebből aztán harag lesz, mert a levél­író azt hiszi, hogy az illető annyira lebecsüli, hegy meg sem tisztelte jelenlétével, holott nem erről iran szó, hanem arról, hogy sajnos ádáz küzdelmet folytat a posta azért, hogy a postakocsik gyorsaságát utol­érje, de ez rajta kívül álló okok miatt nem mindig sikerül. Meri nálunk mindenki csak kapni szeretne levelet, vinni a levelet — kevesen akarják. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: — Nagyon haragszol rám drágám? — Nagyon, és szakítanék is veled azonnal, ha nem a legjobb barátom felesége vol­nál. * Ketten beszélgetnek egy harmadikról: — Úgy dolgozik, mint egy ló és amit ezzel megkeres, azt úgy költi el. mit egy szamár. * — Sok közös vonás van bennünk. Cn könyveket ír, én pedig olvasom a könyveit. * — Nem tudom, mire költik a nők azt a rengeteg pénzt. Nem dohányoznak, az ivás nem okoz nekik nagyobb örö­met, ami pedig a nőket ille­ti — ők maguk azok. * A biztosítási ügynöknél: — Szokott repülővel . utaz­ni ? — Nem. — Autóval? — Nem. — Biciklin jár? — Nem. — Akkor sajnálom, de ba­jok lesznek az életbiztosítá­sával. A gyalogosokkal min­dig sok a kockázat. v, * — Papa, mi az, hogy dön­tőbíró? — A döntőbíró az a pár­tatlan személy.' akit arra szó­lítunk fel. hogy tegyen igaz­ságot a mi javunkra ♦ A színész megkérdezi szép partnemőjét: — Volna kedved holnap ve­lem vacsorázni? — Szívesen. Mikor és hol? — Mondjuk este tízkor a lakásomon. * Azonnal mondd meg az apád nevét — ordítja dühö­sen annak az autónak a tu­lajdonosa, amelynek ablak­üvegét Ferkó betörte. — Azt nem tudom, kérem — mondja a megszeppent Ferkó, — de a mama azt hi­szem, gyanakszik egy bizo­nyos bácsira. * Egy gyönyörű lány csenget egy fiatal férfi lakásának aj­taján. — Állítólag Ön modellt ke­res. . . — Úgy van! — ön festő? ' — Még nem. de holnaptól elkezdek festeni tanulni 1 * — Drágám, esküszöm, hogy az életemet odaadnám érte, ha veled maradhatnék, de értsd meg: ma kugliverse­nyünk van és aki nem jele­nik meg, annak 50 korona büntetést kell fizetnie, *■ FANYARSÁGOK Az nevet legjobban, aki utoljára nevet, mondta a ga- landféreg, miközben a ser­tés lenyelte, • A hazug embert gyorsan utolérik, mondta a férfi, és ettől kezdve egy szót sem hitt el magának. • Rend á lelke mindennek, mondta a háziasszony, elsi­mította a függönyöket és le­esett ötödik emeleti ablaká­ból. « Tévedni emberi dolog, mondta az ápolónő, és a vak­bélbeteget kitolta a szülő­szobából. * Aki másnak vermet ás, ma­esik bele, mondta a föld­• nkás és azonnal abbahagv- a munkát. \út lulMz — Az év végi mérlegünk. ZSEBLÁZ — Alig várom, hogy ideérjen az a náthaláz. nem megyünk iskolába! Szöveg nélkül

Next

/
Oldalképek
Tartalom