Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

K

i tagadhatja, hogy Magyarországon az államtitkokat, a hadititkokat leszámítva, a legteljesebb nyíltsággal beszélhetünk mindenről, még akkor is, ha esetenként néhány embernek az őszinteség nem tetszik, s nemtetszését hivatalos állásfoglalásnak szeretné feltüntetni. A nyíltság, az őszinteség légkörében a közéleti bátorság nem jelent semmi mást, mint közéleti felelősséget. Tévedés tehát azt hinni, hogy állását, beosztását, vagy éppen személyes szabadságát veszélyezteti az az . ember, aki véleményt nyilvánít, bírál, észrevételeket tesz.

Miért van az mégis, hogy a dolgozók szemében a közéleti bátorság árfolyama olykor még igen magas, s gyakran azt hiszik, aki ki meri nyitni a száját, annak bizonyára jók az összeköttetései, ha tehát bajba kerül, számíthat arra, hogy megvédik. E kérdést sokágúsá- ga, bonyolultsága ellenére is érdemes áttekinteni. Tapasztalatok igazolják, példák bizonyítják, hogy a közéleti bátorság árfolyama ma még azért magas, mert esetenként megyei, járási, községi viszonylatban erősen érvényesül az az elvtelen felfogás, hogy ez, vagy az a beosztás, ez, vagy az a személy szent és sérthetetlen. Továbbá gyakran fordul visz- szájára a bírálat olyképpen, hogy az igazság kimondását egyesek személyük elleni támadásnak minősítik, ellentámadásba lendülnek és megtorlással fenyegetőznek, vagy a bírálók befeketítésével próbálkoznak.

A közelmúltban a bogyiszlói közös gazdaságban a zárszámadó közgyűlésen felállt egy tsz- tag és azzal vádolta a vezetőket, hogy azok eltulajdonítottak a közösből ötvenvalahány liter pálinkát. A vád súlyos. A megfogalmazás nyílt és egyértelmű, nélkülöz minden diplomáciai formulát, avagy finomságot. Ilyen helyzetben a vezetőség két dolgot tehet: bebizonyítja, hogy a Vádaskodónak nincs igaza, ez az egyik lehetőség, vagy pedig közli a tagokkal, hogy a pálinka csakugyan eltűnt, s akik őrzésével voltak megbízva, azokat a tsz kártérítésre kötelezte. Ez látszik kézenfekvőnek, ám ehelyett mi történt?

A közgyűlés után néhány helyi vezető arról tájékoztatta a megyei vendéget, hogy a szóbanforgó gazdát nem érdemes komolyan venni, mert összeférhetetlen, rossz természetű ember. Szóval lefestették, ha úgy tetszik, befeketítették. Előfordulhat, hogy a róla adott jellemzés helytálló és igaz, de ebben az esetben nem arról kellett volna beszélni, hogy a tsz-tag milyen ember, arról illett volna beszélni, hogy hol a pálinka. A dologban az is különös és elgondolkoztató, hogy a szóbanforgó tsz-tag tisztázta magát. Erkölcsi bizonyítvánnyal, a tavaly ledolgozott munkanapok számszerű igazolásával bizonyította be, hogy a róla adott jellemzés enyhén szólva pontatlan. Kijelentette, önérzetét, becsületét sértették meg, s ő erre sokat ad. A gazdaság vezetői viszont, akik vádaskodásnak minősítették a pálinkaügy feszegetését, szóval a gazdaság vezetői még április közepén sem érezték magukat indíttatva arra, hogy ahogyan mondani szokás, tiszta vizet öntsenek a pohárba. Nem bizonyították be, hogy a vádaskodás vádaskodás-e csakugyan. Nos, ahol ilyen helyzet áll elő, ott még valóban bátornak kell lenni ahhoz, hogy az emberek kérdéseket tegyenek fel és a kérdésekre választ kérjenek. A felelőtlen rágalmazást törvényeink messzemenően elítélik és büntetik. De itt most ki kit rágalmazott?

FÉNY ÉS ÁRNY

Foto: Tóth Iván;

A meghökkentő és érthetetlen reagálások közé sorolhatjuk azokat az eseteket is, amikor felteszik a bírálónak a kérdést; ki hatalmazta fel arra. hogy bíráljon? Minden igaz. minden helytálló, s mivel másba belekapaszkodni nem lehet, a gőg, az önhittség, az állampolgár illetékességét vonja kétségbe, amikor a dolgozóktól a felhatalmazást kéri számon, mintha nem is létezne a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, mintha semmis volna pártunk szervezeti szabályzata, vagy mintha meg sem tartották volna a IX. kongresszust.

