Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-11 / 236. szám
— Itt nincs senki — mondta Jancsik, s felállt. — Víg Mihály se. — Neki itt kell lennie. Futva indultak a kijelölt őrhely felé. A fák itt már megritkultak, az ágak között besütött a hold. — Ott van! Víg Mihály hason feküdt, arccal a folyó felé. A karabély félig a melle alatt. Jancsik kiugrott a bokrok közül, kiáltott, az őr azonban nem mozdult. Berkner visszarántotta társát: — Te, András, ez halott... ! Másodpercekig álltak döbbent csendben. Az erdő nyugodt volt, majdhogynem meleg, a folyó szelíd és fényes. — Megölte magát — mondta Jancsik csendesen. — Szájába vette a csövet... Körüljárták a szétroncsolt holttestet. — Éppen most. amikor elértük a vizet... Berkner lehajolt, s kinyitotta Víg Mihály ökölberándult kezét. — Nézd. Egy levél volt. Nehezen olvasható tintaceruzával írt betűk erdeje. — Gyújts gyufát Csak az első sort tudták elolvasni. Drágám, miért nem lehetsz most mellettem . .. — A felesége? — Az lehet. — Gyújts tüzet. Száraz füvekből, aprócska gallyakból tüzet raktak. Berkner a lángok mellé térdelt. —i Olvasd — mondta Jancsik. Mi történt? Meghalt a fia ... A lángok ellobbantak, a parázsló gallyak maró füsttel fonták körül őket. Víg Mihály miért tetted ezt? — kérdezte Jancsik magában. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy kaphatott most, itt az isten háta mögött levelet? — Nézd meg, mikor írták? — Tavaly. — Tehát még a fronton kapta. — Nem hiszem. méternyire attól a helytől, ahol ők álltak kerepelni kezdett egy géppuska, s beleböffent a csendbe egy tarack, egymást pár másodperces időkülönbséggel követve, kiugráltak az árokból, s eltűntek az erdőben. A kitörés sikerrel járt; az oroszok — ha egyáltalán voltak a közelben, — a jobbszárnyon keltett zajra figyelve nem vették észre a hívatlan vendégeket. Az erdő fedezete alatt a lehető leggyorsabban haladtak. A közelben tartózkodó felderítőkkel kár lett volna próbálkozni, azok figyelnek, s nem is a leggyávább emberek, a falu sokkal több jót ígért: oda innen is onnan is be szoktak kukkantani, az itókára, asz- szonyra éhezők.. A szélső házat zavartalanul elérték; üres, kiégett parasztkunyhó volt. A holdfényes síkon messzire lehetett látni; egyetlen ember se hagyhatta el az orosz árkokat észrevétlenül. Jancsik egy embert a lőrésnagyságú ablakhoz állított, ők ketten pedig leheveredtek a kecske- szagú szalmára. Amióta eh indultak folyton az álom járt eszében, huszonhárom éves volt, s emlékezete szerint most fordult vele elő először, hogy szemtől szembe állt saját jövőjével. Másfélkét órát állhatták lesben, amikor feltűnt két orosz. A falu felől az állások felé igyekeztek. Szorosan egymás mellett mentek, s mintha csak otthon, saját falujuk jól ismert utcáján lennének, jókedvűen beszélgettek. Az ablakban megemelkedett a fegyver csöve, Jancsik azonban felhördült: — Nyugodj! Társai értetlenül nézték; arca sohasem volt még ilyen vad. — Futni hagyjuk őket? — Az ember nem kutya. — Csak megsebzem ... — Maradj nyugodtan. Mindhárman az ablaknál álltak, s nézték, hogy ballag ki a faluból a két katonaruhába bújtatott paraszt. Mikor eltűntek, Jancsik visszaült a szalmára. — Most mi lesz? — kérdezte társa, aki lőni akart. — Mi lenne? — Nyelvet kell fognunk. — Még foghatunk. — De nem ilyen könnyen. — Ezek most nem katonák voltak ... (Folytatjuk.) D-vitaminból is megárt a sok Angol kutatók megfigyelték, hogy a túlzott D-vitamin fogyasztás káros mészkőképződést okoz a magzat szervezetében. A csohtok, különösen a koponyaalap állaga tömörebbé