Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-14 / 238. szám

27x2 A helyes megfejtés 4 pont Jó százötven méternyit be­eveztek, s ott három pózná­val kitámasztották a tutajt Lovász magára vállalta a fi­gyelést, a többiek pedig be­húzódtak a pokrócok alá. Berkner és Jancsik közvetle­nül egymás mellett feküdt. Húsz-harminc perce bámul­ták a nyugat felé úszó felhő­ket, mikor Berkner hirtelen felkönyökölt; — Nem lett volna szabad Bodót egyedül elengedni... — Ne féltsd. — Nem őt féltem. — Hát? — kérdezte Jan­csik, s ő is felült. — Meglásd, csinál valami disznóságot. — Nem kellenek ennek a nők. — Nemcsak nő van a vilá­gon. Mindketten a partot néz­ték, az apró, fák mögé bújó fényeket. — Milyen falu lehet ez? — kérdezte Jancsik elméláz­va. — Miféle emberek lak­nak itt?.. — Szegény emberek. Jancsik Berkner felé for­dult, tekintetük egymásba akadt. — Most mire gondolsz? — kérdezte Berkner csendesen. — Rád. — És mit gondolsz rólam? — Jó lenne egyszer úgy is­tenigazából elbeszélgetnünk. * Szerencséje volt, a jól zsí­rozott bakancs alig engedte át a vizet. Felfutott a partra, s néhány percre meglapult a bokrok alatt. Az első ház két­száz méternyire lehetett. Az ösvényen senki sem járt, nyu­godtan mehetett. A fegyvert a karjára akasztotta, mint otthon szokta a duplacsövűt, s magabiztosan elindult. A falunak legfeljebb ha húsz háza lehetett, ez maximum tíz — feltehetően fegyverte­len férfi... Mielőtt bekopogott volna gondosan ellenőrizte, milyen messze vannak a szomszédok, s mennyire esik a községi fő útvonal. A ház nem volt ugyan nagyobb, mint a mel­lette álló, de ápoltabb volt. Megállt a sápadt fényt su­gárzó ablak alatt, néhány má­sodpercig hallgatózott, s az­tán hirtelen elhatározással be­rúgta az ajtót. Az arcok csak fokozatosan rajzolódtak elé a félhomály­ban. Egy öregember, egy fia­talasszony, egy középkorú fér­fi és nyolc év körüli kisfiú. Bodó elmosolyodott; kérdés helyett tisztelet és alázat áradt a szemekből. — Házkutatás — mondta oroszul —, majd vakmerő öt­lettel hozzátette: angol csend- őrség... Meglehetősen jól beszélt oroszul, s öltözete is alkal­mas volt arra, hogy elleplez­ze igazi énjét. A fiatalabb férfi felemelkedett az asztal mellől, az asszony azonban visszahúzta. — Senki ne mozduljon — mondta Bodó, s megemelte a karabély csövét. — Hol van a liszt? Az asszony mutatta; a ke­mence tetején. — Vodka? — Nincs — mondta az öregember. — Álljon fel — mondta Bodó. Az öreg felállt, karjait vé­kony combjaihoz szorította. — Volt katona? — Igenis. Bodó közelebb lépett az asztalhoz: forró levesillat szállt az arcába. A puska csövével intett a fiatalabb v férfinak is: — Felállni! Nyikkant a kopott falóra. A fiatalasszony felugrott, megragadta férje karját, s sí­rással küszködve felsegítette. Bodó most látta csak; lába térd fölött le van vágva. Eny­he kis szédülést érzett, talán közvetlen közelében szétron­csolt testek émelyítő szaga euhant át érzékszervein, az orrlyukaiban megkapaszkodó levesillat azonban pillanatok alatt elnyomta ezt az emlé­ket. — Ne mozduljanak a ke­mence mellől — mondta. Az öreg a fia és a fiatal- asszony mereven maga elé nézett. — lányért — mondta Bodó. Megvárta míg az asszony tele szedi levessel, s aztán intett: falhoz. A csőre töltött fegyvert az asztalra fektette, s aztán kanalazni kezdte a furcsa ízű, bizsergő illatú