Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
a nők értik... Az olvasó naplója | Sugárverésben Bényei József versei MUivoje Perovics: Csak Igen, szóról szóra így mondtam arra az esetre a fegyelmi bizottság előtt, amely tanúként kihallgatott: „Női dolgok”. — És mit ért ön ezen, ebben az esetben, igen tisztelt kartársam? — fordult hozzám a bizottság egyik töprengő arcú férfi tagja. — A csuda se érti az egészet. Legfeljebb csak a nők. .. .Hát igen. A vonatban voltaképpen nem történt semmi. De történhetett volna. Nagyon is könnyen. Ebben egyetértünk. Például, ha nem toppan be az ellenőr. Soha jobbkor... Meg is kapják érte a büntetést; visszaéltek a szolgálati helyükkel... Azóta valóban nem látok stewardesseket azon a vonalon. Visszajöttek a jól bevált „kalauzbácsik”. De hogy elmondjam, miről is volt szó. Gyakran utazom Pristinára, szolgálati ügyekben. Este rendszerint hálókocsiban s másnap dolgom végeztével, a motorossal térek vissza a fővárosba. Azon az estén furcsa útitárssal hozott össze a hálófülkében a véletlen. Nadrágját begyömködte a hulla- déktártóba, s amikor megmutattam néki a fogast, csak legyintett: „Jó az így is”. Felállt a kihúzható asztalkára, hogy feltornássza magát fekhelyére. — Leszakad! — szóltam rá rémülten, merthogy az asztal nyikorogva panaszkodott a tetemes súly alatt. — Miért nem a hágcsón megy fel? — Miféle hágcsón? — csodálkozott már odaföntről az útitársam. — Az ördögbe is! Ki hinné, hogy lajtorját is behurcolnak ebbe a mozgó há- lótermecskébe?! —meresztget- te méltatlankodva a szemét a hágcsóra, s amikor azt is megMilivoje Perovics szerb író 1912-ben született. Részt vett unta, falnak fordult, és rövidesen horkolásától rázkódott velem a fülke. De ami még érzékenyebben érintett, amikor már-már elszundítottam volna, minduntalan leszállt kakasülőjéről és suhogó gyolcsgatyában kisurrant a folyosóra. Majd visszatérve nagyokat ásítozva, vakarózva lógatta fölém másfél méter hosszú lábait. Érthető hát, hogy másnap, amikor felszálltam a motorosra és egy teljesen üres fülkére bukkantam, boldog reménykedéssel nyúltam el a finom bőrülésen: végre pihenhetek. A véletlen szeszélye azonban nem úgy akarta. Ugyanis egy fürge tekintetű, kihúzott szemű hölgy libbent be a kupémba — égszínkék uniformisban, illetve köténykével, amilyet csak a vonatbüfé főnöknője visel. Láttámra elbiggyesztette az ajkát, s amint, a vonat megállt, mélyen kihajolt az ablakon és türelmetlen, ideges kiáltást küldött a peron felé: Mityaaaa! Kis idő múlva magas, barna fiatalember robbant be a kupéba. Feltűnő nagy orrától alig tudta megcsókolni a kék- kötényest, aki szinte becéző rajongással, mint alvó gyermeket oly gyöngéden, helyezte el őt a szemközti pamlagon, s azonnyomban lehúzta mind a három kis redőnyt az ablakon. Foglaltam számodra fülkét, de látod... — pillantott felém csaknem neheztelően. — Nem baj ütötte el a fiú könnyedén. És ki helyettesít most a büfében? — Azzal ne törődj S már folytatták is az enyelgést, minthogy tapintatosan, de sikeresen megjátszottam a már alvó utast, ölelkezés után egyik közös ismerősükre terelődött aztán a szó. — Képzeld, Mile megnősült. — Kit vett el? Csak nem azt a kancsal kis szöszit? — Tudod, a fiú rövidre fogta. Terrorizálta, és a szöszi megúnta... De az ám, ígértem neked valamit... Hozok egy kis csemegét... S azzal kiröppent a fülkéből, hogy percek múlva három stewardesz-szel térjen vissza. — íme. a beígért szórakoztatás! Az én kis utasszállító tündéreim!... A volt férjem, csajok! Négy évet éltünk egy födél alatt; meguntuk; elváltunk. de azért nem bírjuk egymás nélkül... Mind az öten ott zsivajog- tak, szorongtak, hahotáztak a szemközti ülésen. Éktelen ricsaj csattantott fel színlelt szundikálásomból, mialatt vonatunk az Ibár völgyében kanyargóit