válik, a főütőérben pedig mészlerakódások keletkeznek. A veseerek is annyira elmeszesed- hetnek, hogy a szerv vérellátását veszélyeztetik. E veszély akkor állhat elő, ha a leendő anyák túl sok kenyeret, tejet és liszttermékeket fogyasztanak, s e mellé még külön D-vitamin és kalcium tablettákat is szednek (Angliában a liszttermékeket egyébként is D-vitqminnal keverik az angolkór megelőzésére). Úgyszintén káros lehét a magzatra nézve a terhesség alatti túlzott napozás is, amely a D- vitamin dúsulást idézheti elő. a szervezet ugyanis nem tud megszabadulni a D-vitarnin feleslegétől — Hát? — Szerintem csak most jutott hozzá. — Akkor nem értem. Berkner felállt. — Gyere, beszélnünk kell a többiekkel. . Visszamentek a táborha, s mindenkit felköltött. — Víg Mihály öngyilkos lett — mondta Jancsik. Jankó elsápadt, s a zsákja után kapott. — Megtalálta a levelet...! — Hogy került hozzád? — kérdezte Berkner. — Én voltam a rajparancsnoka. — És nem adtad át neki? — Ez az ember amiatt a ' gyerek miatt bírta kj a háborút ... — Ég most hogy került hozzá? — kérdezte Jancsik. — Te mondtad, hogy a megmaradt kenyeret az én zsákomba tegyék... Hajnal felé mégis csak elnyomta őket az álom. Jancsik azt álmodta: fia van. Felriadt: eszébe jutott; akkor, azon az éjszakán is ezt álmodta. A kettős kijáratú, rókalyuknak becézett fedezékben feküdtek, amikor felverte az ügyeletes. — A hadnagy úr parancsa: menjen előre és fogjon nyelveket. Kábul tan ült a nedves nyírfából ácsolt priccsen: néhány másodperccel korábban még a fiát hintáztatta. — Mozduljon, nem hallja? — Mozdulok, őrmester úr. — Harmadmagával menjen. — Jó. A köpeny után nyúlt, aztán meggondolta: előbb szól az embereknek. Két géppuskást választott, a régiek közül. Éjfél lehetett. Az orosz állások meglehetősen messze voltak, egy kisebb erdőség és egy hosszan elnyúló falu feküdt a két frontvonal között. Mindhárman tudták: az orosz felderítők itt lehetnek nem messze, az erdő szélén. Végigmentek az árokrendszeren, s miközben jobbról, öt-hatszáz Ki mit tid a képzőművészetről? A helyes megfejtés 2 pont 10. nap: 1. Az expresszionizmus dinamizmusával a kor — a XX. század eleje — szocialista gondolatait is ki tudja fejezni, de misztikus, bonyolult lelki mélységek árnyalatainak ábrázolására is alkalmas volt. A fenti önarckép festőjét ..pszichológus festőnek” nevezték képei alapján. Ki ő? 2. Az expresszionista irányzat fellép az irodalomban is. Ki az a magyar költő — festő is —, aki nálunk képviseli ezt az irányzatot? 27x2 t ♦ ♦ : I : i Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) 2. / Mínusz tizenöt fok volt. . . Mentek. Aki megáll, azt földre döntheti a fagy és többé nincs felállás. Csupati alatt ropogva szakadt be a vékonyra fagyott vizes pocsolya jege. Bakancsára jégkoloncok dermedtek, de ő észre se vette. A kerek püspöksüveg alakú hegy oldalán kapaszkodtak felfelé. Az elhagyott kőbánya széltől védett kráterénél Csupati elérte a Ke- menes dombja oldaláról látott, vihartól himbált néhány villanyégőt. Hátát a gránitfalnak támasztotta, és magához intette a hadnagyot: ..Ebbe a menekülésbe nincs semmi ésszerű” — mondta. — Talán eltévedt, vagy mi tértünk le a nyomról. — Az lehetetlen — rázta fejét tagadóan. A katonák kimerültén guggoltak a szélámyék- ban. Tényleges idejüket szolgáló húszéves fiatalemberek voltak. A falusiak jobban bírták a strapát. Az egyik fiú azonban a fővárosból került ehhez az alakulathoz és most hányingerre panaszkodott. A hadnagy egy korty rumot itatott vele. „Szedje össze magát!” bíztatta a fiút. A menekülő nyoma