Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-05 / 127. szám
PIAC Bevásároltunk egy szakmunkás kosarával A szekszárdi piac szeszélyes, kiszámíthatatlan, s változékony, akár az időjárás. Amikor néhány nappal ezelőtt „lejutott” a saláta, mindenki azt kereste, és bírálták az ellátás folyamatosságát. Néhány nap múlva új szállítmányok érkeztek, de ahogyan az eladók mondják: „Most meg már a kutyának sem kell”. De meglepő-e, hogy a piac szeszélyes és változékony? Nem. Ilyen a természete, némi túlzással éppen a szeszélyesség benne a szabályosság. Hasonló a helyzet Miskolcon, Pécsett, Ajkán, Tatabányán, Szolnokon és mindenütt. A kereslet, a kínálat hullámzása kelti azt a látszatot, ami egyébként természetes. A szekszárdi vásárcsarnokot nehezen hasonlíthatjuk össze a többi megyeszékhely piacaival, mert a bérből és a fizetésből élők száma jóval kevesebb, mint a nagyobb, 50—60—80, vagy százezer lelket számláló megyeszékhelyeken. Méreteiben tehát éppen a fenti okok miatt a követelményeknek megfelel. Viszont éppen a körülmények miatt az ország legolcsóbb piaca lehetne, ezzel szemben a legdrágábbak között emlegetik. Az ellentmondás bizonyára abban kereshető, hogy a termelőszövetkezetek nem látnak benne fantáziát, nem tartják érdemesnek a „felvonulást”. Június 4-én, tegnap reggel fél öttől fél nyolcig figyeltük az áruk áramlását, az adás-vételt és egyáltalán az összképet. Benyomásaink vegyesek, de az árakat illetően feltétlenül a bevásárlást végző férfiakkal és nőkkel kell egyetérteni: „Kihoz az ember száz forintot és jóformán nem visz haza semmit, majdnem üresen marad a kosara". E kijelentés próbavásárlásra csábított. Egy négytagú munkáscsalád szükségleteit figyelembe véve, magunk is meggyőződtünk arról, hogy száz forinttal, a jól dolgozó szakmunkás egynapi munkabérével itt bizony nincs sok keresnivalója az embernek A bevásárlást a „baromfiplaccon” kezdtük, arra gondolván, júniusban már nem megy luxus-számba egy rántanivaló csirke elfogyasztása hét közben. A magánosoknál nyomban lemondtunk a vásárlásról, miután reggel negyed hétkor egy pár sovány mellű csirkéért 75—90 forintot kértek. Mindössze ketten árusítottak idei baromfit. De a mi költségvetésünket figyelembe véve, nagyon gyorsan tovább kellett állni. Az azonban igaz, hogy egy órán belül ennek a két árusnak a drága portékája gazdára talált. A „jobb” pénzű emberek megvették. De most mit tegyen az, akinek valóban száz forintból kell gazdálkodnia? Megpróbálkoztunk a szekszárdi fogyasztási szövetkezettel. Ott kilónként 31 forintot kértek a rántanivaló csirkéért. Köszönjük. Ma hústalan napot tartunk. Mellettünk az egyik asszony zöldborsót kén. A fogyasztási szövetkezet elárusítónője kedvetlenül közli vele, megrendelte ugyan az árut, de eddig még nem érkezett meg. Reggel hét óra. Az asszony közlékeny, s barátságos. Elmondja, ha elegendő árut kapna, havonta nyolcvanezer forintot forgalmazna. Mi ehhez hozzágondoljuk, ha folyamatosan kapna elegendő árut, nyilvánvaló, hogy ez a körülmény is valamelyest befolyásolná az árak alakulását. Összetalálkozunk a vásárcsarnok gondnokával. Szerinte az őstermelők a csarnoki árakhoz igazodnak, reggel megnézik a MÉK árjegyzékét, azután ők is ehhez mérten kérik meg a forintot. Szóval a szövetkezeti árszabályozásnak még nyomait sem tudjuk felfedezni, ezen a júniusi reggelen. Legfeljebb felfelé. A gondnok azt is elmondja, hogy az elmúlt hét szombatján viszont megjelent a piacon a zöldborsóval három termelőszövetkezet. Ezzel perceken belül nyolc forintról hat forintra mérséklődött a zöldborsó ára. S legyünk őszinték, május utolsó napján a hatforintos zöldborsón még feltétlenül van tisztesséyes haszon. Változatlanul a négytagú család elsősorban szerdai majd tojásból háromnapi, gyümölcsből kétnapi szükségletét véve figyelembe, végül is 91 forintot költöttünk el. Vásároltunk újburgonyát, zöldborsót, cseresznyét, zöldségzöldjét, tojást, zöldhagymát, uborkát. Az egész könnyűszerrel belefért