Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
SI Kórusmosgalom és művelődés Énekkari kultúránk magas színvonaláról tanúskodik, hogy amatőr együtteseink mintegy tíz esztendeje sorra aratnánk szép sikereket nemzetközi kórusversenyeken és fesztiválokon. A színvonalas vetélkedésben elnyert sok értékes díj és oklevél joggal tölti el örömmel mindazokat, akik kórusaink fejlődését figyelemmel követik, ám ezek a jelentős eredmények sem fedhetik el énekkari mozgalmunk megoldásra váró gondjait, problémáit, A felszabadulás előtt mintegy 800 felnőttkórus v}űkö- dőtt Magyarországon. Számuk 1950—53. között 3000-re ugrott, majd erősen visszaesett s ma ismét 800 körül jár. Aligha tagadható, hogy az ötvenes évek hatalmas számszerű fejlődése nem volt teljesen megalapozott. Kórusnak számított kis üzemek 10—15 fagú, csak egy szólamban éneklő „mini”- együttese is, hogy javítsa a statisztikát. Azzal azonban semmiképp nem lehetünk elégedettek, hogy a kórusok száma napjainkban is azonos a harminc évvel korábbival. A jelek szerint fejlett iskolai zenetanításunk kismértékben nevel utánpótlást a felnőtt-énekkaroknakm holott az iskolákban körülbelül 1200 ifjúsági kórus tevékenykedik. Minden énekkar eredményes munkájának legfontosabb előfeltétele a karnagy személye, hiszen vonzóvá kell tennie a próbákat Különösen érvényes ez az iskolai kórusokra, mert hiába kötelező a jó hangú fiataloknak a kórus munkájában való részvétel, ha a pedagógus-karnagy nem tud kedvet teremtem a közös énekléshez. Felnőttkórusaink zenei felkészültségében', Színvonalában az utóbbi évtizedben jelentékeny differenciálódás következett be. Az együttesek mintegy negyede nagymértékben növelte szakmai tudását, részt vett — és vesz — az országos minősítéseken. Természetesen kisebb azoknak a kórusoknak a száma, amelyek betörtek a nemzetközi élmezőnybe, s melyeket Európa-szerte számon tartanak, örvendetes, hogy ezeknek a valóban kiemelkedő felkészültségű együtteseknek a nagyobbik része vidéken működik. Kevésbé örvendetes azonban, hogy az élmezőny színvonala alig van hatással kórusaink zömére, a ^derékhadra”, hiszen az lenne a kívánatos, ha a legjobbak példája. kisugározna a kevésbé teljesítőképes együttesekre, i A kórusok többsége ugyanis igen jelentős művelődési tényező. Kodály Zoltán és tanítványai köre már a harmincas években felismerte, milyen fontos eleme a zenei művelődésnek egy-egy jól működő falusi vagy kisvárosi vegyeskar. Igaz, akkoriban a vidéki hangversenyélet olyan fejletlen volt még, hogy a kórus adhatta az egyedüli, élő zenei produkciót. Ma már nemcsak városán, de mind gyakrabban falun is tartanak hangversenyt. Mindez azonban nem pótolja az aktiv muzsikálás élményét, a kórus közösségi életre nevelő pozitív hatását. A kórusok mezőnyének minőségi széthúzódásához jelentősen hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok megélénkülése is. A legjobbak mind gyakrabban vesznek részt nyugati versenyeken s fesztiválokon és a díjakban is mérhető siker elérése érdekében nem egyszer feláldozzák hagyományos, tartalmas, széles dinamikai skálájú kórushangzásunkat, s átveszik a külföldi iskolák stílusait. A nálunk