Néhány héttel ezelőtt a Tolna megyei Népújságban rövid glossza jelent meg a gépjavításról. Ennek az írásnak az volt a summája: egy traktor is sok, ha úgy javítják ki, hogy utána még hetekig üzemképtelen. Erre a bírálatra, ugyanúgy, mint a másikra, kizárólag kétféleképpen lehetett volna válaszolni. 1. Igaz, ezt, meg ezt tettük, ilyen, meg ilyen intézkedést foganatosítottunk, Hogy a jövőben hasonló eset ne forduljon elő. 2. Nem igaz, helyreigazítást kérünk! Más alternatíva a logika szerint nincs. Nos, ésszerű válasz helyett a megyei vállalat igazgatója telefonon azt kezdte firtatni,

egyáltalán mi volt ennek az írásnak a célja, s tulajdonképpen ki hatalmazta fel az újságírót, hogy foglalkozzék a témával?-Nem különös?

Szóval, létezik egy beideg- zettség, egy megszokottság. amely sokszor lakatot tesz még azoknak is a szájára, akik általában helyeslik, sőt, segítik a közvélemény széles körű tájékoztatását. S ilyenkor, ilyen helyzetben óhatatlanul hőssé válik az az ember, aki nem vesz tudomást az egyébként sem létező korlátokról, tilalomfákról.

M

indenesetre korszerűtlen jelenség hőst csinálni azokból az emberekből, akik megyei, járási, vagy községi szinten nem tesznek mást, csupán komolyan és szó szerint veszik a párt határozatait, s úgy vetik fel a kérdéseket, ahogyan országos szinten már megszokott, és rég elfogadott. Ha országos szinten megszokott és rég elfogadott, akkor ez a magatartásforma vidéken sem lehet más, mint ami: közéleti felelősség. A beolvasás, a kívülről való kritizálás ellenszenves. Joggal utasítjuk el. Ilyenkor a jól „odamondogató”, alaposan „beolvasó” kaba- *■ rétréfák jutnak az ember eszébe, s velük kapcsolatban az a

komikus szituáció, továbbá erőlködés, hogy bátorságnak tüntetik fel kimondani azt, amiről az ország felelős vezetői már rég beszélnek.

SZEKULITY PÉTER

VIRÁGOS ÁG

Foto: Tóth Iván

„Legalább fényképről ismerjék

— Hová készülnek ebben a népviseletben? — kérdeztük a két fiatal lánytól Kéty főutcáján.

— Lakodalomba.

— A maguké ez a szép ruha?

— Dehogy. úgy kértük kölcsön, — felelték nevetve és bementek a Izözeli házba, ahol már állt a lakodalom. A székely népviseletei kislányoknak nagy sikere volt, egymást váltották táncosaik.

Két hét telt el az említett eset óta és ismét Kétyen jártunk, hogy „nyomozzunk” a ruha eredete után. Szerencsénk volt, az utcán találomra megkérdezett fiatalasszony felnevetett:

— Persze, hogy ismerem a ruha gazdáit. Az egyiké én vagyok.

— Ezt a véletlent.

— Igen. Nemrég volt itt a szomszédban lakodalom, Csaba Teri húga ment férjhez. Erre az alkalomra kérte el tőle-m a ruhát. Egy másik kislányr nyal együtt volt székely népviseletben, ő is a szomszédjától kérte kölcsön.

— Régóta megvan a ruha?

— Elég régen. Az édesanyámtól kaptam. Ö szintén az édesanyjától örökölte.

— Tehát régi.

— Igen, de tessék csak várni. Ez a ruha még a dédanyámé volt, de lehet, hogy ő is úgy kapta. Ki tudja? Ma már nehéz lenne megállapítani a pontos korát, de azt mondják, legalább 140—150 éves.

— Es jó állapotban van?

— Tessék várni, mindjárt hozom — és ezzel beszaladt a házba. Márton Lazámé. Karján a törökmintás, pirosfekete színű szoknyával, köténnyel tért vissza.

— Ami azt illeti, már kikezdték a molyok mutatott néhány lyukra, ele azért jó és a színe is élénk,

— Mi lesz a ruha sorsa, ki örökli?

— A ruha folytatja „útját”, Mártikámnak, kislányomnak adom. Persze nem most, hiszen még csak elsőbe jár.

— Gondolja, hogy 20—50 év múlva is ilyen állapotban lesz a ruha?

— Nem hiszem. Már csak néhány ilyen ruha van a faluban, pedig annak idején, amikor Bukovinából jöttünk, majdnem mindenkinek volt. A mai fiatalok nem nagyon szeretik. Inkább szétszedik, szűk ruhát varratnak belőle.

— Kár.

— Bizony, elég kár.

— Megengedi, hogy ebben a ruhában egy felvételt.. készítsünk magáról? — kérdeztük Mártonnét.

— Persze, csak tessék várni tíz percet és átöltözöl:.

Nem tellett el még öt perc sem, a székely népviiéletű ruhában megjelent a fiatalasz- szony, és miután néhányszor kattant a fényképezőgép, szé- gyellősen megszólalt:

— Nagyon megkérem magukat, küldjenek egy képet, mert az unokáim már nem láthatják valóságban, legalább fényképről ismerjék, milyen is volt a székely népviselet.

Ny. I.

Népújság 7

10C9. május 4,