Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
Huszonöt a •• M bi •• rr torolkozo F él esztendő leforgása alatt 25 új töröl kőző- tűnt el a szekszárdi Kispipa mosdójából. Az üzletvezető, akivel nyugdíjba vonulása előtt a vendégekről, a vendéglátásról beszélgetünk,. időnként kortyol a hideg sörből, és „választékosán" fogalmaz. „Huszonöt törölköző tűnt el.” Ellopták — mondom fanyar töprengéssel, és megkérdezem, ugyan kik lehetnek ezek a közönséges emberek? „Nem ismerjük őket, de biztosan nincsenek rászorulva.” — mondja az üzletvezető. Egyszer a ruhatárosnő a női mosdóban észrevette, amint egy jól öltözött hölgy a törölközővel mosta le a sarat a csizmájáról. Szóltak neki: ez azért mégsem illik. A kultúrlénynek látszó hölgy kikérte magának a goromba hangot, és büszke főtartással ellibegett. Szóval így vagyunk. Illetőleg hogyan is vagyunk ezzel a túlságosan közönséges magatartásformával, morális tartással, amely annyira méltatlan az emberhez, hogy létezését legszívesebben letagadnánk. Az igény és a közgondolkozás az egyik oldalon, az igénytelenség és a közönséges gondolkodás a másik oldalon. Nemrég szemtanúja voltam a szekszárdi fürdő előtt egy különös, kissé szánalmas leleplezésnek. A fürdő előtt pompázó tulipánligetből egy férfiú letépett néhány szál virágot. A kiskocsma vezetője tajtékozva szitkozódott, mindennek lehordta a tulipánrablót, és megtagadta tőle a kiszolgálást. A megszégyenítés teljes és maradéktalan volt. A kiskocsma vezetőjének fellépését erősnek, sőt durvának tartottam, de kénytelen voltam belátni, nem az a néhány szál letépett tulipán háborította fel, hanem a cselekedet mögött rejtőző közönséges magatartás. Nyugodtan elfogadhatjuk, hogy ez a dolog lényege. A hőlgyike, aki törlőrongynak használja a vendéglő mosdójában lévő törölközőt, nem rendelkezik azokkal a belső tilalomfákkal, amelyek az embert emberré teszik, s cselekedeteit akkor is meghatározzák, ha nincs a háta mögött ellenőr. Hiányzik belőle a szégyenkezésnek, az intelligenciának az a fajtája, amely egy normábs és nagykorú embert eleve visszatart és viszolygásra késztet. A mi közösségi érdekekre apelláló társadalmunkban az ilyen természetű negatívumok tanulmányozása, megfigyelése, leleplezése sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint hinnők, mert teszem azt, a tulipán-, a törölközőtolvaj nem csupán közönséges, de mentalitása kimondottan közönségellenes. Tegyük fel magunknak a kérdést: ha ez a 561- öltözött nő valahol ügyintéző, akkor tud-e azonosulni, együttérezni, örülni, bánkódni a hozzá forduló, a tőle támogatást, segítséget váró ügyfeleivel? Biztos vagyok benne, hogy nem. Feltehetjük a másik kérdést: tud-e az ilyen ember izzani, lelkesedni, szép, nagy ügyek érdekében fáradozni? Kötve hiszem. Üresebb annál. Sokan most úgy vélik, hogy túlságosan messzire megyek a következtetéseimmel és önkényesen festem feketére a dolgokat. Attól tartok, nem, hisz a magatartásforma, bárhogyan is nézzük, életforma. Az összefüggések kézenfekvőek. A tolakodó, a hangoskodó, a könyökkel dolgozó, az értetlent megjátszó, a potyaleső emberek bízvást közös nevezőre hozhatók és minden további nélkül azonosíthatók a gyorsvonat bőrüléseinek szabdalóival. a villanyégők, a törölközők, a csapok, a fogantyúk, a WC-kagylók, a parkok, a lépcsőházak, a közterek, a szobrok, a nyilvános telefonfülkék rondáiéival, pusztítóival, tolvajaival. Számtalanszor megfigyeltem, akár a- hentesüzletben, akár a benzintöltő állomásokon, vagy Szekszárdon a mezőgazdasági mintaboltban, hogy mindig akad néhány vastag bőrű, aki mitsem törődve a rázúduló szitkokkal, előretolakszik. S ilyenkor nem a pofátlanság sújt le, sokkal inkább az a körülmény, hogy valahol a tolakodók mindegyike dolgozó. Benn él egy közösségben, a dolgozókat megillető jogokkal és társai nem is tudják róla, hogy mint ember mennyire erőszakos, gátlástalan. Együtt élünk, együtt dolgozunk tehát azokkal az emberekkel is, akik a Kis pipából a 25 törölközőt fél év leforgása alatt ellopták. De sajnos úgy élünk és úgy dolgozunk velük együtt, hogy nem ismerjük őket. Rendes embernek álcázzák magukat, bolott ép erkölcsi érzékkel, szégyenérzettel nem rendelkeznek. S mi következik