megkerülte a hegyet, és a szőlők között, északi irányban ereszkedett újra a völgynek. A síkságon átvágott a páki rétnek. Itt Csupati alatt ismét beszakadt a jég. Bal lába térdig süppedt a vizenyős zsom- békba. Nadrágja jégpáncéllá fagyott. A nyom visszafordult. Újból a Ság oldalán bolyongtak, majd nyugati irányban haladtak tovább. A negyedik óra volt mögöttük. Némán, gépiesen lépkedtek. Érzékeik eltompultak. Azt sem vették észre, hogy a hóvihar megcsendesedett. A kúp alakú hegy körül öt kilométeres körzetben ide-oda kanyargóit a nyom. A zsibbadás már Csupati lábait is elkapta. A gyomorfájásról panaszkodó katonát, mire a Farkaserdőbe értek, társainak kellett támogatniok. Felváltva vitték fegyverét és menetfelszerelését. Reggel hétkor egy kis falu fölött vergődtek ki a téli erdőből. A sötét hófelKőket elsodorta a hajnal és hideg-szürke köd ült a völgyek hótakarójára. Az erdőszélen Csupati lecsatolta Kántorról a pórázt. Hunyorogva pislogott a keleti ég aljáról lassan elővánszorgó napkorong vörös tányérjára. Göcsörtös akácfának támasztott háttal guggolt a félméteres hóban. Ösztönösen érezte, ha konok akarattal, végső elszán ássál nem kényszeríti szervezetét, a felbomló ritmus megöli szívét. Orrát lilára csípte a fagy. Kétségbeesett erőfeszítéssel küszködött, nehogy a hóra rogyjon, pedig ólomnehéz tagjait ellenállhatatlanul húzta magához a föld. Kántor ugrándozva melengette tappancsait. Csupati mínusz húsz fokra becsülte a hideget, mert fülvédői alatt cimpái is zsibbadni kezdtek. Negyedórába tellett, amíg a kimerült katonák szétszakadozott, botorkáló' lánca utolérte. Kántor a várakozás idején mozdulatlanul guggoló gazdája oldalához simult. Testének melegével igyekezett Csupatiban tartani a lelket, pedig fáradt volt. Izmai a hóban kétszeres erőt fejtettek ki. Míg az ember hosszú lábai legfeljebb térdig süllyedtek le, Kántor hasig vergődött a hóban és lépés helyett szökellve kényszerült előre haladni. Először érezte fejében azt a furcsa zsibongást, amely a normál A- hang búgásával töltötte be agyának minden részét. A megerőltetéstől sokszorosára növekedett párolgási vesztesége és a rövid pihenő alatt nem győzte a havat falni. A katonák; hangtalanul dőltek melléjük. Cuspati már kissé magához tért. „Hé, fiúk! Nem elaludni! Hallod ?!” és megrázta a hozzá legközelebb fekvő katona vállát. „Ébredj, pajtás!” Üveges szemek meredtek rá. Csupati felállt és hóval kezdte dörzsölni az ernyedten fekvő katona arcát. A hadnagy tűrhetően tartotta még magát. Negyven kilométerre becsülték a megtett utat és egy pokoli éjszaka volt mögöttük. Csupatival egymásra néztek és közösen segítették talpra a kimerült fiúkat. „Gyerünk, gyerünk! Hamarosan vége lesz” — nógatta őket. * Kántor indulásra készen várakozott. Csupati az erdőszéli földön két napraforgószárat rán- cigált ki a hóból, s mint síbotokkal, tolta magát előre. Kántort már rég nem az ősi vadászó ösztön űzte. a tudatosan belé nevelt fegyelem, a gazda akarata késztette, hogy a hó alatt újból és újból megkeresse a követett nyomot! Csupati tompán forgó és nehézkesen egymásba kapcsolódó gondolataiban csak azon csodálkozott: micsoda lehetetlen erővé válik a menekülési ösztön. Már régesrégen az üldözött hóba dermedt testébe kellett volna ütközniök. Az elmélet szerint ilyen hideget, vihart, belső szorongást legfeljebb húsz kilométer hosszar bír ki az ember és ime, ők túljutottak a negyvenediken. wwwww ?▼????vrr n *♦♦*♦♦♦♦♦♦*♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦« ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
