Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-24 / 143. szám

ß e jelentett ük a községházait» hogy megnyer­tük a versenyt, a járás visszaüzent: azt ugyan nem! Mit tagadjam, jó volna élőiről kezdeni az egészet, de a mostani körülményekkel, a mai fejemmel, és a mai emberekkel. Aki látta 1949- ben a kezdést, és aki velem együtt benne volt, az mindenre gondolt, csak arra nem, ami most van a hetvenes évek küszöbén. Egy-egy nagy veszekedés, csetepaté után én is el-el határoz­tam, hátat fordítok a tsz-nek, nem bírom to­vább, itt kell hagyni az egészet. S mennyire ki­nőttük ezeket a veszekedéseket, öt év óta, még hangos szó . sincs az emberek között, de hozzá­teszem ez most sem jelent valami elvtelen meg­nyugvást. Dehát ne vágjunk az események elé. Hajnali háromkor a dunakömlődi Béke Tsz brigádvezetőjeként léptem ki az utcára. Elnéz­tem a Duna felé. Keleten az égbolt alján már pirkadt. Csendesség honolt körülöttem, aludt a falu, de az én fejem zakatolt, akár a gőzmoz­dony. Gondolom ezen a kora hajnalon a Béke Tsz huszonnyolc tagja közül nem feküdt le már senki. Csoportosok lettünk, akkor még ismeret­len volt a szövetkezeti gazda kifejezés. Mai szemmel nevetségesen kicsi az a kétszázötven holdas tsz, de a mi szemünkben akkor nagy­birtoknak látszott. A Vörös Csillag 370 holdon kezdte meg a közös munkát. Erről a területről és a mi 250 holdunkról a felszólalók, az alakuló közgyűlésen csakugyan úgy beszéltek, mint va­lami komoly nagy gazdaságról. így emlegette Fekécs István bíró is, aki a községet képviselte. Némi vonakodás után vállaltam el a brigád­vezetői beosztást. Kikötöttem: továbbra is haj­tani akarom a lovakat. A tagok megszavazták. Egyébként vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy mi is lesz tulajdonképpen a munkám: „Be­lejövünk emberek, mint a kiskutya az ugátás- ba” — mondta Hanuszka János bácsi, aki a földosztó bizottság elnökéből, most már a tsz elnöke lett. Egyikünk sem volt annyira öntuda­tos, hogy a mai szemnjel nézze a világot. De­hát ki várhatta volna tőlünk, hogy előre tudjuk, lássuk mindazt, amit még Magyarországon sen­ki nem tudott és senki nem látott előre. Egyben biztosak voltunk: a földet nekünk kell meg­munkálni. Nem szeretném ha' frázisként hang­zana, abban voltunk legbiztosabbak, hogyha a párt útmutatását követjük, akkor nem csaló­dunk. A mi -számunkra, az úgynevezett alapító tagok számára valóban a párt volt minden lé­pés megtételekor a nélkülözhetetlen iránytű. Bárki elgondolhatja, hogy azok a kérges kezű agrárproletárok akik először írták alá a belépé­si nyilatkozatokat hitük szerint cselekedtek. Nagy baj és nagy hiba lenne erről megfeled­kezni. Agronómus? Szakember? Bevallom, én húsz évvel ezelőtt az agronómusi beosztásnak a léte­zéséről sem tudtam. Irodai személyzet? Az ég­világon semmi. Dehát minek. Nem volt egyikre sem szükség. Az egész ügyvitelt Hanuszka Já­nos bátyám intézte, egy iskolafüzetben, amelyet örökké a zsebében hordott. Amikor megkezdtük a közös munkát, őszi búza alá a magágykészí­tést, ebbe a füzetbe írta be, hogy ki hány napot dolgozott. Egyformán hajtottunk, az alkudozást még nem ismertük, kora hajnalban kezdtük, naplemente után hagytuk abba a szántást, és úgy kalkuláltuk, egy nap jelent egy munkaegy­séget. Azt a kora hajnalt nem felejtem el soha. á dhutiékünidüdil <ú>tjp>*íí Utcait, miért alakítják mega termHmat^mínt "f. «lb ' !R ,"*£%& : , ,r.