Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-31 / 175. szám

f

Festik

a Sió hídját

A MÁV Pécsi Igazgatósága II. osztályához tartozó hídvizsgáló és tatarozó csoport végzi a Sió szekszárdi vasúti híd javítási és festési munkálatait, melyek előreláthatólag augusztus 8-ig befejeződnek.

Foto: Tóth Iván

Több,

mint háromszáz gyerek

nyaral Tolna megyéből a SZOT gyermeküdülőiben az idén. Július 23-án 45 kislány Zamárdiban, 90 fiú pedig Ba- latonszabadiban kezdte meg az üdülést. Maholnap vége is szakad a boldog két hétnek a Balaton partján, mivel e két csoport augusztus 5-én már hazatér.

Rövid szünet után, augusztus 20 a legközelebbi csoportok indulásának időpontja. Ekkor Balatonboglárra a Zala megyei Csehimindszentre és Mikosdpusztára indul közel 180 általános iskolás korú leány és fiú. E két utóbbi üdülő a tanév kezdésétől a végéig iskolaüdülőként működik, s mint ilyennek is számos Tolna megyei vendége szokott lenni szeptembertől a tanévzárásig.

Egyébként az öt gyermek- csoporton kívül még számos gyermek üdül ebben az évadban is szerte az országban ‘h szüleivel együtt a SZOT családos üdülőiben. Zömük a déli és északi Balaton-parton élvezheti a nyár, a pihenés örömeit.

Népújság 5

i960, július 3L. 1

Orv-riport a Dunáról

Kulturáltan nem lehet?

Kobaltkék, fehér csíkkal díszített motorcsónakok ringatóznak a paksi révőrs idén avatott épülete előtt. Ezek egyikével szerettünk volna útrakelni és saját szemünkkel látni, hogyan őrködik a vízi rendőrség az emberek életén, a közösség vagyonán. ötletünket szívesen fogadta az őrs parancsnoka, s nem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen: a közös úthoz előzetes engedély szükséges. A megyei rendőrfőkapitányságon arról tájékoztattak, hogy a paksi révőrs egy budapesti, a Hámán Kató utcában székelő rendőri szervhez tartozik. Ennél a szervnél is készségesen hallgattak meg bennünket, majd közölték, hogy az illetékes — a Belügyminisztérium sajtóosztálya. Mi tagadás, e sorok írója rest volt arra, hogy Budapestre telefonáljon, vagy hogy az engedélyért levelet írjon, de az sem kecsegtette túlságosan, hogy várakozással szalasszon el egy szép, az idei nyáron különösen ritka strand-vasárnapot. Ezért határozta el, hogy elegáns motorcsónak helyett motorral felszerelt halászbárkára száll,

— s aztán megírja, amit látott.

A paksi Vörös Csillag Halászati Termelőszövetkezet brigádvezetője, — Kovács Ferenc — készséggel adott helyet a csónakban.

— Körülnézek a vízen, meglátogatom a horgászokat,

— úgymond. — Kettesben jobban telik az idő.

Horgászok, pecások

A horgászat — körülbelül — úgy aránylik a pecázáshoz, mint a sebészet az orrpiszká- láshoz. Az igazi horgász ismeri a vizet, a halat, az időt, a sportja űzésére vonatkozó előírásokat. S a vadászhoz hasonlóan : védi az állományt, amelynek gyarapításáért annyit áldoz az állam, a halászati szövetkezet. A horgásznak a hal a fontos, a pecásnak csak a halhús. Horgászt rá lehet venni, hogy vezessen a fogósról naplót. Orvhalászt, természetesen, soha.

— Úgyis táppénzben vagyok, — mentegetőzik egy bekötött kezű férfi, akinél megáll csónakunk a túlparton. — Kifogom a differenciát a kereset es a táppénz között.

Napijegye, — mint sejthető —, nincs az így okoskodó férfiúnak. Szerencséje inkább. Kovács Ferenc javaslatára ladikba száll, s hazaindul. Vele, ilyen körülmények között, először találkozott a brigadéros. Elegendőnek látszik a figyelmeztetés. Nem így a következő pecásnál, akit — bizonyára nem ok nélkül — Fukar Frédinek csúfolnak a faluban. Frédi sajnálta a három forintot a napijegyért. A szabálysértési eljárás befejezése után többért lesz oka a sajnálkozásra.

