Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-10 / 157. szám
A nemzet napszámosai 4 tanácsház alacsony, földszintes épület. A buszmegálló felőli falánál buk- szusok félkaréja övezi az első világháború hősi halottainak emlékművét. A márványtáblán harminchat név. A falunak 1910-ben hétszázhuszon- négy lakosa volt, tehát minden huszadik elesett. Az épület akkoriban is állhatott már, fala, tetőszerkezete múlt század végi, vagy századforduló táji építkezésre vall. Belépve, kövezett előtérbe jut a látogató. Innen nyílik a rendőrség körzeti 'megbízottjának kamrá- nyi irodája és egy másik kamra, „IRATTÁR” felírással és magtárra tervezett méretű, félkilós lakattal. Balra a nagyterembe jutni. Ebben sorba rakott, másfél tucat szék, piros lepellel borított asztal, a hátsó fal közepén pedig — két monstruózus szekrény által strázsált — ajtó. Az ajtó a belső helyiségekbe vezet, olyasformán, hogy aki innen lép a teremben összegyűltek elé, úgy kerül elő, akár egy főpap a szentek szentélyéből. A szentek szentélyének azonban előszobája is van, egy közepes méretű, hajópadlós szoba. Benne a titkár és az adóügyis íróasztala. A harmadik asztal eredetileg korcsmában szolgálhatott valaha. X-lába van, Lapja lécekből összerótt, fiókja egy se. Ez a gazdasági előadó munkahelye. Újabb ajtó következik, ezúttal a jobb sarokban. Zománctábla: „V. B. ELNÖK”. Az elnök zömök, vállas, gyérülő hajú, egér-eleven szemű, ötven körüli férfi. Szívesen beszél, bár kissé közigazgatási ízű szófűzésekkel. Gyakorlott előadó. Már a harmadik tanácsciklus óta vezeti és szolgálja a községet. — A tanácsháza csakugyan régi. Eredetileg az uradalomé volt, ispánlakásnak épült. Aztán, amikor az uraság tönkrement, eladta a falunak és lett belőle községháza. Ezt úgy bevésetté az akkori elöljáróság az ajtó fölé, hogy nem győzzük elégszer átmeszelni, mindig előbukkan a régi felirat. így aztán föléje akasztattam egy táblát azzal, hogy „TANÁCSHAZA”. Amiből persze nem lett más, mint hogy azzal ugrasztanak bennünket, a mi falunkban van az egyetlen dupla tanácsháza. Mert, hogy persze az előírásos, tojásdad zománcpajzs is kinn van, meg az anyakönyvi kerületé. A gonoszabb nyelvűek — főleg az öregek közül — ispánságnak is mondják, de ez a^tán már végképp nem igaz. Nem ispánok vagyunk mi, hanem szolgák. Vagy még inkább napszámosok. 4 nemzet napszámosai, ■r*' így szoktam mondani. Mert ngm a tanítók azok, ma már legalább is nem. Régen a napszámosmunka volt itt falun, hacsak a községi kanászét nem számítom, a legal- rendűbb. A napszámost felfogadták, úgy-ahogy megfizették, megkövetelték tőle, hogy elvégezze a megszabottakat, de arra már senki nem emlékszik, megdicsérték-e valaha? Nem azt mondom, hogy napszámbér a fizetésünk, bár persze lehetne magasabb is, de azt igen, hogy a közigazgatási munkának alább szállt a respektusa. Nem számíthatom a régi községi bíróval egyenlő rangba magamat, hiszen a legutolsó — Pali bácsi, aki mellékesen szólva tizenöt évig volt a falu bírája egyvégtében — nem végzett semmilyen különösebb iskolát, nekem pedig tanácsakadémiám van. De ha a falu értelmisége összegyűl, bennünket mégis valahogy kinéznek maguk közül. Kérem, én nem vagyok képzetlen ember. Négy polgári ugyan csak az alapiskolám, de mégsem. Én tisztában vagyok azzal, hogy ma már tulajdonképpen „értelmiségről” beszélni is kezd idejét múlt lenni, és azt is tudom, hogy a kommunizmus felé haladtunkban a közigazgatás szerepét egyre inkább átveszi majd az önigazgatás. A távolabbi jövő azonban ma még nem vigasz. Ma még kell „közigazgatni”, csakhogy ennek a munkának a falubeliek előtt nincs sok látszatja. Ég óvjon, hogy a valamikori