\ ' ' <<«* *'W'* i‘ C k >' •'■■■> .■/ > r /> wmmm A Dunántúli Napló 1949. július 21-én adott elő­ször hírt a dunakömlődi termelőszövetkezeti szervezésről, a szövetkezeti mozgalom első lé­péseiről. Ez már történelem O JJfarin Vendel tsz-elnök a kezdés és a folytatás éveiről Pontosan visszaemlékszem rá: tizennégy fogat­tal indultunk el a madocsai határ úgynevezett Banki-részi dűlőjébe. Ott a lapon kezdtük a kö­zös munkát. Megmondom őszintén, azóta se volt együtt annyi lófogat. Még mindenki a magáénak tartotta a lovakat, otthonról vittük a szénát, az abrakot; a dűlő végén letáboroztunk. Kissé nyo­mott, vagy talán elfogódott hangulatban fogyasz­tottuk el a reggelit, nem hangoskodott, nem tréfálkozott senki. Úgy adódott, hogy mivel én voltam a brigádvezető én eresztettem bele első­ként az ekét a közös földbe. Társaim ezt rend- . jénvalónak találták. Most már nem emlékszem ki jött utánam, azt tudom csak, hogy visszanéz­tem, és örvendezve láttam, egyszerre majdnem másfél ölnyi friss szántást hagyunk magunk mögött. így haladósabb a munka — gondoltam. Jó lenne tudni, mire gondoltak a társaim, de valamilyen oknál fogva, ezekben az első órákban senki sem beszélt érzelmeiről. Érdekes, ficgv azfe st> Rbruft szíjba. Némelyikünkben lehetett talán szomorúság is: vajon megtudjuk-e majd mutatni? Ezekkel az első tétova lépések­kel még nem is sejtettük, hogy évszázadokat hagyunk húsz esztendő alatt magunk mögött. Nem kenyerem a kérkedés, nem használok nagy szavakat, inkább bizonytalanok voltunk mi, mint erősek. Déltájt, valamennyire beszédesebbek let­tünk, és arról kezdtünk tárgyalni, hogyan le­gyen a vetés, ki vezesse a vetőgépet, ki legyen a faros, és melyik terület lenne a legalkalma­sabb a búzának. A tagosítás befejeződött, mégis mindegyikünk, a maga földjét vélte a legjobb erőben lévőnek. Egyszerűen, lelkendezés és lel­kesedés nélkül telt el az első nap. Úgy lettünk dolgozó szövetkezeti gazdák, hogy észce sem vet­tük. Ebben az időben még valamennyien nö­vénytermesztők voltunk. Külön állattenyésztők, gépészek, akik kizárólag hizlalással, fejésseí vagy gépészettel foglalkoztak volna még nem kellettek. Minek? Igaz, a Vörös Csillag Tsz-ben már traktorral szántottak. Ebből úgy látszott a Vörö6 Csillag Termelőszövetkezet fejlettebb mint a Béke Tsz. Különös helyzet állott elő. Anélkül, hogy bárki szervezte volna, versenyeztünk egy­mással, és mi hamarább befejeztük a búzave­tést mint a Vörös CsjrHag Tsz tagjai. Amint utolsót fordult a vetőgép, Hanuszka János az el­nök, és Hornok Pa az egyik alapító tag futot­tak a községházára jelenteni: — A Bäte befe­jezte a vetést, mi nyertük meg a versenyt. A községházán tudomásul vették és jelentették a járásnak. De bezzeg a járás visszaszólt: A Vö­rös Csillag Tsz már reggel befejezte. Nem volt apelláta. A Béke Tsz tagjai, az elnökkel az éten, káromkodtak, hisz velem együtt mindannyian látták, hogy a Vörös Csillag Tsz még akkor vitt egy rakomány vetőmagot, amikor Hanuszka ko­cogott a községházára. Dehát, hiába. Gondolom a járási eivtársak nem tartották politikus dolognak, hogy előbb végezzen egy elmaradott közös gazdaság, mint. egy