abba a műanyag szatyorba, amit a halüzletben adnak a vevőnek. Ha ötven forinttal megtold juk a „normát”, akkor jutott volna húsra is. De szerdán százötven forintot nem szabad elkölteni a piacon, hisz mi lesz akkor szombaton a pihenőnapi bevásárláskor? Állítólag ezen a szerdai napon a szokottnál is nagyobb volt a drágaság. Lehet, hisz a felhozatalt legfeljebb csak a mérsékelt jelzővel illethetjük. A vásárlók háromnegyed hét és fél nyolc között megsokasodtak, s ennek következtében a cseresznye kilónkénti ára két forinttal megugrott. Egyikünk reggel öt és hat óra között a szekszárdi vasútállomáson, valamint az autóbusz-megállónál azt nézte, mit hoznak a környező községekből eladni az asszonyok. Üres szatyrokat hoztak, tehát többnyire vevőkként és nem eladókként érkeztek. Érthető, hisz jól tudjuk, hogy a falusi asszonyok jelentős többsége már nem őstermelő, hanem a tsz-nek állandó dolgozója, vagy alkalmazott, munkás, éppen a városban. A tolnai termelőszövetkezet egyebek között zöldborsót küldött hétforintos árkikötéssel. De tegnap már, még a magán kereskedő sem mert hét forintot kérni a zöldborsóért, és újból arra gondoltunk, mennyire nem beszélhetünk árszabályozásról. A termelőszövetkezetek részére fenntartott elárusitó helyek többsége változatlanul üres. Ezzel szemben nagy forgalmat bonyolít le Sárga Sándor magán kiskereskedő. A fogyasztási szövetkezet eladója azt mondja: „ö még előző nap beszerezte a heti piacra az árut, szép árut”. Egy bizonyos, három hasonló magán kereskedő kellene, akkor nyomban jobb lenne a felhozatal, a választék, és az árak is valószínűleg másként alakulnának, a konkurencia kiszélesítése folytán. A termelőszövetkezetek kerülik a szekszárdi piacot. Talán nem lenne felesleges az üres elárusító standokat bérbe adni magán kiskereskedőknek, zöldség-gyümölcs árusoknak. — Pj — Szp — Negyvenkét év — két munkahely Hűség a vashoz Olyan nyüzsgés van a dombóvári 56. számú vasbolt pultjai előtt, mintha ingyen osztogatnának valamit. Négyezerötszáz féle áru sorakozik a polcokon, a raktárban és a raktár korszerűtlensége miatt a kirakatot üzlethosszúságban elbari- kádozó ládákban. Talán a szó- lásmondásbeli jó kútra sem jártak ennyien, ahányan ide a helybeliek és a járás községeiből bejárók. Egy bolt rangját igencsak meghatározza, hányán keresik, s hányán távoznak belőle, dolguk végezve, sokszor, vagy kevésszer hallják valami keresett áruról, hogy az éppen nincs. Persze, ismerik azért itt is a hiánycikk fogalmát. Most például néhány méretben a sodronyszeg hiányzik, fürdőkád van elég, de, hogy az örömből ne hibádzon az üröm, most meg apró, fürdőszobaszereléshez szükséges cikkekből nincs elég. Várom a főnököt ebben a déli, zárás előtti zsongásban. Azt mondta, „egy pillanat!” Azóta most szolgálja ki a negyedik vevőt. Wusching Alajos, a bolt vezetője április negyedikén vette át kitüntetései sorában a nyolcadikat. Többek között tulajdonosa a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója címnek is. Ezúttal a SZÖVOSZ „Kiváló Szövetkezeti Munkáért” kitüntető jelvényt nyerte el. Több pillanat elteltével végre leülhetünk, s beszélgetnénk, ha nem jönnének kérdezni, kérni. Napnál világosabb, hogy boldogan szabadulna kéretlen vallatásomtól. Végül beletörődve a gyóntatásba, a bolt kollektíváját kezdi dicsérni. Sugárzó arccal mondja, hogy a 9 tagú szocialista brigád hetedszer lett győztes a szocialista brigádok versenyében és most nyerték el az ezüst fokozatot. Kapacitálom, hogy magáról beszéljen. Azt mondja, nincs mit. Pedig van bőven. 