padlássöpretési módszerekkel kelljen észrevetet- nünk magunkat, épp elég álmatlan éjszakám volt érte akkoriban, egyszer meg még az ablakomat is beverték. Megjegyzem, tudom ki volt, de nem jelentettem fel érte. Az a helyzet, hogy ha a doktor úr visszasegít valakit erre a világra, aki már fél lábbal a másikon volt, azt évek múltán is beszéli és áldja érte a falu. Joggal. Ha a végzett nyolcadikosok közül ennyit, vagy amannyit felvesznek középiskolába, az a pedagógusok érdeme. Persze, hogy az övék, vagy az övék is. De, ha a tanácsról van szó, mindenki csak azt veszi észre, beszéli és szid érte bennünket, ami még nincs meg. XJ a véletlenül öttalálato- * som lenne a lottón, tudja mit csinálnék? Sosem találja ki! Saját költségen megváltanám a Balogh-Kisék Anti gyerekének a repülőjegyet oda-vissza Kanadából, hogy jöjjön haza és lássa mi történt a falujában amióta ötvenhatban kedve kerekedett a traktorról elmenni Edmonton- ba pincérnek. El is tartanám és ha kibámészkodta magát, meg ha még mindig úgy iszik, mint régen, berúgatnám minden áldott nap, legalább egy hétig. Az itthoniak ugyanis, akik benne élnek, éppen csak a fáktól nem látják az erdőt. Járnak a járdán és elfelejtették, hogy nem is olyan sók évvel ezelőtt esős időben céak gumicsizmában caflathattak. Fürödnek a strandunkon; a focisták öltöznek a sportpálya melletti új öltözőben; kétszáz méterenként csapos lcútból veszik a vizet; traktorral hajtanak át az új hídon, melynek helyén a régi valamikor még egy jobban rakott ökrös szekér alatt is berogyott. Mindez persze nem máról holnapra született, éppen ezért már természetes. Azt már legfeljebb talán a tanácstagok értékelik, ha értékelik, hogy ezt mekkora összegből kellett évszám kigazdálkodni és hány legyalogolt kilométerbe került, amíg a társadalmi munkára elegendő embert tudtunk mozgósítani? Igazán nem az én, vagy a mi, hanem a falu érdekében. 4 ztán ott van a tényleges, mindennapi aprómunka. A bizonyítványok, igazolások, hagyatéki ügyek, gyámügyek, a leglehetetlenebb családi perpatvarok tömege, amelyeket állandóan végezni, bonyolítani, egyenesbe hozni kell. Semmivel sem szórakoztatóbb, mint a kapálás, de megállna az élet, ha történetesen nem csinálnánk. Mit várok, azt kérdi? Se Kossuth-díjat, se Államit. Esetleg azt, hogy ha a járási elnököm valamiért gratulál — megjegyzem ritkán fordul ejő —, ne maradjon az egész több egy hivatali szoba négy fala között történt kézfogásnál. Talán a sajtóban is szerepelhetne hellyel-közzel a tanácsi dolgozók munkája. Végtére is, bajos lenne tagadni, hogy á világon vagyunk. ORDAS IVÁN A bemutatkozás sikerült Ki csukja be a boltot? Tavaly ő.tszel a medinai Béke Termelőszövetkezet elnöke bejelentette a gyönki kőzsfri tanács vb-einökének, hogy a k*zős gazdaság zöldség- és gyümölcsárúsitő pavilont szeretne létesíteni Gyünkön. A tanács tagjai örömmel 1 p- gadták a medinai tsz ajánlatát, és minden tőlük telhető segítséget megígértek, megadtak. A helybeli fogyasztási szövetkezet igazgatósági elnöke viszont érthető módon, nem fogadta túl nagy lelkesedéssel a konlcurrencia színrelépését. Úgy vélekedett: a termelőszövetkezet vállalkozása hamarosan bedöglik. A medinai Béke Tsz a gyönki községi tanács segítségével, támogatásával mégis felépítette az elárusító pavilont, amely szemre is tetszetős, és mindenképpen megfelel a kulturált kereskedelmi igényeknek. Még mielőtt megkezdték volna a pavilonban az árusítást, a hetipiacon úgynevezett próbaeladást szerveztek, s ez minden várakozást felülmúlt. A gyönki fogyasztók valósággal megrohanták a termelőszövetkezet elárusító standját. Ennek kézenfekvő a magyarázata, hisz a Béke