a zengő hidakon és morajló alagutakban. Hogy ki irányította, nem tudom, hiszen az egész személyzet itt szórakozott velem szemben: Mityával! Vihogtak, ugrasztották a a nagy orrú ex férjet, s a kékkötényes exfeleség szüntelenül a büfé. és a fülkénk közt cikázott. Hol dupla adag sonkát, hol egy púpozott tányér süteményt nyomott a nagyorrú ölébe, aki pillanatok alatt eltüntette a „menüfeletti” fogásokat, s amikor a tálnyi gyümölcsöt is befalta, a csajok elvonultak, ok pedig feketét szürcsölgetve a gyerekről beszélgettek. — Miért nem jössz el már hozzá, Mitya? — kérdezte az exfeleség. — Mindig arra panaszkodik, hogy az óvodabeli pajtásai csúfolják: nincs is apja! Az este is azt mondja- „Apa itt hagyott, te meg folyton utazol; olyan vagyok, mint az árvagyerek...” A fiú nem szólt. Kint al- konyodott. A felvont redőny a kopár hegyre nyitott ki- látást. Szótlanul nézték mind- ketten a sivár lejtőket, a gyér növényzetű, meredek hegyoldalakat. — Szeretem eaeket a bokros völgyeket — szólalt meg nagysokára a nő. — Különösen ilyenkor, alkonypirban. — Berkenyebokrok — mondta a fiú. — Valahányszor itt megyünk el, mindig gyönyörködöm bennük. — Nálunk a faluban vörös berkenyének hívják. Az édesanyám is így mondja, ma is. Hangjuk most halk és szomorú. Nézem őket félig le- húnyt pilláim alól, s azon tűnődöm: vajon miért válhattak el? Látom, útjukban vagyok nagyon. Kisvártatva a kékkötényes szól is a fiúnak, hogy menjenek át egy másik fülkébe. — A csajok reklamálnak! Gyere. Jó bőr mind a három. Csak egy kicsit pletykásak. Különben jó haverok. Mindig együtt járunk ezen a vonalon. .. Nemsokára benéztem a büfébe. Sehol egy üres szék. A zsúfolt asztalok közt a kékkötényes kígyózott, és szemével bűvölte a birodalmába tért férfinépet. Vajon ez lehet a válásuk oka? — merült fel bennem a kérdés. A minden férfinak tetszés mohó igénye? Ki tudja. Mindenképpen a gyerek bánja... A kékkötényes csillogó szemekkel jelenti ki, hogy a fekete elfogyott. Közben látom, épp akkor teszi fel a rezsóra a nagy kávéfőzőt. „Ez már maszek kezelésben van” — jelenti ki kacér mosollyal. S percek múlva már viszi is öt kis pohárral a vagon valamelyik lefüggönyözött fülkéje felé, ahol Mityát szórakoztatják a „csajok”. Dübörög a vonat a hűvösödé éjszakában.. . És a következő pillanatban felszállt az ellenőr. Dudás Kálmán fordítása ügy látszik, a költők életkora is kitolódik. A 30—40 éves költők még fiatalnak számítanak, főleg, ha ekkor jutnak el a pályakezdést jelentő első kötethez. A lassan érő Ady is csak 29 éves volt az Uj versek megjelenésekor, szinte tökéletesre formált első kötetét 26 éves korában adta ki Babits, a Négy fal között Kosztolányija mindösz- sze 22 éves volt, a 42 éves Arany pedig, ha túlozva is, arról panaszkodott Tompának, hogy semmirevaló vénembernek érzi magát. Bényei József, akinek Su- gárverésben címmel most jelent meg első könyve, mai fogalmaink szerint fiatal költő, jóllehet túl van a harmincon. Igaz, régen megérett már első kötetére, s csak a halogató, ráérő kiadói politika váratta ily sokáig, de Bényei erényt csinált a kényszerből: a Sugárverésben nemcsak jó könyv, hanem olyan pályakezdő gyűjtemény, amely teljes erejében mutatja költőjét, akinek soha egyetlen sorát sem kell megtagadnia ezekből a versekből. Világa teljes, tudatosan komponált egység, melynek dantei köreit járva mind messzebb mutató magasságba jutunk. Mert a szerkesztés Dantét idézi: az Ennél illúziótlanabbul nem lehet nézni az életet, de ereje épp abban van, hogy ezt a tárgyilagosságot emeli költőivé. Pedig néha a határig elmegy, vannak strófái, amelyek az őszinteség végső fokát jelentik: Számon méreg megfertőztek az ezredévek Félszemmel mindig figyelem halál árnyéka fejemen ember vagyok és jaj nekem Félek. Témái rendkívül változatosak, s