1927-ben Bonyhádon a No- votny-féle vaskereskedésben hároméves inaskodással kezdte. Az volt élete első munkahelye. A második ez a bolt. A cégtábla sokszor cserélődött — az államosítás óta pont háromszor — ő maradt. Tíz év óta alig változott az eladógárda, sokan az ő keze alatt tanulták a szakmát, és ha lehet, a hűséget tanulni, akkor azt is. — Nagymányokon bányalakatos volt az én drága apám és igen bátor ember is volt, mert tizenhármán voltunk testvérek, én éppen a tizenkettedik. — Szemüvege mögött nevetés csillan. — Pedig akkoriban nem biztatták a nagycsaládosokat családi pótlékkal a nemzet gyarapítására! Hogyan tanulta ő a szakmát, annak idején? — Nem volt az könnyű, mert akármilyen paradoxon, úgy kellett ellopni az ismereteket. A mai ipari tanulók, akiket szaktanárok oktatnak egy- egy szakma elméleti tudnivalóira, el sem tudják képzelni, mit jelenthetett régen inasnak lenni. Bevágni az árjegyzéket, mindent, mert a tulaj nem ismert tréfát. Később arról beszél kesernyésen, hogy a mai fiatalok nem szeretik a vaskereskedő szakmát, mert itt bepiszkolódik a kéz, kiszolgálni sem ajánlatos fehér köpenyben. Jönnek, letöltik a kötelező gyakorlatot, és mennek is tovább. Nem érti, én sem értem az idegenkedést. Ha kereskedő lennék, nyilván szeretném ezt a boltot, mert állandóan nyitva van az ajtaja. Ügy értem, nincs értelme becsukni, akkora a vevők be- és kiáramlása. Amikor nyitottak, havi 600 ezer forint volt a forgalom, ma nem ritka a másfélmilliós sem, de az egymillió háromszázezer igencsak megvan. A boltvezető nem fiatal ember, három-négy év múlva nyugdíjba mehet, de nem tartozik azok közé, akik az évelt múlásával elveszítik szenvedélyes érdeklődésüket az új iránt. A vasáru mellett festék és vegyi áru is kapható itt, sőt a háziasszonyok a konyhakerti ve- temények magvait is megvásárolhatják. Miért bővítették cikkeiket, miért kapcsolták a vasA Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat felvesz esztergályosokat, betanított munkára és anyag- mozgatásra segédmunkásokat. Fizetés megegyezés szerint. 44 órás munkaidő. Jelentkezni lehet a vállalat munkaügyi csoportjánál Szekszárd, Keselyű- si út. (35) árukhoz egyéb árúk forgalma■ v- * t* zcsat is? — Kérem, a mai szupermarketek azért népszerűek, mert a vevő sokfélét tud egy helyen megvásárolni. Az újítás a vevők miatt született. — Változtak-e a vevők? — kérdezem, utalva arra, hogy negyvenkét év alatt volt idő emberismeretre szert tennie. — Rengeteget. A mai vevő igényes, és nagyon helyes, hogy igényeiből nem hajlandó engedni. Megegyezünk abban, hogy a jó kereskedő hasonlóan igényes. Viták? Nem fordulnak elő. Egyik jelszava, hogy vitatkozni. pedig nem szabad. Előfordult, hogy valamelyik vevő magasabbra emelt hangon közölt valami észrevételt, már- már súrolva a sértés határát. Senki nem vállalkozott a re- vansra. Így aztán kollektív elégtétel volt néhány nap múlva az igazságtalanul hangoskodó, hogy ne haragudjanak már, akkor ideges volt... Nem haragtartók ! Előkerülnek a fényképek. Akkor készültek a felvételek, amikor a dombóvári 56. számú vasboltot korszerűsítés után megnyitották. A bolt mai képe nem hasonlít, a képekén láthatóra és ez fájdalma Wusching Alajosnak és valahány munkatársának. Megfelelő raktárhelyiség hiányában kénytelenek a raktárból kiszorult nagyobb árukat kint a boltban tárolni. Persze, eltűnik a gazdag választékból összeállított barikád, mihely felépül az új áruház és az üzletsorból oda költöznek a boltok. Akkor ugyanis felszabadul néhány raktár és a vasbolt ismét tágas, szép üzlet lesz. Addig meg, könnyű elviselni a szorongatott helyzetet, mert a vevők azt hangoztatják, hogy jó a vasbolt, mert „nincset” ritkán árul. Ha meggondolom, van ebben érdeme a boltvezetőnek, és nem is kevés. Négy év múlva nehéz lesz a búcsú, pedig, d» nagyon megérdemelt pihend* kezdődik akkor! Wusching Alajos — aki abból a ritka fajtából való, amelyet izig- vérig kereskedőnek nevezünk — nem titkolt tisztelettel — ma még nem tudja elképzelni magát nyugdíjasként. Ami azi illeti, ebben nincs egyedül, mert akár munkatársai, vevői, úgy én sem tudom elképzelni ölbe tett kézzel— — li — A Tamási Gépjavító Állomás felvesz forgácsoló, lakatos, hegesztő, galvanizáló és asztalos szakmunkásokat, betanított és betanuló női- és férfi munkásokat, valamint segéd m y rs kasokat. Fizetés: Megegyezés szerint. Jelentkezés: Az állomás főmérnökénél. (62)