Tsz jobb minőséget produkált, mint a fogyasztási szövetkezet, méghozzá olcsóbban. Július 7-én az esti órákban adták át a rendeltetésének a vadonatúj gyümölcs- és zöldségpavilont. Az árusítást eredetileg úgy tervezték, hogy másnap reggel kezdik. De már 7-én este oly nagy volt az érdeklődés, hogy az el' adást meg kellett kezdeni. Egy óra leforgása alatt a medinai tsz gyönki zöldség- és gyümölcspavilonja 1500 forintot forgalmazott. A bemutatkozás sikerült. Az azonban feltételezhető, hogy Gyünkön két zöldség- és gyümölcsben sok. Az egyiknek minden bizonnyal le kell húzni a rolót. Vagy a fogyasztási szövetkezetét, vagy a medinai Béke Tsz-t éri ez a csapás. Azt, amelyik nem bírja állni a versenyt. A vesztes majd félrevonul. De ki lesz a nyertes? Legelsősorban és legkiváltképpen G.vönk község lakossága. — ir — In memóriám: Hollós László És az utókor? Megfakult feliratú márványtábla Szekszárdon, a Mátyás király utca egyik házán. Kevesen veszik észre, még kevesebben állnak meg előtte, hogy elolvassák, kinek szól ez a szerény megemlékezés: mi tanulmányokat folytatott, majd a budapesti tudomány- egyetemen kémia-fizika szakos tanári oklevelet szerzett, később bölcsészdoktor lett, növény-ásványtanból és kémiából doktorált. 1891-tőd 21 'U:G I#;í.#■ um LASIIJ} feiilltTl II« S, .éYFORDSJ! 0 Um, Szülőházát elkerülik a kirándulócsoportok, még a megyeszékhelyre más vidékről érkező diákok sem tartják érdemesnek, hogy néhány percet szenteljenek a szekszárdi születésű tanárnak, tudóinak. Neve korántsem olyan közismert, mint a megyeszékhely többi jeles szülöttéé. Ki volt hát Hollós László? A felirat szűkszavú, az emléktáblák tömörségével fogalmaz. A Magyar Életrajzi Lexikon tanúsága, s hiteles adatai szerint 1859. június 18-án született Szekszárdon. Műegveteévig Kecskeméten a főreáliskolában tanított, ahonnan — azért, mert felettese, Kacsóh Pongrác nem értette meg — nyugdíjba ment. Ekkor sem- misítette meg értékes gyűjteményeit is, és visszavonult Szekszárdra. Széles körű tudományos munkát folytatott: eleinte különböző természetrajzi kérdésekkel. később Kecskemét flórájával és geológiai viszonyaival foglalkozott, de főként gombák kutatásában ért el olyan eredményeket, amelyeket ma is méltán tart számon a tudomány: számos új gombafajtát írt le, elsősorban Kecskemét és Szeleszúrd környékéről. Leírta a magyarországi föld alatti gombákat, szarvasgombaféléket és hasgombákat. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, s a sokoldalú tudós részt vett Déchy Mór hatodik kaukázusi expedíciójában is. Szép számmal jelentek meg útleírásai, cikkei, tanulmányai. A Magyar Életrajzi Lexikonban szerepel ez is: „korától meg nem értett nagy tudósunk volt”. Valóban, a kor mostohán bánt Hollós Lászlóval, nem méltányolták értéke szerint tudományos munkásságát. s vajmi kevés segítséget kapott ahhoz, hogy kamatoztatni tudja nagy fokú tudását. Az utókor mennyire becsüli az Európa-hírű tudóst? Egy emléktábla a szülőházán, méltó rang és posztumusz elismerés a tudományos világban. Ez nem kevés, de Hollós László szekszárdi volt, olyan polgára a városnak, aki nagy értékű tudományos munkásságával, Szekszárd környékén végzett kutatásaival öregbítette hírünket a világban. Azt hiszem, méltán sorolhatnánk a város nagyjai közé, s emléke jóval többet érdemel egy marván ytáblánál. Mindezeket Hollós László születésének 110. — indokolatlanul nagy „csendben” elmúlt — évfordulója alkalmából tartottuk szükségesnek megemlíteni. (d. kánya) M E G N H í L T AZ ÚJ gyorskiszolgáló, étkezőhely. fej-, kenyérbolt Szekszárdon. a Széchenyi u. 55. sz. ólait TEJBÁR NYITVA : reggel fél 7-től este fél 8 óráig. (122)
