Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
Bridxsparti Három-négyszáz évvel ezelőtt az isztambuli Magas Porta, harminc-négyven évvel ezelőtt meg a berlini miniszter- elnökség, a kancellári palota «savát lestük szorongva. A távirati irodák, a, sajtó szerkesztőségei világszerte röviden, csak igy vettek, fel a híreket; „a Wilhelmstrasse jelenti”. A Wilhelmstrasse rettegett fogatom volt. 1945. májusa óta azonban innen már nem jelentenek semmit. Az utca nevének hallatára már nem áll el a szívverésünk. X Wilhelm- straase néma. Kihalt De akkor mit is lehet erről többet beszélni? Mit is lehet innen jelenteni, ha egyszer itt nem történik semmi? Csak valamiről lehet valamit írni. Xto ahoi nem történik semmi? Mert annak az egy-két gépkocsinak darazsas dongását, vagy a babakocsikra kötött léggömböknek színes übegését, s a kismamák libegő léptetését, aggályoskodó hajtadozását mégiscsak nem mondhatom cselekménynek. Mindez csak olyan értékű, mint az a mosoly, amit egy azép szőke lány dob felém, mert ezt a mosolyt a falról dobja, s szavak Helyett csak betűkkel igézve mondja: „Ich bin XX”. — Igen, válaszolom «■tfiftmibap, húszévesnek len- ni, a legszebb az életben. S míg ezen tűnődöm, akkor sem történik semmi. Az égvilágon semmi. De míg mélázva tűnődöm, egyszercsak gyorsában kezd dobogni a szíván: valami nagy fény gyűlj; s valaki igen fontos, életbevágóan fontos Jelenségre lettem figyelmes. 6 erről a dologról feltétlenül Jelentést kell teoMindenesetre, a 3—4 perc alatt, amíg a rámrakódott 3— A száz és 30—40 éves előítéletektől megtisztultam, s miközben körülöttem a dolgok megestek, — mert ugye történésről, ahol ilyesmi nincs, ott erről nem is lehet beszélni, — szóval, amíg jelentenivalómat a valósághoz híven magamban megfogalmazta«, szólt egy táskarádió, A győzelmek diadalivétől, a Brandenburgi Kaputól nem messze fittem egy pádon, e közben a zene egyre erősödve közeledett felém, majd lassan halkulva úszott el mellőlem. A lányos arcú mama. aki n muzsikát hozta, félkézzel a babakocsit tolta; a másikkal egy tipegő emberpalántát vezetgetett, míg a harmadik nagyobbacska fiú a kocsiba kapaszkodott, vagy éppen azon igyekezett, tíogy azt segítse tolni, a rádió a babakocsi fogantyúján himbálózott, felette pedig ezzel rímelve a muzsikától pirosán és mámorosán egy léggömb libegett Vasárnap délután van. Dongó-döngő csönd. A fénynek és a csöndnek kékes üvegbúrája alatt ülünk. Amolyan kisvárosi, de még pontosabban szólva: egy magyar alföldi kisvárosi hangulatban lebegünk. Csak az akácok hiányzanak, a poros, kócos akácok. — De ahol akácok vannak, onnan a gyerekek, a babakocsik hiányzanak.« Itt meg, az Unter den Linden híres és alföldiesen széles útjáról a hársfák hiányzanak. Hiába kapta valamikora sugárút a harsakról a nevét, — a hársakat kivágták. Az irtást úgy 30—40 évvel ezelőtt végezték. Az akkori hatalmasok úgy találták, hogy ezek a fák zavarják az SS-ek díszfelvonulásait. Bizonyosan igazuk is volt A halálfejes egyenruhák és a harsak nem illettek egymáshoz. A Spree, a berliniek Dunája sötétbarnán, alig mozdulva folyik a házak tövében. A szépen kikövezett partról néhány gyerek ugrál a vízbe. A Per- gamon-múzeum környékén, a bazilikán és mindenütt, úton- útfélen a tetőtlen, lefejezett házak égnek meredő falaiból, a záporverte lyukas ablakok málló habarcsából gaz-csomók, itt-ott karvastagságú fácskák is nyújtogatják c som-vész zöldjüket Most kattintottam c4 fi fényképezőgépet. Kislányom áll a naplementében, s felnéz egy „Stop” táblára. A háttér a Brandenburgi Kapu. Ott kezdődik Nyugat-Németország. Egy másik ország, egy másik vüág. — Hol volt Hitler