Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
Acs István Valijában nem szerette a Soós-féle műhelyt... Az autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A javításra várakozva mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi telephelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbolyogtak Kormos vicinálisok és nemzetközi motorvonatok váltották egymást tíz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között Ács István idegesen toporgott a kocsija mellett és cigarettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós- féle bütykölő műhelybe szorult s a műhelyt saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók így hetekig deripedeztek a hóban. Az órájára pillantott. Tíz óra elmúlt. — Igyekezhetne egy kicsit Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem — mondta fakó, kedvetlen hangon. Az öregember, akire a Soós- féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt egy olajfoltos farostlemezen. A cserébe felsze- szerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött. — Hová indul Ács úr? — Jánosházára... Kivettem egy nap szabadságot... Az anyám, tudja, a nénjével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs, már ott vagyok... — Meglátja, bent ragad majd a hóban... — A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy... — A rádió... — Miki le- sajnálóan nyögött a kocsi alatt. A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Curtíci KEI”. Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leguggolt, és beszólt az öregembernek a kocsi alá: — Mennyit fizet magának a Soós? — Tizenkét forintot... — Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerült...? — Még kettőt húzok rajt.. Aztán rákötöm... De ez sem lesz ám jó... Meg kellene fordítani a fogaskoszorút« Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált. —- A Mikó bácsi hol van? — kérdezte. Az Öregember előbújt a kocsi alól, és felállt Nyögött görnyedve masszírozta a derekát. — Mit akarsz? — fordult aztán a gyerekhez. — A házmestemé azt izen- te, hogy tessék hazajönni... — A Horváthné...? — Mit akar? — Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni« — Nem megyek... Mondd meg fiam a Horváthnénak, hogy nekem ne üzengessen... A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén, s babrál a stiftiel öt percig, tíz percig, húsz percig... Fent a töltésen ismét vonat robogott Ács István megfordult és nézte az ablakokat — Meggémberedett a kezem — mondta az öregember. Bertha Bulcsút Latetnsafő erkezett — Hideg van — bólintott rá Ács István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül és méltatlankodott: — Ez meg a Horváthné» Nem tudom mit akarnak ezek», alán csőrepedés van... A kövér asszonyság utat tört magának a hóban és fújtatva megállt: — Jónapot Mikó úr« Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket« — Kár volt Horváthné... A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akkor a gázosok, akár... — Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat... Jöjjön szépen haza... — Horváthné... Maga... Maga... Én nem is tudom mit gondol? Ez egy műhely. A tulajdonos ott van beüt... Én itt _ A z öregember a motor fölé hajolt, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszűrő széles fedezékéből Ács István felé morgott: — Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha.» De csak vasárnap, vagy esténként... A házmestemé tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat: — Mikó úr... Megjött a felesége... Az öregember leejtette a villáskulcsot. A chromvaná- dium tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba. — Nincs nekem feleségem — hallatszott az öregember hangja a motorházból, aztán csend lett. Fent a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmestemé a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt: — A Margit... Visszajött« Ott ül nálunk a konyhában« Azt mondja itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja... Finom cigarettákat szív.» Gázöngyújtót hozott az uramnak... Magának meg« Azt mondja, hogy... — Nekem nincs feleségem — szólalt meg újra az öregember és felegyenesedett — A Margit azt mondja, hogy... — A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségem. Ha szeret maguknál üldögélni Horváthné, akkor csak üldögéljen ott, ameddig akar — mondta az öregember, aztán négykézlábra állt és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért — Én most akkor hazamegyek Mikó úr... — Menjen csak Horváthné.» — Én most hazamegyek M!kó úr, de Margitnak nem szólok ezekről... A Margit... — Menjen csak Horváthné. A Margit meg csak üldögéljen ott.. A házmestemé lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt, és szóba elegyedett egy segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregre, és vállat vont A házmestemé megfogta a segéd overálját, s miközben magyarázkodott egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott aztán bement a műhelybe. A házmestemé a húbuc- kák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába. — Végre elment ez a Horváthné — mondta az öregember és a kulccsal ismét a motor fölé hajolt. — Látom magának is van baja elég — csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán elő- szivárgott Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas föJdhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száz- nyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor kettő és fél, három óra alatt biztosan megérkezne... Ha... Ha... Megfordult, ingerülten az öregemberre meredt: — Miken: készülünk el, Mikó úr? — Késznek látom.. Szólok a főnöknek, aztán mehet... Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a vil lány. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek, be sem mrait a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggömyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában. Várt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember vissztér, csak illendőségből várt Csend volt és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szállingózott, bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett aztán beült a kocsijába Hiába indítózott a motor meg sem nyekkent Négyszer-öt- ször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett — Az öreg, elment?-—El — mondta Ács István. — Gondoltam, hogy elmegy... A Horváthné szerint megjött a felesége — mondta a segéd aztán az autó fölé könyökölt és nézte az indítógombot Néhány pillanat múlva megszólalt: — Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetéket Lassú is... A főnök lehet, hogy elküldi elsején... A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat — Indítózzon — mondta. Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre indult Leállította, aztán újra indítózott.. A motor újra és újra felduruzsolt... A segéd odaállt melléje a műszerfalra bámult. — Tudja az öregnek fiatalabb volt a felesége... 'Azt hiszem most sem lehet több negyvenötnél... Nagyon szerette az öreg... Itt laktak a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpárnán és a vonatokat nézte. Az ablakokban ugye sok volt a puccos ember, mert aki utazik fel- ránt magára valami rendesebb rongyott... Nem tudom hány évig nézte az asszony ezeket a rohadt vonatokat... De aztán lelépett... Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel, vagy kalauzzal szókStfc meg« Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni... Most aztán hazajött« Nem tudom mihez kezd az öreg.» Ha én vagyok a helyében... — Azt soha nem lehet tudni — mondta Ács István. — Hát nem. Ez igaz. Ha ugye hazajön valaki... Mert n«n úgy van, hogy PUissa- báról tér vissza... Honvágya is lehetett.» Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor ugye meggémberedik a keze— Elindul? — El keö indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai». Egyedül van, és a nénje... Ács István bement a műhelybe, és kifizette a javítást Mire visszaérkezett a kocsihoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat — Az öregnek szántam, osszák el — mondta és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte. — Cdaadom majd az öregnek — mondta a segéd. Ács István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta. IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: József Attila Glóbuszra-tűzött, ég-nagy Fejfa, vérpalástos, golgothás Bárány, világ Gyásza, csontból-vert ékszer: Attila megmenthetett volna egyetlen piros kendőlobogás a jövőből: vagy egy emberi szó, együttérzésböl-kivirágzott, S mi hallgatagok voltunk irántad és nem láttuk a reggel ígéretét parazsas üdvként az est homályos szembogarától; tűrtük, hogy sínek közé taszítson a kéz, a bilincseink nehéz kulcsait őrző. Akkor kevesen voltunk és nem észleltük a közelgő Hajnali Álmot, csak saját összeomlásunk figyeltük . i?, merev arccal és elnyeltük fel tör ni-kész szavainkat, mint az aayaföld tébés halottaink sokaságát... A jövendő Bíborország küszöbénél sorba járulunk ravatalodhoz: tollal és szavakkal hamvazkodva, örök szívedből minden mozdulatunkra csordul a vér, s nem a kényszerűtlen tetemrehívásért, de labajtjuk komor fejünket, mert tudjuk, többet kellene tennünk most is: úgy, ahogy te tanítottad, Attila és mert felelősséget érzünk a halálodért — helyettük is. — CSANÄDY JÁNOS: Új évek, ó-borok Komoly felbők hordanak havat a téli föld fölé. Takarót terít a hóesés északtól-délig minden délkörön Amire beköszönt az új-év, tun kon > n a rén-szán, szalad a trojka, fut: észaiUól-deiig minden dél-kőrüi: fehéren viharzik a téli öröm: — új évek, ó-borok — s viszi a várost és falut, a gazda udvarán futásra-kész a szán, csengő, lószerszám — akad még csikó, és hóviharban porzik már a szánkó, a talpas tél-hajó; deszkabordái közt mogyoró, dió, bor és kenyér. Puha szalma-derékban egész év kincse búvik itt, egy kevés mindenből befér, amíg a szomszéd faluig, onnan a szomszéd városig rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut; és északtól délig sok délkörön tavaszt ünnepel már a tél-öröm.