A példakép! Mageilán

Viharvert ladik simul _ppen a hosszú kőgát oldalához, miié odaérünk. A rozoga teknőben hét legényke, vakmerőségben Magellánhoz hasonlók. Ha ép lenne a csónak, három ember biztonságban járhatna rajta a vízen, de így?...

— A KRESZ-ben két gyerek tesz ki egy felnőttet, — okoskodik az egyik lurkó. — Nem is vagyunk olyan sokan...

— Országúton nem merül el az autó! — replikázilc a brigádvezető. — Kezet rá, fiúk, hogy két fuvarban tértek haza, különben lesz estére nemulass! Ismerem apátokat!

Sok sejtelme annak a pesti fiatalembernek sincs a megkövetelt biztonságról, aki halványkék farmotorossal érkezett ide. A négy személyre méretezett csónakban heten utaztak. A kiránduló kompánia kislánytagjai fürdenek. Vígan pacskolják a vizet, kőhajítás- nyira attól a ponttól, ahol — a kőgát végén — kilencméteres vízben lelte halálát tavaly egy fiatal. Bizopy, itt éppúgy elkelne a figyelmeztető tábla, mint másutt, a paksi Duna partjain.

Uszályokat vontató szovjet motorhajó közeleg Dunaújváros felől. Jókora hullámokat ver. Egy dunaföldvári sport- evezős a hullámokra merőlegesen állítja csónakját, s az evezőkkel tartja az egyensúlyt. Nem így a ke ca-kaja kosok, akik a hullámokkal párhuzamosra kormányzott csónakból integetnek evezőikkel.

Feri bátyám tőlük sera sajnálja a figyelmeztető szót. Míg a párocskához beszél, figyel, nem közeleg-e hajó. A vízén nagyon fontos az óvatosság.

— Mi lesz a dolgoddal ? — kérdem, amint odébbállunk. Gyorsan fut az idő...

— Ezzel is foglalkoznom kell.

— Hogy-hogy? Halász vagy, nem rendőr.

— Rendőr is. önkéntes, — ennyi a kurta válasz.

Az öreg halász és a folyam

Madács Miska bácsi ódon sátorlap árnyékában hűsöl. Csónakján fehér logobó vörös- kereszttel. Ez a tizenegyedik nyár, hogy őrködik a vízbe szállók, vízen járók biztonságán. A mesterségből kibetegedett halász bölcsességével mondja:

— Megfontolt embernek éltetője, mulattatója a Duna. Sok-sok vigyázatlannak pedig megölője.

Miska bácsi eddig tíz embert mentett meg a biztos haláltól. Legszebb jutalma, hogy e tíz között ott volt saját unokája is. ..

Amíg beszélgetünk, a révőrs motorosa fel-alá jár a strand előtt. Utasai a Duna közepe felé merészkedőket terelgetik vissza a part biztonságos közelébe. Aki jól úszik, ám hagyja el tíz-húsz méterre a bólya-sort, de két-háromszáz méterre ő se merészkedjék ki.

Kapitányunkat messzibb vidékre szólítja a Jtötelesség, mi magunk körülnézünk a strandon. A temérdek fürdőző közül néhány százan aligha sajnálnának pár forintot a kabinostól, ha — volna kabin. De nincs. Még öregebb hiba, hogy értékmegőrző sincs. Szerencse, hogy a strandtolvajok még nem fedezték fel Paksot. Az elemeit rádiót, ruhaneműt köny- nyű volna értékesíteniük a károsult személyi igazolványával. Madács Mihály, — mint mondja —, vállalná az értékmegőrzést, ha erre a célra egy jókora, zárható vasládát kapna. Talán megvehetné a Községi tanács. Hadd fürdőzzenek nyugodtan a paksi strand közelről, távolról érkező vendégei.