kancellári palotája? — kérdem. — Ja, der Hidle... — válaszol lassú legyintéssel, s a berliniek kedves tájszólásával padszomszédom. Arcán az aszalt szilvát utánzó ráncai egy pillanatra megrándultak, amint botját emeli. A sétabot végéről tekintetem a közeli füves térségre röppen. Itt sincs fa. Csak gyep és gyep. Elég nagy tér, de világosan látszik, hogy az utcánank ez csak egy foghíja: utak nem szelik át, S a járda szegélyezd Hányszor hallottam diákkoromban recsegő-pattogó hangját: „ausradieren!” Hány népet, nemzetet akart a föld színéről kiradírozni! Es most ime! Aki szelet vet... aki másnak vermet... amivel vétkezik, azzal bűnhődik... Oh, ezek az ősi bölcsességek. A régi tapasztalatok öreg közmondásait, e hatalmas igazságokat még soha nem láttam ilyen lenyűgöző döbbenettel! Egy ember tökéletesen kiradírozta önmagát, népe, nemzete pedig még a házát is a föld felszínéről... Üldögélünk az alkonyaiban, majdnem a diadalív árnyékában. S ahogy a nap lassan csúszik le a Brandenburgi Kapu mögé, a látványtól szemem A helyszín: vidéki szálloda, közel a fővároshoz. Kilenc óra, a vendégek lassan szállingóznak felfelé a lépcsőn a reggelihez. Barczelonay Attila, nős, budapesti lakos, kéz a kézben egy ifjú hölggyel ugyanezt teszi, s a lépcsőház kanyarulatában szembetalálkozik főnökével, és annak feleségével. Nem lehet kitérni: Mi sem természetesebb, mint, hogy a főnök ezen szavakkal fordul hozzájuk: — Nahát, micsoda meglepetés! Mikor érkeztek? — Ho-og-gy mi? Izé.. „ tegnap... Hát ez igazán kitűnő... Őszintén szólva, Barczelonay kartárs, már nagyon régen szerettem volna megismerni a kedves féleségét... Sejtettem, hogy jó ízlése van.— Most már a főnökné asszony is beleavatkozik a beszélgetésbe: — Mondd, kedvesem, tudtok bridzsezni?... Mert ha fér- jecskédnek nincs ellene kifogása, boldogok lennénk, ha este a szobánkban, vagy a ti szobátokban... Persze a „férjecske” nem vallhatja be, hogy nekik nincs közös szobájuk. A bridzsparti jól sikerük A főnök és felesége el van ragadtatva Barczelonaytól és annak feleségétől, illetve a hölgytől, akit annak tartanak. Igen, meg is kell ígémiök, hogy ez a véletlen hozta kapcsolat nem szakad meg, odahaza, Pesten okvetlenül ellátogatnak a fő- nökékbez. Barczelonay azt reméli, hogy a fogadkozás feledésbe merül. De nem így történik. Alig két hét múlva a főnök a folyosón megszólítja beosztottját: —=• Szombat estére okvetlenül várunk benneteket... Mit lehet tenni? Barczelonay szombat este beállít a fe- leség-dublőzzeL A visszahívás szinte kápráznj kezd, fülem megtelik a kagylók mélytengeri zúgásával. „Untergang des Abendlandes”... E filozofikus naplementében „A Nyugat Alkonya”, e spengleri nagy gondolat, itt az NDK fővárosában egy egészen új értelemmel színeződik. Vannak napok, dátumok, amiket az ember nem tud elfelejteni. Ilyen számomra az 1942. augusztus 9-e. A „Völkischer Beobachter” „A Nyugat mevmen+ése címmel ekkor cikket közölt A nap a magyarom leciwnezei veicjo^-nc.. évfordulója. A német történész pedig Nagy Ottó császárnak a hunokon aratott győzelmét magasztalta, — (a németek ugyanis sokáig csak egyszerűen hűn oknak nevezték a magyarokat). A történész természetesen Hitlerrel egyetértve a Nyugat megmentésén ezt értette: „harc a Kelet steppe- ibépei ellen”... Ám hol van, hová lett a „Hunnenschlacht”, az a lech-meaei csatát ábrázoló hatalmas méretű gobelin, amit Hitler kancellári palotájának dől gozó termébe készíttetett? Megsemmisült, hamuvá lett — S a hamuból egy új Németország született. Akik éppen akikor születtek, 1969- ben húszévesek lettek. Ülök a filozofikus hangulatban, s lassú hullámzással jön a