ebből? Ha egy ember nem tartja méltatlannak, emberségéhez képest szégyenteljesnek elemelni a harminc forintot érő törölközőt, kicsavarni néhány forintot érő villanyégőt, akkor ez az ember munkahelyén is lelkiismeret- furdalás nélkül lopja az anyagot, a szerszámot, s nem szégyelli, sőt ügyességnek, életrevalóságnak hiszi a naplopást, a pazarlást. Sokszor elgondolom, hol hibázunk a fiatalok, a felnőttek nevelésében és hol mit mulasztunk el? Miként lehetséges, hogy ne legyen valakiben annyi becsületérzés, hogy ne vigye el a harminc forintos törölközőt, ha,egyszer nincs rászorulva? „Éretlen suhancok csinálják” — mondja egy rendőr barátom. Tévedés, legtöbbször öreg suhancok csinálják. De ha úgy igaz, ahogy a rendőr állítja, akkor ez még jobbcin el kell, hogy gondoikoztassa az embert. Ha már gondolom, akkor kimondom, illetőleg leírom: különös, sőt a jelek és jelenségek láttán szerintem félelmetes, hogy nálunk Magyarországon az általános iskolák tananyagával elég egy felnőttnek is megbirkózni, de ezekben a magas követelményeket támasztó általános iskolákban megfelelő, szocialista közegből „táplálkozó” erkölcstan tanítás nincs. Az osztályfőnöki órák esetlegesek, ötletszerűek, sőt meg merem kockáztatni: élettől elvonatkozta- tottak, de tudománytalanok is. Kénytelen vagyok napról napra látni, hogy felnőtt emberek képtelenek az udvariasság, a figyelmesség, az emberi együttélés legelemibb szabályait betartani. Egyszerűen nem tudják, hogy pirulniuk, szégyenkezniük kell. Mit mondjak? Mondjam azt. hogy harmincéves, középiskolát végzett fiatalember elmegy vendégségbe és nem éri fel észszel, hogy a fürdőkád használata után a saját fürdővízét neki kell kieresztenie Es még csak restellkedést sem érez amiatt, hogy tegyük fel, elfelejtette leereszteni. Az éleiben, az utakon, a munkahelyeken, az üzletekben, a vonatokon, az autóbuszokon ezerszer szembetaláljuk magunkat a közönséges magatartásforma megnyilvánulásaival. S itt nem csupán arról van szó, hogy mit illik, mit nem illik, ennél sokkal többről: a közösségi együttélés kötelező szabályainak be nem tartásáról. A bátaszéki benzintöltő állomás előtt gépkocsik sorakoznak. Előttük áll egy bukósisakos motoros, s a legnagyobb lelki nyugalommal, kannából tölti motorjába az üzemanyagot. Eszébe sem jut, hogy félreállhatna, nem is gondol rá, nem rendelkezik azokkal az erkölcsi normákkal, amelyek erre a figyelmességre késztetnék őt. De ha itt nem rendelkezik ezekkel a normákkal, akkor nem rendelkezik a munkahelyén sem, családi körében sem. De még mennyire, hogy tanítani kellene az erkölcstanti Nem vallásos szülők szájából hallom, csak azért Íratják be gyermekeiket hittaooktatásra, hogy tanuljanak valamiféle Illemet. Nem hallgathatok, ezt is ki kell mondanom. Mindenesetre szépen vagyunk. Nem minden az iskola, hallom az ellenvetést. Értem, értem, de az a szülői ház micsoda, ahol a harmincéves apa is úgy nőtt fel, hogy neki is csak a fizikát meg a matematikát verték a fejébe, de az általános, az örökérvényű és legkivált- képpen » szocialista erkölcsöket nem. Hogyan tanítson ez a szül« ház? Rengeteg ága-boga van ennek. Utazzon egy fiatal nő egyedül. Mindany- nyian megfigyelhetjük, bogy milyen pimasz, tolakodó megjegyzéseket keli elviselnie, vagy visz- sza utasítania. Más; fültanúja vagyok a minap egy fiatal „édesapa^ nevelési módszerének. Ez a harminc év körüli ember a gyorsvonaton minősíthetetlen hangon szitkozódott, mert egy vele hasonló korú asszony nem adja át ülőhelyét az „édesapa* nyolcéves leánykájának. Mi ez? — kérdezem elképedve. Mi ez? Hát egy felnőtt ember most itt apai minőségben, ebben a helyzetben nem érzi, hogy szégyenkeznie kellene, nem háborogni. Nem érezte. S ne higgyük, hogy más „tészta” a töröiközőlopás és megint más ennek a bősz férfinek a viselkedése. Egy tőről fakad mindkettő. Tegyük hozz ás ettől az apátói semmi egyebet nem lehet tanulni, csak azt, hogy a törölközőt pirulás nélkül használhatjuk csizmatörlő rongynak. Gyanítom persze, hogy nem csupán az erkölcstantanítás teremti meg a nélkülözhetetlen belső tartást és emberi koriét okát. Sokkal inkább a fokozottabb társadalmi szigorúság azokkal szemben, akik a közönséges, a hitvány gondolkodás