újabban elszaporodott, magas művészi színvonalat képviselő kamara- kórusok többsége is külföldi hangzás-eszményekhez igazodik, s így bármilyen értékes zenei teljesítményt nyújt, elősegíti a minőségi differenciálódást. Természetesen nem lehetünk ellenzői a minőségi munkának, a magas zenei-szakmai színvonalat elérő kórusművészetnek, de arra van szükség, hogy az élmezőny minél hathatósabban befolyásolja kóruséletünket, s hogy az együttes éneklés társadalmi, mozgalmi hatása is megerősödjék. Ehhez jelenleg sajnálatosan hiányoznák a szervezeti keretek. Vannak szép számmal kiemelkedő énekkaraink s még több a közepes teljesítményre képes együttes, mégsem beszélhetünk magyar kórusmozgalomróL Csaknem húsz esztendeje megszűnt az öntevékeny dalosok szövetsége, s ez a hiány a továbbfejlődésnek ma már igen komoly akadálya. Szétforgácsolt a kórusok szakmai-politikai munkájának irányítása, szervezetlen a tapasztalatcsere, pedig csaknem százezerre tehető azoknak a felnőtteknek a száma, akik -énekléssel, muzsikálással töltik szabad idejük egy részét. Az öntevékeny muzsikálás valamennyi formáját összefogó szövetség szárnyakat adhatna a kórusmozgalomnak, szilárd keretet biztosítana a közös zenei-népművelési munkához. Ki kellene aknázni végre szervezett formában mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a magyarországi kórus- munka nyújt, hogy énekkaraink meg inkább betölthessék művészi és társadalmi funkcióikat $ hogy a minőség követelménye általánossá válhassék. BREUER JÁNOS l ___ __________ Leshó László : Gordonkaszólam A Négy évszakot hallgat* tűk, igen, emlékszem, Anna. Azt a részt, ahol az első napsugarak tüzétől csepegni kezdenek a jégcsapok. Pattanó pizzicatók: kipp, kopp... Megyek az utcán: kipp kopp... Fák, aszfaltba gyökeret eresztő fák lépegetnek hátrafelé: kipp, kopp... Emlékszel még arra az utazásra, Anna? Hazafelé a faluba, ahol sült tojás illata várt bennünket és meleg emberi szó. Megyek az utcán: kipp, kopp... A gyerekkoromra nem emlékszem. Csak ennyire: ha valamit kaptam, hazavittem. Most a kölyökrókát juttatja az eszembe, aki az első elejtett zsákmányt boldogan cibálja anyja elé. Ilyen, toliakkal teleragadt pofájú kis szörnyetegnek látom magamat húsz-huszonöt év távlatából. Nem. Igazságtalan vagyok a gyerekkoromhoz. Minden kiesett belőlem. Én csak akkor kezdtem élni, amikor te, meg én... Amikor Én... Mert te az én vagyok. A falak fehérek voltak, igen. A fehér mindig ellenkezést váltott ki belőlem- Csak a hó fehérjét szeretem. A hő... Fehér hóludák jégtolla- kat hullatnak az ablakokra. Az emberek a kemény télről beszélnek. Szánnivaló apró levelek nyújtóznak a fényben. Az emberek azt mondják: _gyönyörű tavasz van. Felhők könnyei csorognak az ablaktáblán. Az emberek szerint esős nyár van. Rozsdavörös levelekre várunk, hogy eltemessenek bennünket. Az emberek így szólnak: itt az ősz. Vivaldi... Pattanó pizzicatok. Az évszakoknak egybemosódó arcuk volt számunkra. Mert te az én és én az te. Ki mondta ezt? Én, a te száddal? Vontatott, késleltetett dailam. Méltóságteljes, mint a folyók vízének járása. A folyók nagyok, lomhák, járásukban mégis méltóság van. Vizük