fejlettebb, traktorral dolgozó üzem. Igaz ugyan, hogy mi lettünk az elsők, az is igaz azonban, hogy a járásnak kellett; egy újabb érv, amellyel ismét bizonyítani lehetett, hogy a lófogat nyomába sem léphet a traktornak. Hát abban az időben némelykor megesett, hogy szempontok határozták meg, kik lehetnek az élenjárók. Akkor én ezt nem láttam ennyire világosan, s abban az időben igazság szerint minden áron a traktor fölényét kellett bizonyí­tani, mert végeredményben nehezen akartuk el­hinni, hogy azé a jövő. Ma már tudjuk. Hol is tartanánk, ha még mindig a fogatos ekére, meg a lóra esküdnénk. Arról sem hallgathatok, hogy abban az időben az is előfordult, az nyert aki gyorsabban, ügyesebben és szebben tudott je­lenteni. Emiatt került néhányszor egyik-másik tsz olyan nevetséges helyzetbe, hogy az újság megírta: befejezték a vetést, ugyanakkor, a köz­ségben az egyéni gazdák még azt látták, hogy csak be szeretnék fejezni. Utólag én ezeket nem tudom elítélni, inkább a túlbuzgóság számlájára írom, a kicsire nem adunk felfogás számlájára. Jött a tél, és mi 1950-ben az új esztendőt el­nökválasztással kezdtük. {Folytatjuk:) PÁEKOVÁCS JENŐ EZ NEM LEHET 1GHZ... Néhány hónapja a cipőke- res ke delem egyik illetékese — reklamációkra válaszolva — óva intette a fogyasztót, nehogy az üzleteikben vásárolt bizonyos típusú cipőket utcai használatra fogják, mondván, ezek nem arra készültek, hogy — járjunk benne... ! Az em­beri azon gondolkozott, hogy mikor nem figyelt a világ ala­kulására, amely a cipők sze­repét ennyire megváltoztatta. A helyzet — és a nyilatkozat — abszurd volta természetesen arra is felhívta a figyelmet, hogy a cipőiparban és -keres­kedelemben valami alapvető­en nincs rendben, valahol bot­rány készül. A hétköznapok világában persze' nem arra vagyunk el­készülve, hogy abszurdumok­kal találkozzunk, sőt ellenke­zőleg, a köztudatban az él, hogy itt a praktikum, a cél­szerűség a realitás dominál. A fenti példa azonban nz ol­vasónak azt is eszébe juttatja, hogy az ilyen abszurd eset sajnos, mégsem egyedülálló. Saját személyi, egyéni ta­pasztalatainkon tail a napila­pok hasábjain is sűrűn olvas­hatunk olyan eseteket, ame­lyekre sokszor mondjuk: ez egyszerűen nem lehet igaz! Csak a közelmúltból idézünk: új házak falai repedeznek; a minisztérium nem veszi át az új útszakaszt az építővállalat­tól, mert használhatatlan, koc­kázatos rajta megindítani a közlekedést; márkás termékek gyártása akadozik, mert fil­léres alkotóelemeit nem szál­lítja a kooperáló gyár; a jó búzából és jó lisztből gyenge minőségű kenyeret készít a sütőipar; vagy hogy vissza­térjünk az eredeti példához, fizetésképtelen lett a cipő­nagykereskedelmi vállalat, mert az általa rendelt cipő­ket a kiskereskedelem nem vásárolta. így bevételei meg­csappantak, a gyárak pedig több hitelt nem adtak a cipő- nagykereskedelemnek. Itt. Aljunk meg egy pilla­natra. Mert ha ilyen esetek — szerencsére — csak ritkán fordulnak is elő, mégis van az ilyen helyzetben valami, ami általánosságban elgondol­koztat és figyelmeztet. Mi le­het az oka annak, ha egy nagykereskedelmi vállalat ilyen helyzetbe kerül? Nyil­ván a hozzáértéssel van baj, amely az adott lehetőségeket ki tudná használni, figyelem­be véve a fogyasztók gényeit. Tehát