le­vest. Néhányszor az ágy szé­lén gubbasztó gyerekre mo­solygott, s közben arra gon­dolt: milyen jót röhögne Vass Andor ezen a történeten... Mikor végzett, a fiatalasz- szony vizet tett elé. A falábú férfi kissé előrébb lépett s azt mondta: — Egészségére, tiszt úr. 12. nap. 1. „Egyetlen magányos alakba... bele tudott zárni egy egész osztályt" — mondja ró­la Lyka Károly. Ő volt az el­ső szobrász, aki az öntudatos munkást ábrázolta. Hogy hív­ják a szobrászt és mi fent lát­ható művének címe? Melyik magyar múzeumban található e szobor? 2, A szobrászatnak hány ága­zata van? Külföldi szakkörökben is fi­gyelmet keltő, több mint két hétig folytatott ásatást fejezett be szombaton Tamási határá­ban dr. Bóna István kandidá­tus, az Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetem docense. A ta­mási Szarkahegynél lévő csi­kólegelői homokbányában fel­fedezett, mintegy 1400 évesre becsült longobárd temetőben — amelyre Táczi István hely­beli lakos hívta fel a figyel­met — 13 mély sírt tártak fel. Ebből kilencet a mostani ása­tásokkal; s a női sírokból vi­seleti díszek: gyöngynyaklán- cok, fibulák, hajtűk, fésű ke­rültek' elő; a férfisírok szegé­nyesek voltak mellékletekben, csupán az egyikből került egy lándzsa napvilágra. Az ásatásokra a szekszárdi mú­zeum igazgatója kérte fel dr. Bóna Istvánt, mint a longo- bárdok régészeti kutatásának elismert szakértőjét, s így a leletek a Ealogh Ádám Mú­zeumba kerülnek majd. A csontanyagon antropológiai vizsgálatokat végez dr Kiszely István, az MTA Régészeti In­tézetének antropológusa. Ez Magyarországon kb. a 25. — Tolna megyében a harma­dik — lelőhely erről a titok­zatos északi germán népről, amely rövid ideig élt hazánk területén, elvonult Észak-Itá- liába, s a mai Lombardia őrzi emlékét. A tamási sírok'ér­dekessége, hogy egy kivételé­vel, nem bolygatták meg sír­rablók, amint azt eddig ta­pasztalták általában a régé­szek. Az ásatásokat a jövő év tavaszán folytatják. (—só) Longobárd temető feltárása Tamásiban / ► ► ► ► ► ► *■ ► ► ► «■ ► ► ► *■ ► l ► ► ► t ► t ► t ► ► ► ► Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) — Szépen? — fújt megvetően Csupati és a két daliásán ácsorgó kutyára sandított. Kántor halk morrantásokkal figyelmeztette előbb Szultánt, majd Vitézt, jobb lesz, ha tisz­tes távolba kotródnak tőle és nem zavarják munkáját. Csupati Kántor morgásából meg­értette: félre a bámészkodó műkedvelőkkel, most nem a gyakorlópályán tartózkodnak. „Vi­gyétek el innen ezeket, parancsolta határozot­tan. Nemhiába, a kutya hasonlít gazdájára." Csupati meg is je gyezte: „Tehetetlen emberek­nek tehetetlen a kutyája is. Ne zavarjátok a professzort... Nem volt elég, hogy a határ­sértőnek több mint egy óra plusz előnyt ad­tatok, még Kántor munkáját is hátráltatjátok". Kántor, miután Vitézt és Szultánt elparan­csolták a közeléből, határozottan nekiindult a megyeszékhelyre vezető útnak. Csupati enge­délyezte a két másik kutyának és gazdáinak, hogy a kísérő határőrök mögött nyolc-tíz mé­terről követhetik őket. Két óra alatt tették meg a tizenkét kilomé­ternyi utat. Kántor pihenés és habozás nélkül a városban is egyenletesen haladt és a köz­pontban épült nagyszálló személyzeti bejárója előtt állt meg. Csupati az órájára nézett. Ne­gyed tizenkettő vo lt. A keskeny utca a szálló­nál két ágra oszlott, s mintegy nagy