zene. Gördül a babakocsi. A kismama szőkeségét gyémántos sugarak koszorúz- zák. Csacsogó szájak, tipegő iábak. Csak ülök megbűvölten, s fiatal, jövendő hársak illatát érzem, 8 közben ezer méveszélyét Barczelonay ügyese® elhárítja rossz lakásviszonyaira hivatkozva; inkább úgy egyeznek meg, hogy legközelebb egy vendéglőben látják vacsorán a főnökéket Ez ie megtörténik, ámde Barczelonay legnagyobb kétségbeesésére a főnökné addigra már annyira megkedveli a „házaspárt”, hogy ragaszkodik a rendszeres találkozáshoz. Nem kis fejtörést okoz ba» rátunknak, hogy igazi feleségét (akit eleddig mindenüvé magával vitt), csak és kizáró- leg e napokon felcserélje aa álfeleséggel, s nejét ugyanezeken az estéken visszatartsd a társadalmi élettől. Közben jő sok idő telik élj egy esztendő, vagy talán annál is több, Barczelonay már régen szakított ezzel az ügygyei, sőt az ifjú hölgy már férjhez is ment azóta, de két- három havonta Attila felhívnia: „Segíts rajtam, könyörgöm! Az ördög vigye el, már megint meg vagyunk híva... * S a hölgy merő irgalmasságból kimenőt kér férjétől. Nem Is lenne semmi baji ha történetesen Barczelonay egy szép őszi víkendet megint nem egy vidéki szállodában töltene. De most már aa igazi, hites feleségével. Megint reggelizmi indul, megint kéz a kézben s ismét szembetalálkozik a lépesőhajlatban főnökével és annak feleségé«» veL Nem lehet kitérni. Attila zavartan rebegi: — Engedjék meg—; a . 2$ fo-le-ségem.— A főnökék egymásra néznek, hűvösen biccentenek ás vábbállnak. A főnök: „Azt hiszi, hagy; hülyék vágjunk...* A felesége: „Micsoda alakj Ezzel az öreg nővel csalja fi csinos kis feleségét... f* Pocaké rezeg a levegőben, mini reszkető aranyak, s a fiairól mosolygó arc egyre több ó* több változatban jön és mosolyog és tolja a babakocsik Honnan jönnek? Hannas áramlanak? Miféle hitből? Mfe féle bizalomból? Camus a „Sziszifusz mítosza” című esszé gyűjteményéé e sarokkal kezdi: „Csak egyet- lén igazán komoly filozófiai probléma létezik: az öngyilkosság. Hogy az élet megéri-e, vagy sem, hogy leéljük, ennek eldöntése annyi, mint választ adni a filozófia legalapvetőbb kérdésére..Tehát; van-o értelme az emberi életnek; vagy nincs? Ez a Kérdés! mus válasza tagadók Tény ás való: gyetek nélkül nincs értelme a küzdelemnek. a szorgalomnak, gyerek nélkül nincs se harc, so munka. De itt nem egy gyerek van, hanem kettő, sőt három és sokszor, mindenfelé kettő- három... fis ezt kéÜ jelentenem Camus-nek és mindenki, nefc az egész világon. Aki itt van, s látja ezeket az apróságokat, akiknek szája, mint a habszegfű, pillájuk, mint az erdei haraszt bársonya, s aki látja a húsz- és huszonéves kismamákat, akiknek járása, mint a tövükről megindult japán szellőrózsák, az elmerül ezekben a hittől, bizalomtól ragyogó szemekben, s valami gyönyörűt álmodik. HARCOS OTTŰ VAJIGA JÓZSEF? Járkálok furcsa fényben («óbban a láng, elhal a fény, sötétség fut a városon, Dülledt szemmel részeg kószál, a a ködben csak egy pár oson. Kibillen sarkából a ház, eldobja ékét a neon. Hideg jön és zúgó éjjel! Bemeg a fa. fél a beton. Hátulról rámszól valaki. — Aztán esc mi. Moccanás a tél! figö szemekbe révedet, — egy lány titokban elvetél. Eltelt egy nap s üres éjjel, testemben bomlik az anyag.« Így estére megpihennék, hallgatnám megóvó szavad. De néma falvak macskaként gubbasztanak kettőnk között. — Hogy elmúlik lassan minden... Ide idegen költözött. Helyedet mások betöltik, kályhád mohón mással telel. Csak járkálok furcsa fényben; — szavamra senki sem felel. Az asztalra hajszálam hull. •— Egy csupán, de úgy fehérük... Szívem is idegen ritmus. Hej, de sokszor kicserélik. b