tiszta, átlátszó, mint az ajtó üvege. Az ajtóév amely becsukódott mögötted. Még visszanézték Talán mosolyogtál is. Mosolyogtál? Nem tudom felidézni a mosolyod. Mindegyik arcodra emlékszem, csak a mosolygóra nem. Megyek az idő« nélküliségben, az érzékelhetetlen térben. Szeretném, ha kézzel foghatóan szilárddá válnának a házfalak, de szürkeségük ma cseppfolyósra változott Valahol egy elérhetetlen messzeségben lévő kirakatban girhes men ekenek képei úszkálnak. „Egyedül szomorkodom itt a pádon” — mondta az öregember. Vagy nem is ült mellettem senki? Az öregemberek mindig elmennek. Azt kérdeztem: „Ugye, nem lehet, hogy...?” Szemüveges, fehér főkötős asszony felelte: „Uram! Az orvostudomány ma már...” Sárga, zöld plakátok. Végig kellene simogatni mindegyiket Emlékszel, Anna? Odajött egy rendőr és kis távolságból figyelt bennünket, hogy nem szaggatjuk-e sárgászöldjüket apró csíkokra. Futottunk akkor egy darabon. Lábunk puhán fogta a talajt, lassan, pihekönnyűén érkeztünk a földre. Emlékszel? Sohasem tudtam neked azt mondani: Anna. Pedig szerettem volna. Alkalmi neveid voltak. Voltak? Vannak. Őrültség, ugye? Nevess rajtam. „Jaj. szerelmem: Elektra Elektra és Oresztész Oresztész, most már mindörökre”. Együtt olvastuk, emlékszel? Sírtál akkor. Szerettem, ha sírsz. Olyankor éreztem, hogy szükséged van rám, mert gyenge voltál és védelemre szoruló, mint egy ázott kismacska. „Elektra az Oresztész mindörökre” — mondtad később dacosan és letetted a könyvet. „Anna az Lázár mindörökre” — fordítottam mondatodat. „Az orvostudomány ma már...* — oktatott a főkötős asszony. „Anna az Lázár mindörökre”. És ha mégsem? Milliónyi vonatszikra hpll és hamvad el fehérhideg arcodon. Nem akarok a halálra gondolni! Miért éppen te? Hiszen annyian átestek már ezen. De hátha te vagy a fél százalék a százból? „Az orvostudomány ma már...* Együtüé- tünk, ahonnan az én életem kezdődött utazásra emlékeztet. Ha kitekintettem, piros S jyenruhás pipacsgárdistákat ttamt amint milliónyi fűszálat őriztek. Tél, tavasz, nyár, ősz. Végtelen utazáson, csak mi ketten. Csak fn, hiszen „Elektra az Oresztész mindörökre.” Holt folyók vak medreiben járok. Mintha idegen bolygón lennénk. A mesékre emlékszel Anna? Zir- zurról, a hegyi emberről, meg Papkalapról a bányalóról. Ritka pillanatok voltak ezek. Ilyenkor tisztának és ártatlannak éreztem magamat. Emlékszel a mesékre? És a cső- bánokra, akik egy követ re- pesztö hideg estén állítottak bp és megkérdezték; szabad-e betlehemem!? Ä sírö asszony* ra emlékszel-e, aki Föld-anyától kérte számon bányászfia halálát? ..Az üveges ajtó fehér volt, ami mögött eltűntél. Akkor egyszerre ipintha a zenészek letették volna a vonót. Nem hallottam többé Vivaldit. A főkötős asszony bátorítóan mondta: „Az oc* Jrostudomány ma már...” Kezem újra a fehér üveges ajtó kilincsén. Valahol nyüszít bennem valami: „Ugyeitt vagy az ajtó mögött? Ugye mosolyogsz, ha belépek?” Az arcod fehér, de mosolyogsz. Mozdulnék feléd, de nem tudok. Újra hallom Vivaldit Roppannak a jégcsapok köny- nyéi. „Kislánya van” — jut el a tudatomig nagyon mesz- szirőL —• „Nem is örül?”