olyan egyéni adottságok hiányoznak, amelyek éppúgy nélkülözhetetlenek a kereske­delmi szakmában, mint bár­hol másutt, ahol sikeresen akarják teljesíteni a felada­tokat. Azaz: bizonyos poszton olyan ember, vagy olyan em­berek találhatok, akik egyé­nileg. személyileg, alkalmat­lanságuk vagy képzetlenségük folytán akadályozzák a kor­szerű, a fogyasztók igényeinek megfelelő termelés és keres­kedelem kialakulását. És itt már elmondhatjuk, hogy ez sajnos, nem cipőkereskedelmi specialitás. S ha nem is ilyen mértékben, de sűrűn találkoz­hatunk olyan esetekkel, ahol nem „az objektív” nehézsé­gek, hanem a személyi alkal­matlanság keseríti meg a fo­gyasztók életét. És hogy en­nek ellenére az alkalmatlanok ideig-óráig mégis maradhatnak ott, ahol vannak, annak talán az is oka, hogy lassan-lassan hozzászokunk az ilyen abszur­dumokhoz, tudomásul vesszük azokat, és beletörődünk, :nint- ha ez lenne a természetes. Persze ez is abszurdum. Mert az eddig elmondotttak- ból is világos, hogy az ab­szurdumok nem maguktól szü­letnek, nem természeti jelen­ségek, nem is elemi csapások, hanem az ember a szülőjük. Az abszurdumok emberi tu­lajdonságok következményei, lustaság, felelőtlenség, ostoba­ság húzódik meg mögöttük. Ha megszüntetnék az ilyen szubjektív okokat, amelyek általában az abszurdumokat szülik, a lehetetlen helyzet azonnal, szinte minden kül­ső beavatkozás nélkül talpra- állna, követi« saját, józan lo­gikáját, és megoldódna példá­ul egy olyan áthidalhatatlan; nak tűnő probléma, hogy má­jusban ne maradjon étter­mek és szórakozóhelyek nél­kül a Balaton, mert a ven­déglátóipar számára nemkí­vánatos gyorsasággal érkezett a nyár. Vannak a hétköznapi élet­ben olyan abszurdumok is, amelyek függetlenek a forint­tól. A kalauz, a tisztviselő, a pincér udvariassága — köz­hely leírni — egy fillérbe sem kerül, mégis, lépten-nyomon találkozunk mogorvaságukkal, mintha nem is ugyanannak a városnak, ugyanannak a tár­sadalomnak lennének tagjai. Mintha a kalauznak soha nem lenne hi vatalos ügye a tiszt- viselővel, a tisztviselőnek a pincérrel... és a sort hosz- szian lehetne folytatni. Mert az ilyen jelenségek azt is tük­rözik, mintha hordozóikra a szocialista együttélés szabályai nem vonatkoznának, hanem mindig csak a másikra. És ez azért baj, nagy baj. mert az egyik abszurdum hatására a másik is jogot követel magá­nak. Tehát érdemes gondol­kodni azon, hogy az abszur­dumnak is megvan a maga logikája, és következményei­ben a közéleti visszhangja, mert az emberekben keserű­séget és pesszimizmust, a te­hetetlenség érzését váltja ki. A hétköznapi abszurdumok ezért tűrhetetlenek, ezért abszurdumok... Mint a példákból is kitűnik, nem a lehetetlent kérjük szá­mon. Már csak azért sem, mert a lehetetlen kívánság is az abszurdumok világába tar­tozik. Másik szélsősége ez az olyan gondolkozásnak — vagy talán éppen a gondolkozás hiányának; — amely nem szá­mol józanul az adott helyzet realitásaival és azt szeretné, ha minden mást félretolva csak az valósulna meg, amire neki éppen szüksége van. Per­sze, léteznek olyan problé­máink is, amelyeket a legjobb szándékkal sem tudunk e pil­lanatban ideálisan megoldani, úgy, ahogy szeretnénk. De az abszurdumokba mégsem sza­bad beletörődnünk. KEREKES IMRE

Next

/
Oldalképek
Tartalom