Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
A föld egyhatodán A hálókocsikból álló szerelvény elhagyta Kijevet, Ukrajna fővárosát, s kilométer hcxsz- szú fényes ablaksorával valósággal úszott az éjszakában. Felgyújtottam az olvasólámpát és az órámra néztem: két óra. Otthon most van éjfél. Otthon ilyenkor a lakásommal szemközt lévő bérház ablakai rendszerint már sötétek. Otthon? Ha minden jól megy, akkor a szerelvény ma este bét órára befut Csapra, ahol áttodik éve él a Szovjetunió fővárosában, energetikus mérnöknek készül, és most dolgozik a diplomamunkáján. Egy fácánkerti fiatalember meg most, ezekben a napokban szokja a moszkvai klímát. Négy hónapja kezdte meg a Lomonoszov Egyetemen a tanulmányait. Moszkvában gyakran fut össze az ember Tolna megyeiekkel. Amikor a különvonatunk begördült a Le- ningrádi pályaudvarra, a SzovVfoszkva; a luzsnyiki stadion, háttérben Egyetem. a Lomonoszov szállunk a magyar kocsikra és holnap, tehát hétfőn reggel a kora hajnali órákban megérkezünk. Szekszárdra. Ctezer- négyszáz kilométert hagyunk magunk mögött. Kipihenjük az út fáradalmait, szétosztjuk az ajándékokat, elmeséljük a kijevi, a leningrádi, a moszkvai városnézés élményeit és újból kezdődik a munka. Hétfőn reggel a gyerekeknek nagy napjuk lesz. Orosz najas- babák, játékrakéták, focik, tollaslabdáit kerülnek majd elő a csomagokból. Némelyik mama babakocsit, gyermekkerékpárt és egyszemélyes kisautót rakott tel a vonatra Moszkvában, a Kijevi pályaudvaron, ahonnét szombaton 16 óra 5 perckor indultunk haza, A gyermekholmik, a iátékok, a mi itthoni árainkhoz viszonyítva, meglepően olcsók. S óriási a választék. A Szovjetunióban a szülőnek nem kell túl mélyen belenyúlni a zsebbe ahhoz, hogy gyermekének örömet szerezzen. A '-önyv, a játékáru, a hanglemez, az újság, fillérekbe kerül. Moszkvában a Peking-szálló halijában két kopejkát, magyar pénzben nagyjából 26 fillért fizettem a Népszabadságért. A megjelenés másnapján, a kora reggeli órákban már valamennyi szállodában kapható az újság. Pilec Ferenc, egy na- ki fiatalember, önkéntes idegenvezetőm megmutatta azt a hatalmas könyvesboltot, ahol a Moszkvában tanuló magyar diákok a hazai árak egynegyedéért, vásárolják a magyar írók műveit. Pilec Ferenc hajetunió fővárosában élő, vagy vendégeskedő Tolna megyeiek népes csoportja várt ránk. Közöttük az aspiranturáján dolgozó Kalicza Rezső, Kelemen László a rríég'yei pártbizottság volt munkatársa és egyszer- csak feltűnt Hunyadi Károly, a Hazafias Népfront nyugdíjas titkára. A fiánál vendégeskedik. Somi Benjamin, a megyei pártbizottság titkára szintén a Szovjetunióban tartózkodik, de nem jöhetett ki a vonat elé, mert éppen azokban a napokban utazott el Lettországba. Jó érzés volt látni az ismerős arcokat: nyomban otthonosabban éreztük magunkat, a szocialista világ hatalmas metropoliszában, ahol naponta egymillió ember fordult meg a világ minden részéből. Zajtalanul, simán fut velünk a vonat. Arra gondolok; ‘■-■Uni kellene Galinának, hálókocsink kedves orosz mindenesének. hogy csináljon egy pohár jó forró teát. Mindany- nyian megkedveltük. Kilenc nap óta kávé helyett teát iszunk. Különvonatunk orvosa kijelentette: ennek a teának nagyobb a koffeintartalma, mint a kávénak. Ha a doktor mondja, nincs