— borváró —

Szombaton este kínosan hosszú időre arénává változott az Erkel Színház, ahonnan a rádió és televízió a Táncdalfesztivál 1969. II. elődöntőjét közvetítette. A zsűrikkel — általában — én Is olyan viszonyban vagyok, mint a legtöbb ember, noha bármikor kész vagyok kritika ^árgyává tenni a velünk született ellenérzést. Most is kész voltam. Kétféleképpen. Egyrészt nem kis megrökönyödéssel és háborgással hallgattam azokat az arénák lelátóira inkább jellemző hangokat, amelyek — nem tudni mi néven nevezhető — kultúra elmen betöltötték rangját illetően második dalszínházunk nézőterét. Másrészt teljes szívemből a zsűri mellé kellett állnom. Végül elhangzott az a bejelentés, aminek elhangzásáért drukkoltam: ha nem mond le á közönség lármás része a botrányos viselkedésről, kénytelenek lesznek a rendezők félbeszakítani a fesztivál II. elődöntőjét Kultúráltan nem lehet részt venni eey táncdalzesx- tiválon? Úgy látszik, nem. Illetve kulturált magatartásra nem mindenki képes.

Nem ez volt egyébként az első eset, amikor nálunk zabolájukat vesztik a csuda tudja a miből táplálkozó szenvedélyek. Be Igen jól lenne, ha kulturális esemény kapcsán most történt volna utoljára, hogy a közönség a bikaviadalok közönségének mezében pompázzon ország-világ szemelát- tára. Nem szeretném, ha félreértenének Itt nem a láttán vrn a hangsúly, hanem az előforduláson, s mindazon, amit műveltségünk szintjéről az ilyesmi vall.

A józan ész már évek óta tiltakozik az ellen, hogy ezekből a népszerű tánrdalfcszttválokbót „nemzeti ügyet’* fabrikáljunk. S ha már ennyit kimondtunk, nem hallgathatjuk el a többit sein: művelődéspolitikánk megvalósítóinak nem kis gyöngeségére vall, hogy a könnyűzene egyre többet szolgál a tömegőrületnek, mint a mértéket tartó tömeeszórakozta- tásnak. Ez utóbbi szükségességét senki nem tagadhatja.

Nem kis megdöbbenésemre, még a 82 éves nagymama js rám n- pakodott az Erkel Színházbcll botrányról szólva, hogy „igaza volt a közönségnek, mert a zsűri így, meg úgy. . .” Tévedés lenne tellát azt hinnünk, hogy csak a beat-ért üvöltvé rajongó teenager korúak képesek kirúgni a jóízlés hámjából. A táncűalfesztiváJok sajtó, rádió és televízió útján „elkövetett” és túlzott publicitásának, népszerűsítésének eredménye, hogy adott időszakban a fesztivállal „fekszünk és kelünk” mintha bizony nemzeti nagylétünk fundamentális kérdése lenne, hogy Konc* vagy Zalatnay, netán Kovács József győzelemre viszik-e fesztiválszámokat vagy sem.

Itt hever előttem az asztalon a szavazólap, amelyen jogom van 'a győzelemhez közelebb segítenem a fesztiválnak azt a szereplőjét, amelyiket arra legérdemesebbnek tartok. Kitöltőm és elküldöm. Szavazatom a zsűrié, méghozzá abban a reményben, hogv a legközelebbi viadal alkalmával — ha ezen is jelen lesznek botrány- okozók, — a zsűri hamarabb talál a helyzet magaslatára, s nem állítja kínos helyzet elé a soron következő résztvevőket; nem tűri a sportpályákon sem kívánatos megnyilvánulásokat!

— li —

B

onyhádon a belső teherpályaudvaron van munkahelyük. Éppen reggeliszünetben találtuk őket. A két keréken álló kis bódéban tartózkodtak, mely télen a hideg, nyáron a tűző nap, esetleg az eső ellen ad védelmet, míg elfogyasztják az ebédet, vagy a reggelit.

Nehezen lehet szólásra bírni őket. Különösen Hengl Jánosné tartózkodó. Idős Váczi Istvánná biztatja, de ő ritkán szólal meg. Inkább Váczi Istvánná és menye, ifjú Váczi Istvánná beszélt.