kórokozói. Nemrég mesélték; néhány évvel ezelőtt Szekszárdon egy „nagy” ember a számára kiutalt vadonatúj lakásban beköltözése előtt leverette a fürdőszoba vadonatúj csempeborítását, mert spécid az a szín nem tetszett neki. A csempét leverték és más színűre cserélték. A „nagy” ember lehet, hogy a kárt megtérítette, lehet, de a csempéző munkások lelkében okozott törést nem tudja összeforrasztani soha. S ha netalántán kiderül, hogy a Kispipából néhány törölközőt ezek a csempéző munkások fújtak meg, akkor én ezen még csak meg se lepődnék. SZEKULrITY PÉTER fTTTTTTTTTWmnmWmmTTmWt???????T«TT?mTT?l TYTVYTTTTYYTTTTTYYYTYYTYTTYY1 BONVHÁORÓL AZ NDK-BA A véletlennek köszönhető, hogy találkoztunk. A magyar szára figyelt fel és így kezdődött ismeretségünk. Rövid beszélgetés után meghívott, látogassuk meg otthonában. így kerültünk Zeitz városának egyik második emeleti, ízlésesen berendezett lakásába. Első kérdésem természetesen az volt, mióta tartózkodik az NDK-ban? — Április 18-án volt 11 éve, hogy átléptem a határt. — Hol ismerkedett meg a férjével? — Bonyhádon. a kisállo- máson találkoztunk. Szüleim ma is ott laknak, a malomkastélyban, lánykori nevem Schiffer Anna. — Már akkor is tudott németül? — Hogyne, a szüleim németek. Igaz, először nehéz volt a beszélgetés, itt másként beszélnek. A közelben levő Hidason, a brikettgyár építkezésén dolgoztak, így néhányszor találkoztunk. 1956 októberében az ellenforradalom miatt az építkezésen dolgozó németek visszajöttek az NDK-ba, s közei egy év után folytatták csak a munkát. Közben leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. — Ezek szerint sokáig tartott a mátkaság? — Nem. Augusztusban jöttek vissza és szeptember 21-én volt az esküvőnk. Utána a szüleimnél laktunk, és 1958 áprilisiban jöttünk ki az NDK-ba. — Akkor kapták ezt a lakást? — Nem. Az anyósomnál laktunk tíz hónapig és akkor kaptuk ezt a háromszobás lakást. — Férje hói dolgozik? — Itt az egyik gépgyárban. Most lesz húsz éve, hogy ott van. Mint szerelő dolgozott Magyarországon, és utána is. Jelenleg párttitkár. — Mennyi a férje havi keresete? — Hétszáz márka körül van. — Maga is dolgozik? — Csak öt év óta. Fél- műszakos vagyok egy kozmetikai cikkeket készítő gyárban. Havonta megkeresem a 180—200 márkát. Ma éppen egy exportra készülő szállítmány előkészítésén dolgoztunk, mosolyogtam magamban: Magyarországon nem is gondolják, hogy ez olyan gyárból került ki, ahol egy magyar is dolgozik. — Gyakran járnak haza Bonyhádra? — Kétévenként. És akkor mindig megcsodáljuk azt a hatalmas építkezést, amit találunk. Mi különösen észrevesszük a váltoP p ► ► ► ► p p ► 4 p 4 zást, és azt. hogy mennyit szépült Bony hód. — Nem kívánkozik visz- sza Magyarországra? — Nem. Nagyon jói érzem itt magam. Férjemmel nagyon jól megértjük egymást, van egy tízéves kislányunk is, szóval jól vagyunk. — Mivel töltik a szabad szombatot és a vasárnapokat? — Van egy kis kertünk., ott dolgozgatunk és természetesen eljárunk kirándulni. Van egy Trabantunk, azzal összejártuk már az országot. Voltunk Drezdában, Erfurtban és sorolhatnám tovább a nagyvárosokat. Voltunk a Balti- tengeren is, igaz oda nem saját autónkkal. hanem vonattal utaztunk, szakszervezeti nyaralóban voltunk. — A környező városokban sok magyar fiatal dolgozik. Találkozott már velük ? — Időnként igen. A mi gyárunkban is dolgozott néhány magyar villanyszerelő, és bizony jólesett magyarul beszélni. — És mi volt a magyarok véleménye az itteni életről és munkatempóról? — Elmondtak őszintén, hogy most már értik, miért keresnek itt többet a munkások és miért élnek jobban. Nem titkolták, otthon lényegesen kevesebbet dolgoznak, más a munkatempó. — Itt tényleg olcsók az iparcikkek és az élelem is. — Ez igaz, és jól is élünk, viszont otthon előbb hozzá lehet jutni az autóhoz. — Ami azt illeti, otthon is két-három évet kell várni egy Trabantra, de azon kívül mindent azonnal lehet kapni. — Igen, erről mi is mindig meggyőződünk, ha otthon járunk. — Az idén még hazamennek? — Esetleg augusztusban, de valószínűbb, hogy csak jövőre. — Mit üzen haza? — Mindenkit sokszor csókolunk és szeretettel gondolunk rájuk. — kas. 4 4-4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4