okom kételkedni. Tea nélkül egyetlen étkezés sem múlott el, sőt Galina még éjjel is felszolgálja, any- nyit kell csak mondani neki. hogy „egyin csáj” és már hozta is. Mindössze négy kopejka — egy pohár. Ez a hálókocsikból álló szerelvény nem más. mint e"v kerekeken gördülő szálloda. Kényelmes, tiszta, lakályos és meleg. SzeÚőzőberendezése kifogástalanul működik és a hatos kocsiból napközben az utasoknak zenét szolgáltatnak. Ebben az országban hálókocsik nélkül el sem képzelhető az utazás. Ezer kilométer itt annyi, mint otthon nálunk száz kilométer. Ezt azonban csak akkor tudja .érzékelni az ember amikor — úgy mint mi — százkét órát utazik a Szovjetunió területén és tulajdonképpen a 15 köztársaságból mindössze kettőt járt be nagyjából. Azt mondja a várongi tsz-elnök: Hitler soha nem merte volna megtámadni a Szovjetuniót, ha előzőleg turistaként bejárja. Az elnök megállapítása érzékletes és pokolian találó. Szovjetunió erejéről, nagyságáról, rendezettségéről, fegyelméről addig lehetetlen fogalmat alkotni, amíg az ember saját szemével nem látja. Bennem a Szovjetunióról alkotott elképzeléseket eddig három, nagyon ellentétes élmény határozta meg: a frontkatonák elbeszélései, az olykor lelkendező útibeszámolók, és harmadikként a szovjet írók művei. Most, hogy összegezem élményeimet, belátom, nem fogadhatom el hitelesnek sem a frontkatonák elbeszéléseit, sem a lelkendező útibeszámolókat. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy a Kijevi pályaudvar mellett majd nézzem meg a barakkokat. 1943. telén ezekben a barakkokban szállásolták el a századát. Nos, én a Kijevi pályaudvar mellett sehol nem láttam barakkokat, arra viszont rájöttem, hogy azok a magyarok, akik az első és a második világháborúban idegen érdekekért Oroszországban, illetve Szovjetunióban harcoltak, azok a magyarok egy kifosztott, egy kirabolt országot láttak. S amikor hazatértek, csakugyan nem tudtak másról, mint szegénységről és nyomorúságról beszélni. Csakhogy a Szovjetuniónak nem az az igazi arca, amelyiket a lelkendező útibeszámolók tártak elém. Sok-sok évvel ezelőtt olvastam Boldizsár Iván útijegyzetét, a Fortocskát. Később olykor, más írások is arról igyekeztek meggyőzni, hogy a Szovjetunió állampolgárai szinte földöntúli lények. Dehogy, dehogy. Nincs bennük semmi földöntúliasság, sőt, ahogy én láttam, nagyon is emberiek. Leningrád széles sugárútján, a Nyevszkij Proszpekton az • esti órákban kezdődik és éjfélig tart a korzózás. A zöld, sárga, piros neonfények alatt —- nem túlzás —, tízezrek sétálnak. A színházak, a filmszínházak, az áruházak, az éttermek környékén világvárosi kép fogadja a szemlélődőt. Az emberek vidámak, jólöltözöt- tek és természetesek. A város fényárban úszik. A Marsmezőn, Leningrád egykori Szaharája helyén, a parkban, ahol a bokrokat alulról reflektorok világítják meg, a padokon szerelmespárok csókolóznak. A Néva-parti paloták ablakai a késő éjszakai órákig fényesek. Leningrád, a hős város, begyógyította sebeit. A második világháborúban, a blokád idején egymillió ember halt itt meg. Az Astoria-szálló bejáratánál álltam és onnét figyeltem a nyüzsgést, az elevenséget Ennek a szállónak a halijában tavaly még ott volt az a meghívó közszemlére téve, amelyen a fasiszta német hadvezetés