A Bonyhádi Zománcgyár alkalmazottai, munkahelyük állandó jelleggel a vasútállomáson van. A vas-műszaki nagykereskedelmi vállalatoknak csomagolják az árut vagonokba. Hengl Jánosné 1954-ben került ide és négy év szünet után — miközben szült — 1961- ben került vissza. Azóta bizony több száz tonna árut csomagolt el. Ifjú Váczi Istvánné négy éve dolgozik ebben a beosztásban, és mint mondta, bizony nem a legkönnyebb munka. Anyósa, idős Váczi Istvánné 15 éve dolgozik a gyárban, de csak egy éve köti munkahelye ide. Meós. Megkérdeztük, mit jelent meósnak lenni itt. amikor olyan áru kerü l ide, ami már egyszer átment a meós kezén?

— Ez igaz — válaszolta —, de a szállítmányt akkor is ellenőrizni kell, mert addig, míg az áru a gyárból ide, a teherpályaudvarra ér, — pótkocsis vontató hozza — előfordul, hogy leverődik a zománc. Ma például 14 vödör sérült meg.

— És az ilyen áruval mi lesz?

— Visszaviszik és benn a központban az ilyen tételt „leveszik” a szállítólevélről.

— Mi van akkor, ha például reklamál Debrecen, vagy Szeged, hogy hibásan kapták az árut?

Vagonrakók

— Ezt a központunk intézi, de azt tudom, hogy Debrecennel van olyan megállapodásunk, mely lehetővé teszi, hogy bizonyos százalékot leírjanak — meghibásodás címén — az ilyen áruból. Ez csak hat-nyolc hónapja van, de mi jónak tartjuk.

Félbeszakadt a beszélgetés. megérkezett az újabb szállítmány és a három asszony fürge kezekkel rakta az árut.

Hengl Jánosné megjegyzését hallani a vagonból:

— Ez szép kis vagon, táp volt benne, itthagytak vagy 20 kilóra valót.

— A múltkor meg olyan vagont kaptunk, amiben legalább 15—20 kiló mész volt — jegyzi meg idős Vácziné.

— Bizony nem könnyű és kellemes a poros szalmával dolgozni. A tizenhat literes, korálszínü, félnehéz fazekak után mosdótál, majd ceglédi kanna és csiszolt szeletsütő került le a pótkocsiról. Hcnglné gyakorlott mozdulattal, másodpercek alatt tüntette el az árut a szalmába, de mire a pótkocsi rakományával végeztek, alig lehetett rájuk ismerni: Mindnyájukat belepte a por.

— Bizony ez nem könnyű munka. Jó lenne védőital a por eilen — mondja idős Vácziné. — Nyáron a vagonban 40 fok fölé száll a hőmérő higanyszála, de télen, 20 fokos hidegben is kell dolgozni. Nem állhat a munka. A vagonállásért a gyárnak fizetni kell.

— Meddig tart, mig egy vagont megraknak? — kérdezem.

— Attól függ — mondják az asszonyok. — Ha például 15—20 literes, vagy még nagyobb edényeket csomagolunk. akkor gyorsan. Szapora munka. De amikor egy vagonba 2000—2500 mosdótálat kell berakni, nemcsak nehéz és fárasztó, de hosszan tartó is. Naponta átlag két vagont rakunk meg, de az elmúlt időszakban legtöbbször három vagon került ki brigádunk keze alól. Vagononként átlag 30—40 méter- mázsa árut kell úgy elcsomagolni, hoqy akkor se sérüljön meg, ha netán Miskolcra vagy Nyíregyházára megy.

— És a kereset?

— Hét forint harminc fillér az órabérünk. Nem régóta, két hónapja kapjuk ezt, addig 6,50 volt. Most már azért könnyebb, mert két műszakban rakodunk, de régen csak egy brigád volt és előfordult, hogy napi 10—12 órát is kellett dolgozni.

— Ha történetesen megkérdeznék, melyik munkahelyet választanák: a gyárit, vagy ezt, mi volna a válasz?

— Ezen még gondolkodnánk.-kas-