Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
> I Cigányok (Az egyik) — Igenis, adtam neki egy pofont! Nem vagyok verekedős, tessék elhinni, de ezt az egyet nem sajnálom, mert megérdemelte. Előttem senki ne szidja azt a jó, cigány anyám szentségét, mert megjárja. Mi joga van neki ehhez? Sorban álltunk a pultnál, ő mögöttem volt és félre akart taszítani. Én sok mindent eltűrök, kérem. Velem viccelődni is lehet, de ilyesmit nem. Azért, mert én cigány vagyok? Tudom, hogy azért és minden más csak mellébeszélés. Én kidolgozhatom a lelkem, lehetek már hatodik éve ugyanannál az építőipari vállalatnál, tanulhatok szakmát, én akkor is csak cigány maradok. Sose azt fogják nézni, hogy lám, ez az ember a vállalatnál milyen jól dolgozik, hiszen hónapszám tömött borítékokat visz haza. Csudát! Azt mondják majd, hogy nicsak! Ez cigány és mégis jól dolgozik! Milyen furcsa! Mondja meg, igaz lelkére, nem így van? Beszélhetnek maguk nekem! Bennünket már pólyás korunkban kezdenek elvadítani. Múltkor kórházban volt az öcsém kisfia. Hat éves és rítt, amikor kikerült, úgy bántak vele az ápolónők. Az ételt félig hidegen lökték oda neki, azzal, hogy „Neked így is jó, hiszen a putriban a döghúst is megeszed!” Az öcsémnek rendes lakása van, öt gyereke és ugyanott dolgozik, ahol én. Maga nem keseredne el a helyében ? Persze, hogy berúgott és úgy kellett visszafognunk, mert el akart menni, késsel kiontani annak a nőnek a belit. Nekem csak öt iskolám van, nem sokat értek a számokhoz. Mégsem hiszem, hogy ha azt a sok bűnesetet, miegymást, amiről az újságban írnak, összeszámolnák, kiderülne, hogy arányosan több a cigány köztük, mint a nem cigány. Aztán még egy! A tegezés. Negyvennyolc éves ember vagyok, mindenkinek megadom azt a tiszteletet, ami dukál, hát honnan veszi valaki azt a bátorságot, hogy engem egyszerűen csak úgy szólítson meg; „Eredj odébb, te roma!” És bár akárkit, aki közülünk nagykorú, magyar állampolgár és személyi igazolványa van. Múltkoriban a legkisebbik húgomat igazoltatták az utcán. Letegezték, pedig huszonkilenc éves. Miért? Hát mi nem vagyunk éppen olyan emberek, mint a többi? © (A másik) — Nem olyanok! Csak nézze meg az asz- szonyaik ruházatát, meg amikor reggelente csapatostul bevonulnak a városba, ki tudja miért és ki mondja meg, hogy miből élnek? Igaz, talán csak annyi, hogy rosszul tettem, amikor múltkor azt az öreget félre tántorítottam a sorból. Csak bámultam, amikor nyakon vágott érte, de persze aztán már én is adtam vissza, amennyi csak belefért. Tudja, hogy van ez ilyenkor, ha az ember ivott egy keveset és erősnek érzi magát? Na, de ők! Az első pohár sör után már olyanok, mint a vadállatok. És beszélik a maguk zagyva nyelvét, az ember sosem tudhatja, hogy nem a füle hallatára gyalázzák-e? Én azt elismerem, hogy azt, amelyik dolgozik, meg kell becsülni. De azért higgye meg, lepofoznám a húgomat a térképről, hogyha egy még olyan szorgalmas cigányle génnyel is udvaroltatna magának! Maradjanak maguknak. Az is ingerli az embert, hogy mennyi gyerek van náluk. A magunkfajta családjában ha három akad, az sok, náluk az öt is kevés. Ha ez így megy tovább, húsz év múlva már iskolában kell tanítani a cigány nyelvet és elfeledjük a magyart, olyan sokan lesznek. Befogadás? Szófia beszéd az, uram! Hiszen így is épp eleget gazsulálunk nekik. Jó lakásokat kapnak majdnem potom pénzért, vagy éppen ingyen, én meg leshetem, amíg egy szoba-konyhát össze tudok gürizni! Akkor beszéljünk a befogadásról, amikor már mind megdolgoztak érte és tisztára mosakodtak. Nekik kellene törekedniük felénk és nem nekünk őfeléjük. Nincs igazam? 