nagyszabású fogadásra invitálja a horogkeresztes tiszteket. A fogadást a város elfoglalása után tartották volna meg. Erre azonban nem került sor soha. A németek Lenin- grádba nem tudták betepni a lábukat. A hős városért egymillió szovjet ember áldozta életét. Úristen, mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy nincs olyan leningrádi család, ahol az édesanya ne siratná a fiát, ahol az árva ne siratná az édesapját. Amikor a békevonat étkezőkocsijában először reggeliztünk, a pincémők felszolgálták az étkeket és félrevonultak. Feltűnt nekem, hogy az egyik pincémő elgondolkodva, messzire néző szemekkel néz bele a semmibe. Galina később elmesélte: a pincér- nő férje hősi halált halt, két kisgyermeke a blokád idején éhenhalt. Az én gyermekeimre gondoltam és elszorult a szívem. Vonatunkon húszvalahány szovjet nő gondoskodott a kényelmünkről. Galinától tudom, közülük tizenegy hadiözvegy. Micsoda paradoxon. Ezen a békevonaton éreztem át először szívem mélyéig, hogy mit is jelent az a véráldozat, amelynek árán a Szovjetunió leverte, legyőzte a fasizmust. Megy a vonat, háromszázhúsz magyarral. A pálfai tsz elnökhelyettese a peronon áll, és amikor látja, hogy ég az olvasólámpám, beszól: — Nem tudsz aludni? — Nem. Gondolkodom. Azon tűnődöm, mit érezhetett vajon az a leningrádi asz- szonv, aki éppen előttem szolgált ki csütörtökön délben egy német katonát. A fiatalember a Német Demokratikus Köztársaság néphadseregének egyenruháját viselte és hajas babát vásárolt. (Folytatjuk) SZEKULITY PÉTER Szakemberszükséglet 1975-ig Felmérést és tervet készítenek megyénkben arról, hogy a mezőgazdasági üzemekben, beleértve a társulásokat és az élelmiszeripari vállalatokat is, hány új szakemberre lesz szükség 1975-ig. A felmérést a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya, a megyei tanács vb. határozata alapján készíti el, a tsz-ek, üzemek segítségével, azok tá- • jékoztatása alapján. A szakemberszükségleti és -továbbképzési terv előkészítéséhez igényfelmérő lapokat küldtek ki valamennyi üzemhez és azokat hónapban vis-t a i. gyei tanácshoz kitöltve. A felmérésnek tartalmazni kell, hogy a mezőgazdasági betanított munkástól a szakmérnökig hány új szakemberre van szüksége az üzemnek, illetve hányat akar taníttatni. A munka célja, hogy a képzések összehangolása a lehető legjobb legyen, fölöslegesen ne képezzenek mezőgazdasági szakembereket, viszont mindenütt legyen már a közeljövőben elegendő számú szakember, szakvezető. Súgnak az igazgatónak? A z igazgató, bár egy sze- mélyben felelős a vállalat gazdálkodásáért, mégsem érthet mindenhez. Nem is tudhat mindenről. Ezért szüksége van a vállalati apparátus, a társadalmi szervek tájékoztatására, véleményére, tanácsaira, esetenként az egyetértésre. Természetes tehát, ha az igazgató fontos döntései előtt személyi, gazdálkodási, szervezeti ügyekben tanácskozik munkatársaival. Nemcsak a körültekintés, a szakszerűség, hanem a vezetés demokratizmusa is azt igényli. Egészen másról van sző, viszont amikor arról suttognak a folyosón, vagy nyíltan beszélnek az irodákban, hogy „súgnak az igazgatónak”, ilyenkor tulajdonképpen szubjektivizmusra, részrehajlásra gyanakodnak, arra célozva, hogy a vezetői döntést illetéktelenek, „titkos