^l Apró ráncos, birsalmaarc a szabályosan megkötött pólyában. A szemöld (Mceit mintha összehúzná. Ettől gyanakvó, bizalmatlan n tekintete. „Sok bajod lesz még ebből a nézésből — gondolom. — Az emberek majd azt hiszik, hogy nem szereted őket Mint rólam.” Á főkötős asszony fogja a karom, vezet ki a szobából. Még nem érzek semmit.’ Örömet sem, hogy Anna él és apa letten. Csak kint a határozott vonalakat öltött házaknak mondom el a titkota, Anna az Lázár mindörökre. mmmmmam IGsc Cserhát József Néhány napja még Bulgáriából küldött képeslapot, S szerdán este már róla szólt az MTI egyik híre; Cserhát Jó* Zsef, Batsányi-díjas költő, a veszprémi Napló munkatársa! tragikus hirtelenséggel meghalt. Ötvennégy éves volt. Üjra meg újra elolvastam a néhány soros hírt, — embertelensége valószerűtlen volt és jóvátehetetlen. S ugyanakkor talán soha nem éreztem ennyire valóságosnak közelségét: mintha Bulgáriából jövet megszakította volna útját Szekszárdon, hogy föiugorjon a szerkesztőségbe. Egy gyerek kedélye és derűje élt benne, aki gyanútlan örömmel járta a világot. Pedig a sorsa kemény volt, mintha folyton új meg új próbatételekre kényszerült volna. Való* színüleg ez okozta, hogy költői útja sem volt egyenletes, megtorpanások szakították meg ívelését, pedig annak idején még Móricz Zsigmond indította eh a legjobbaknak kijáró reménységgel. De megtorpanásai után egy-egy drámai erejű vers mindig feléje tudta fordítani a figyelmet, még akkoe Is, ha ezek a versek nehezen törtek utat az olvasóhoz, mert versei is olyanok, mint élete volt: kemények, sorai pöröly* csapásra emlékeztetnek. „Nyársak hegye, kötelek görcse ben* — írta egyik versében, de ismerte a „vígasztalás ví-; f* IC Ántt SaIcÁ Áitai eimnllénlr Ln-». — 1 -í 1 *. _ Á-J. wem rágkezét” is, épp utolsó évei sugallták, hogy hazatalált, ott* bonra lelt Mit vitt magával? Tulajdonképpen még azt se tudjuk! mit hagyott ránk. Versei szétszórtan jelentek meg. antológiákban, folyóiratokban, újságokban. így nemcsak az emlékezés a dolgunk, hanem az is, hogy rangjának megfelelj helyre állítsuk végre. CSÁNYI LÁSZLÓ CSEBUÁT JÓZSEF VERSEI ,,ír ■ Várlak Márciusban születtem áprilisban már halál várt rám, Bárt a dühös, a türelmetlen hétíejű sárkány. || Májusban fénnyel, illatokkal teletorkú virágok vártak: 36 vérivók. Tölcsérüket , ezennel , átadom másnak. Akinek pedig az orv-horgászat a mestersége, annak üzenem; pern fogott ki, csak mint annyiszor csupán a mosolyt tépte pl a számtól. Bennem maradt a gonosz horog. Út megemésztem, szabad vagyok, szívem ficánkol. Kalász-közeiben Itt már megint a versekben magasztalt évszak zajong; szemedre, szádra most majd számlálhatatlan szürke és makacs talp tápod ja, csípi apró lépteit: A porszemekből, csillogásból itt egyetlen perc is fátylakat terít. A cirpelések tíze, száza, ezre erősödik, hogy szivedet kikezdje — picinyke fűrész — verssé ércesedve cirógatással zengi-metszi ezt a csendet derékon, s hangját mind beissza idegzeted mint összerepdesett fa Itt már hiába húzódnál a zajtól, megittasulsz a boldogságba hajszolt kalász-közeiben; forgolódsz, nem alszol, figyelsz, fülelsz. A forró éjszakában kemence-égbolt izzik, s mintha áram ütése érne: nyár van.