0 (A harmadik) (aki az előző kettő szavait feljegyezte;) — Nincsen. Egészen pontosan egyiküknek sincsen egészen. A jogos keserűség torzítja a szem látószögét. A türelmetlenség épp ennyire. Minden gyakorló szülő tudja, hogy milyen hosszú idő és sok áldozat az ára annak, amíg a csecsemőből embert sikerül nevelni. Emellett még a leggondosabb nevelés eredménye is lehet kétes, történhetnek íé’- recsúszások, amelyeket már csak nagy ügy- gyel-bajjal lehet korrigálni. A gyermek saját erőfeszítései árán is. Mennyivel bonyolultabb, összetettebb és hosszadalmasabb egy egész, sokféleképpen rétegződött, népcsoport nevelődése, azaz felemelkedése egy vitathatatlanul magasabb civilizációs és kultúrszintre. Ennek érzékeltetésére nem ártanak a történelmi párhuzamok. Aki már a felszabadulás előtt is eszmélő korban volt, igencsak emlékezhet a cigányság akkori, teljesen jogfosztott állapotára. Nemcsak emberi lakhely, hanem emberi megélhetési lehetőségek híján éltek. Ezt — bármilyen bizarr hangzása van ez esetben a szónak — meg lehetett szokni. Olyannyira, hogy az elnyomott sorban felszedett kóros, rossz, sőt társadalomellenes szokásokat nem tudják máról-holnapra levetkezni. Egy népcsoport élete azonban már történelem, a történelemben pedig alig negyedszázad csak egy pillanat (bármilyen sok változást hozhat is egy ilyen „pillanat” az egyének, az egyes családok és az egész ország életében). A szokások lehetnek társadalomellenesek, de az a társadalom viszont, amelyben kialakultak, ember ellenes, antihu- manista volt. A jelenlegi ennek ellenkezője, humanista. A mindennapok számtalan apróbb-nagyobb sérelmet, felháborodásra okot adó esetet hozhatnak még. Felháborodásra van mód a sokak fejében ott élő szemlélet miatt is. Megoldást — nem ma, és nem holnap — csak két dolog hozhat, ami egyként vonatkozik cigányra és nem cigányra: — jószándék és türelem. ORDAS IVAN. Pipó Szegeden Foto: Dr. Somogyi Károlyné. Velence, három ízben a török ellen és minden esetben, a nem éppen gyengéd kortársakat is felháborító, kegyetlenségéről (és győzelmeiről) vált híressé. 1426-ban, Lippán halt meg, de Ozorán temették el. Sírját valószínűleg a török dúlta fel, aki — a mai vártól távolabb lévő és művészeti értékéről híres — kastélyát is elpusztította. Ozorai Pipó vezette be a katonai tudományokba azt az oláh származású köznemest, aki később Hunyadi János néven, messze felülmúlta őt katonai és politikai sikereivel. Szegeden, a fogadalmi templom előtt lévő árkádsor galériájában, egyetlen olyan történelmi személy szobra áll, akit — bár nem nálunk született — joggal lehet Tolna 'megyeinek nevezni, hiszen egy itteni falu nevét vette fel. Ozorai Pipó ő, az egyik legjelentősebb megyénkben műemlék építtetője, törökverő és kalandos életű zsoldosvezér. Firenzei polgáremberek fiaként született és szerencsét próbálni indult el Németországba, majd jutott el Magyarországba is. Előbb az esztergomi érsek szolgája, később Zsigmond királyé, aki