tanácsadók* befolyásolják. A súgás természetéből adódik, hogy ez az eszmecsere nem az írott ügyrendi szabályoknak és az Íratlan szocialista vezetési normáknak megfelelően zajlik. Általában nem is bírja el a munkaértekezleteket, s. vélemények sokoldalú összecsapásának nyilvánosságát. A súgó lehet szürke eminenciás és dolgozhat a vállalat valamelyik vezető posztján, lehet az igazgató földije vagy régi szaktársa, barátja, befolyása mindenképpen egyoldalú, sérti a kollektíva igazság érzetét. És joggal sérti azokat a véleménynyilvánításra illetékes vezetőket, társadalmi munkásokat, akiket az igazgató nem, vagy csak formálisan hallgat meg. Még a leglelkiismeretesebben előkészített vezetői döntés után is adódhat félreértés, sértődés. Hiszen a vezető végül is a sokoldalú eszmecsere nyomán, a nézetek összecsapásából kialakítja saját véleményét és eszerint dönt. Egyesek ilyenkor úgy érezhetik: hiába beszéltek, nem hallgattak rájuk, mert tanácsaikkal ellentétes elhatározás született. A jó vezető persze komolyan vesz minden véleményt, nyílt vitában foglal állást és nyomós érveivel képes meggyőzni, vagy legalábbis megingatni az övével ellentétes álláspont képviselőit. A vezetői elhatározások persze óhatatanul szubjektív- mozzanatokat is tartalmaznak, mégha ez a szubjektivizmus nem is a véleményezők iránti rokon- szenvből vagy ellenszenvből táp- Lákozik. Ez a szubjektivizmus egyrészt úgy csökkenthető, hogy a vezető döntéseit minden esetben kellő információ birtokában a műszaki, termelési, értékesítési, pénzügyi, személyzeti szakapparátussal egyetértésben igyekszik meghozni. Ha szükséges, nem sajnálja az erőt, az időt a vitától, a meggyőzéstől sem. Másrészt a vezetői szubjektivizmus, s az ebből adódó félreértés úgy csökkenthető, hogy a hatásköröket elosztó ügyrend nem csupán a döntésre jogosult vezetőt nevezi meg, hanem a véleményezésre, egyetértésre jogosult személyeket, szerveket is. Előfordulhat, hogy a véleményezésre jogosult személynek nincs, vagy használhatatlan a véleménye s a vezető ezért kénytelen az ügyrendtől eltérni, „illetéktelen tanácsadókra” hallgatni. Az ilyen ismétlődő esetek viszont arra vallanak, hogy a vezető nem jól választja meg munkatársait. A következtetés magától adódik: kerüljön minden posztra a leg- ráceimeuebb ember. Aki tájékozott, hozzáértő, aki bony ólul; ügyekben is képes helyesen állast foglalni, bátran véleményezni, feletteseinek is ellentmondani, és nem utolsó sorban akiben megnézik, akire hallgat az igazgató, a vezető. A szocialista normák, a demokratikus jáiékszaoáiyok löetai fására tehát csak az a vehető alkalmas, aki nyílt, őszinte ! és következetes a döntést elöké- I jzitő vitában csakúgy, mint a zemclyzeii munkában. A demokratizmus, a beosztottak véleményének szókimondó bírálatának őszinte igénylése és meghallgatása viszont a vezető számára nem frázis, hanem belső szükséglet. Mert csak úgy születhetnek jó döntések, s a helyes elhatározások végrehajtása is akkor lesz sikeres, ha a vezető összhangban és egyetértésben dolgozik az irányítása alá tartozó kollektívával. Az eredményes együttműködés alapja pedig, hogy a vezető képes — és ez bizony már rátermettséget igényel — a kollektíva érdekeit felismerni, megértetni, elfogadni és érvényre juttatni. Kovács József