a dantei gondolattársítás egy Babits-sort idéz: a mindenséget vágyom versbe venni. De „a tökéletesség tanulása”, mint egyik verscíme mondja, arra inti, „ó nyugaemlék köreiből indul el, hogy végigjárja az asszony, a magány, a dac, a világ, s végül az ember köreit. Már az első soroknál feltűnik meglepő biztonsága: voltaképp mindent tud, nincs egy hibás sora sem. Ma, amikor a forma meglazulásának vagyunk tanúi, amikor, — hogy Aranyt idézzük — pan- talonra vetkezik a magyar vers, külön öröm ez a formai gond, választékosság. Ám a kiművelt forma nem külső ügyeskedés, öncél, ahogy a szerkesztés Dantét idéző módszere sem külsőség: az önismeret veszedelmes mélységeibe visz magával: Egyik kezemben bottal, a másikban kenyérrel, szembenézni jogom van * vizekkel, földdel, éggel; * — indítja könyvét, s ez a férfias szembenézés teszi teljessé •világát, mert van bátorsága ahhoz, hogy mindent a maga valóságában lásson, illúziók nélkül. „Szoborrá merevített az elmaradt önkívület” — vallja egy helyen, a Kőzet című vers pedig, a kötet egyik remeklése, amit teljes egészében ideiktatok, a józan tárgyilagosság költőivé emelései lom, te légy a példám” — 9 ez a megfontolt, szinte Flau- bert-i szenvtelenség vonul végig gazdag líráján. Figyelj körül: a te világod titokkal, ünnepekkel áldott, a titokból mégis neked kell csodát formálnod életeddel — írja Tamás című versében, ami egész lírájának is mottója lehetne. Mert vérbeli lírikus alkat, aki a világ jelenségeit önmagán szűri át, s szavakba foglalva nemcsak elmondja, hanem ezzel újjá is teremti a valóságot. S ez a legtöbb, amit költő tehet, s amit költőtől várhatunk. a felszabadító harcokban. .le- _ Azt. De már el is vál- lenleg ügyvéd a fővárosban. Eddig hét kötete jelent meg. _ Gyorsan ment. És miért? BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS VERSEI: Hőd ólai Babitsnak Ezüst csőréből élő dal csorog ezt írtam hajdan verseid alá, ma már, hogy holt vagy, változott a kép, aranykannából csorgatod a dalt. Bocsáss meg, költőm, nem néztem feléd, amíg dalaid bársony harmatát ringatták a fák, s itták a szívek, én csak titokban voltam hódolód. Vagy tán még úgy sem. mint szelet, esőt. úgy vettelek én, áldás volt a dal, ahogy a népnek szél, eső is az, úgy álltam tenger csodáid előtt. Ma már, hogy hül a világ homloka, tudom, homlokod pattantotta ki mindezt a csodát s mint egykor Arany, a lét reményét hagyta ránk dalod. Bizakodó Hol van az a zümmögés, sárga kalászok közt pléh-Krisztusok szakállábán a nyár a kölyök-kor indián sátra merre remeg? Elfújta árnyukat a szél. de én megbabonázva hozzá emelem szívemet, mely az elszórt pipacsokat vissza idézi. Búzapirulás ünnepe, te add a lám a régi lovat, sárkányok erejét, a vívni-tudás dacát korral és nyavalyákkal, az elmúlás rendje ellen, hogy megint a régi legyek, erős és bizakodó, s égbedobált kalapomban a pacsirták éneke zengjen. CSANY1 LÁSZLÓ CSERHÁT JÓZSEF: Felhők Vége az éhes kislibákkal reggel a rétre ki-kicsapott, este kedvesen ágyba tuszkolt, gondtalan gyerekkornak; a legénykedés szép sebei nem tűnnek el, csak beforrnak: olló csattog, permetlé csobban, munkálkodom a barackosban, ahol csak arra gondolok, hogy milyen idő lesz holnap. Vár a helyem. Jó lesz, ne féljek! a testvérhegyi Zúzmara-lépcsőn szelíden lefelé legelésző kecskék gazdái — vének várnak: számadói a szív közelében delelő-ellő nyájnak; siratói a bennük lelegelt egyszer-volt szerelemnek... Egükön a veszélytelenül eltévedt felhők jönnek, mennek. Elkallódnak egymáshoz írt leveleink, vagy a szekrényben megporosodnak, többé nem olvassa senki őket, legfeljebb az erősek bölcsességével a lányunk. De mozdulataink egymáshoz hasonlítanak, cselekedeteink ritmusában őrizzük egymást, oly makacsul, mint az őskori kőzet emlékeit az óriás állatoknak.