mellett gyorsan emelkedett, főleg az 1403. évi lázadás le- veretése után. Majdnem húsz évig volt temesi ispán, királyi kincstartó és a sókamarák igazgatója, ami mai értelmezésben nagyjából azzal egyér- tékű, mintha valaki egyszerre lenne a határőrség parancsnoka, pénzügy- és kér es- kedelemügyi miniszter: — teljhatalommal. Felesége — Ozorai Borbála — birtokán építtette fel máig álló várát, noha itt valószínűleg édeskeveset tartózkodott, szüntelen háborúi miatt. Hadat vezetett Egész bandita-tudását beleadta ebbe a lövésbe. A sikerben egyébként is biztos volt. Hiába, a tapasztalat... A lövést nem hallották meg, a rádió elnyomta a puska amúgysem túl erős hangját. Ezután szétszedte, s kabátja alá rejtette a fegyvert, kinyitotta az ajtót, körüljár- tatta tekintetét a folyosón. A folyosó néptelen volt. Becsapta az ajtót, gyorsan az elhagyatott ügyeletesi asztalhoz lépett és letette a kulcsot. Majd gyorsan a h átsó lépcsőhöz osont, leszaladt az udvarra, onnan pedig a taximegállóhoz sietett Útközben a magas hóba dobta a puskát, s a taxit a Nagyszínházhoz irányította. Negyed tiz felé ért oda, s egy jó félórát várt az előadás végéig, hogy elkérhesse egy nézőtől a jegyét és műsorfüzetét. Ezután újra taxiba ült és visz- szatért a szállodába. Itt már azután maximális erőfeszítéssel igyekezett magára irányítani a személyzet figyelmét, ezért énekelte jókedvűen Igor áriáját. A terv sikerült, Gafurova a továbbiakban készségesen megerősítette az ön alibijét. Ezután elhatározta, hogy nem rontja el kapkodással a sikeres manővert. Mást nem is tehetett, mert — meggyőződésem szerint — ön nem tudhatta, hogy Tanyát Hizsnyak vezette nyomra. Ha sejtette volna, nyilván Rovnóban terem, hogy leszámoljon a veszedelmes tanúval. A velem folytatott beszélgetése során ön óvatosan és ügyesen Kozákra terelte a gyanút. Igaz, ebben maga Kozak is segítségére volt, amikor ostobán dicsekedve, s bebizonyítandó magas fokú intelligenciáját, azt állította, hogy a Bredbury kötet — az övé . .. Ön azonban mégis elkövetett néhány hibát. Túlzottan is kihangsúlyozta, hogy lakóhelye Kromszk — Orel megyében van. Egy térkép láttán megtudtam, hogy Kromszk valóban Orel megyéhez tartozik, de sakkal közelebb fekszik Brjanszkhoz, mint Orelhoz. Azonkívül önnek nem sok oka lehetett rá, hogy az éjjeliszekrényén tartsa az említett könyvet. Ezek azonban csak részletek. Később még beszélünk róluk. Egyelőre egy kérdésem van: óhajt vallani? — Keveset... Keveset lőttem le belőletek! — sziszegte Lagunov. — Még egy párat le kellett volna... — Erre már nem lesz módja! Vezessétek el — mondta nyugodtan Sarapov. A folyosón elhalkultak a léptek. — Ideje hazamennünk — szólt Sarapov. — Rögtön, csak benézek még az irodába, felelte Sztasz. Ajtajához lépett, de a kulcs megint nem akart megfordulni. Sztasz erőltette. Fel-le, elő- re-hátra. Semmi eredmény. Sztasz fáradtan legyintett. „Egy pillanatra leülök” — gondolta. A pádon talált rá Sarapov az alvó Tyihonovra, az ajtó előtt, amely nehezen nyílt. VÉGE Uj folytatásos regényünk THIERY ÁRPÁD: AZOK A SZÉP NAPOK... Keddi számunkban kezdjük meg közlését ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦❖♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦«♦❖♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦I