ipszilon fogta közre a század elején épült négyemele­tes szecessziós tömböt. A szálló homlokzata és kávéházi terasza a szálló elől kezdődő sugár- útra nézett, melyet az épület zárt le. A sze­mélyzeti bejáró a magas házaktól övezett kes­keny sikátorok tál álkozópontján volt. A föld­szinti bárból néha az árkádos bejáró alá ki- csörrent a cintányér és a dob ritmusa. Csupa­ti néhány másodpercig tanácstalanul bámult a bezárt vasajtóra. Most ő volt a kicsiny cso­port rangidős parancsnoka, néki kellett intéz­kednie. „Azonnal hívd a központi ügyeletét", utasította végül is segédjét, „Te pedig értesítsd a kerület ügyeletes tisztjét" — mondta a ha­tárőr törzsőrmeste rnek. Csupati Kántort a szálló halijába vezette. A személyzeti bejáró előtt két katonát hagyott azzal, ha bárki akarna be-, vagy kimenni, amíg vissza nem jön, addig tartóztassák fel. Az üzletvezetőt kereste. A portás perceken belül előkerítette. A bárból hívta ki a főnököt, akit Csupati maga is évek óta ismert. „Elné­zést a zavarásért” — kezdte és a tágas hall egyik sarkába húzódott, lehető legtávolabbra a portások pulttal körbekerített recepciójától. Kántor a pult előtt várakozott és amikor a vörös hajú cingár éjszakai hotelportás becsuk­ta maga mögött a félkör alakú karám nyitható fedelét, kíváncsian felágaskodott és mellső praclijaival az üvegborítású lapra támaszko­dott. Gyanúsan nézett farkasszemet a pult mögött a kulcsrekeszig hátra hőkölő portással. „Mivel szolgálhatunk?” — kérdezte udvarias simulékony modorral az üzletvezető. Csupati legyintett, mintha nem is lenne fontos: — Kinek van kulcsa a hátsó bejárathoz? — Nekem; a konyhaséfnek, az igazgatónak. egy van itt a portán, a gépésznek és a he­lyettesemnek. — Elég népes gyülekezet — vakargatta ál­lát Csupati. — Másnak nincs? — Az üzlet­vezető a kérdésre a vállát rándította: „Tudo­másom szerint! De várjon... Józsikám! — szólt az éjszakai vezetőportáshoz és Csupatiba karolt, hogy a pulthoz vezesse a törzsőrmes­tert. „Hány kulcsunk van a gazdasági bejáró­hoz? A portás az ujjain számolta: „hat vagy hét" — összegezte a végén. — Ki tudná nyitni most? — kérdezte Csu­pati az üzletvezetőt. — Hogyne!... Józsikám, adja ide a kulcsot. — Pillanat — lépett a szállodai szobák kulcs­rekeszei mellett a falon lógó táblához és Csu­pati figyelmét nem kerülte el hogy tétova mozdulattal, bizonytalanul nyúlt a kampós- szögeken lógó kulcsok felé. A 23-as számú kampó üresen állt. „Nem értem” fordult visz- sza tanácstalanul a portás. „Tegnap este még itt volt.” — Mindegy, akkor engedelmével egy perc. felugróm az irodámba és hozom az enyémet — mondta mentegetőzve az üzletvezető, mi­közben gyilkos pillantást vetett a portásra Kántor gyanakodva méregette a kopaszodó, kerek arcú, kissé elhízott férfit és feltűnés nél­kül kétszer is megszimatolgatta boka-tájon a nadrágját. Az iroda a félemeleti galériáról nyílott. Ahogy az üzletvezető a bordó szőnyeggel bo­rított lépcsőt elérte, Csupati gondolt egyet. Kántor füléhez hajolt: „Kövesd. Ciciiii" — adta metszőfogai résén szívott levegővel ket­tejük titkos utasítását, ami emberi nyelvre for­dítva annyit jelentett, hogy a követett sze­mélynek a gazda látókörzetén kívül nem volt szabad kerülnie és nagyon gyorsan vissza kellett térnie. 4 4 ■4 4 4 4 q ■4 4 4 4 4 ■4 4 4 4 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom