Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

Olaszországban a már­' * vány kitermelése több­nyire még ma is évszázados módszerekkel történik. A töm­böket bezsírozott fasíneken engedik át a völgybe, s a tömbök mögött egy-egy em­ber halad, aki derekára erő­sített kötél segítségével szabá­lyozza a csúsztatás sebességét.' Ez a munka nagy testi erőt kíván, de nem lenne túlontúl bonyolult, ha nem szabdalnák fel a hegyoldalt az összefutó utacskák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hi­szen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többfelöl zú­dulnak a tömbök egymás felé. Attól kevésbé keli tartani, hogy a tömbök rázuhannak a munkásokra, s összezúzzak karjukat, lábukat — inkább az alattomos, kemény ütésektől, melyek nyomán megkékül a bőr, elakad a lélegzet. A mun­kások ezért többrétegű anyag­gal, bőrrel, vagy nemezzel burkolják törzsüket, és pusz­ta védekező ösztönből, anél­kül, hogy annak bármi gya­korlati jelentősége lenne, gyapiúsapkájukat a szemük­be húzzák. Legnagyobb részük távoli vidékekről jött a bányába, s agglegény volt. Barakklakásai­kat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé, ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, eg.v kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt, amelyet máskép­pen szobormárványnak is hív­nak: ez nem tartalmazhat egy szikrányi salakot, s még söté- tes ereket sem, oly fehérnek és folttalannak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásárolják meg, s hogy a fél országot innen lát­ják el vallásos tárgyú szob­rokkal, barokk angyalokkal, madonnákkal. Fejtés közben a sok magá­nyos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta beie- álinodni a madonnát, a női test formáit, hajlatait ame­lyet magába zárt a hűvös márvány, mint kigyót a zsák. De gyermeteg képzeletük ne­hezen birkózott a feladattal. Egy napon aztán megtud­ták, hogy a városban, ahol va­sárnapjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szob­rász róla mintázza a> madon­nákat és világi tárgyú szob­rokat. Clara, mert így hív­ták a fiatal nőt, hol a Szűz­anya leplében állt modellt, hol mezítelenül, a Béke vagy az Évszakok allegőrikus nőalak­jaként. Szép volt. és arányos, és jóval karcsúbb, mint a völgy parasztasszonyaC Hama­rosan szeretője lett Manuce- nak, a szobrásznak, Sajnál­kozva emlegették, álhatatlan­nak nevezték, de vélekedésük­ből sosem csendült ki megve­tés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciá­ja elnémította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatal, igéző te­remtést, amiért odaadta magát Manucenak, a testes, göndör­hajú, duzzadt ajkú, fekete ba­juszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mo­hó: pénzre, dicsőségre egy­aránt. Clara létezése megzavarta a mérványbónyászokat. Az arc- nélküli asszony, akit oly so­káig próbáltak beleképzelni a márványba, íme testet öltött. Szerettek volna találkozni ve­le, de Clara keveset járt el hazulról, ők pedig ritkán jut­hattak le a völgybe. így csak távoli, ismeretlen alakja kö­ré szőtt legendák gyarapod­tak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéi - kért. s azért, hogy nem lát­hatják az eleven Clarát, a le­gendák daráját gonosznak, megvásárolhatÓnak festették. — Pierre Gascar francia Író főbb művei: a Bútorok, és az Asszonyok című elbeszéléskötet. az Elveszett léptek című dráma. valamint két reeénv: \ korall­zátony és a M'’'pkillt. ^ent-i el­beszélését a Napok című köte­téből vettük. Pierre Gascar: MÁRVÁNY A márványszobrászok csa­patában a sok meglett, sorsá­ba beletörődött férfi között dolgozott egy alig húszeszten­dős fiú Is, Carlo. Szüleinek Po-környéki birtokát tönkre­tette az árvíz, s így kénysze­rűségből állt be a márvány­bányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellen­tétben állt kifejlett, férfias, erős testével, s ez a gyerme­teg arc, valamint csendes mo­dora s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe belenyugvó tiszta em­bersége atyai érzéseket éb­resztett iránta társaiban. Ta­lán ennek is köszönhette, hogy gyakran bízták meg ki­váltságos feladatokkal. Így történt aznap is, amikor Car- lót jelölték ki, hogy elkísér­je a teherautó-szállítmányt amelyet Manuce, a szobrász házánál kellett lerakniuk. Indulás előtt Carlo levetette a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben in­gét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udvarába, ő is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúsztatásában. Egy rossz mozdulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart til­takozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarat szólította. Carlo még jobban zavarbajött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szól­ni készült, hogy a vérzés már el is állt. amikor belépett Cla­ra íésülködő köpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást. Clara intett Carlonak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülké­be értek, ahol Clara előreha­jolva matatni kezdett a gyógy­szeres szekrényben. Clara fel­egyenesedve elkapta a tekin­tetét. De szótlanul jött köze­lebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környékét, és borogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebta­paszt keressen. Carlo a fogla­latoskodás közepette egyre ne­vetségesebbnek érezte magát. Szinte ellenállhatalan vágyat érzett, hogy megsimogassa Clara haját. Arrébb merit né­hány lépéssel, ahol a kis er­kélyről láthatta Manucet ésa társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetvenked- ve azzal, hogy mennyire él­vezi a nehéz testi munkát, Amikor Clara ismét odajött Carlohoz. megfogta a fiú csuk­lóját, s ekkor megint talál­kozott a tekintetük: Carlo megértette, hogy neki kell le­szorítania a friss kötést, amíg' Clara leragasztja a tapassszal. Morgott még valami köszö­netfélét, 5, aztán nagyon gyor­san, és nagyon zavartan ing- jét gom lógatva kiment a ház­ból. Este a seb fájdalma ismét Clarat jutatta eszébe. S más­nap, amikor felkelt, még min­dig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt ve­szélyes. Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában éle»- rekelleni a márványt'ömböket. de közömbösen, megbocsátó- an hallgatta az újra meg újra elismételt vaskos tréfákat Most minden megváltozott. A kétértelmű tréfák, megjegyzé­sek sértették, annál is inkább, mert immár őbenne is egyre gyakrabban felötlött a madon­na és Clara testének egymás­ba mosódó képe. Beköszöntött a nyár. Vasár­nap Carlo lement a városba, és elbújt a Manuce házával szemközti kapiialjban. Órák hosszat várt, amíg aztárj este­felé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten beültek a kocsiba. Amíg a férfi az in­dítással foglaiatőSkodott, Cla­ra észrevette őt. s egy hosz- szú, végtelennek tetsző pil­lantást vetett rá. Másnap Car­lo ismét elfoglalta előző napi őrhelyét. Negyedóra múlva mellette termett Clara. Keve­set beszéltek, csupán a talál­kozó időpontjábán állapodtak meg. Clara pontosan érkezett, és még aznap Carlo szeretője lett. Ettől kezdve hetenként két- szer-háromszőr találkoztak eg.v-egy városszéli kiskocsmá­ban. Meséltek egymásnak éle­tükről. Carlo könyörgött Cla- ranak, hogy hagyja ott Ma­nucet, de a lány haladékot kért. A bányászok egyike-másika meglátta Carlot a leány tár­saságában. Meglepte őket a nő szépsége és eleganciája, tudakozódtak kiléte felől, s hamarosan rájöttek, hogy 'Car­lo barátnője azonos a szobrok legendás darájával. A hír nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban. An­iták örjjjtek volna, hogy Car­lo megtalálta a szerencséjét, hogy immár valóban férfivá serdült. Ám sértette apai ér­zéseiket, s valóságos szentség- törésnek tartottált, hogy Cla­rat szereti, bűntársa lesz an­nak a lénynek, aki alig dob­ja le a Szűzanya köntösét, s máris átadja magát a hívsá- gos testi örömöknek. Carlo szótlanul fogadta kor- holásukat. Nem akart lemon­dani Clararói, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja’ ott a szobrászt, és egész korábbi foglalat osságát, s kösse hoz­zá az életét. Clara most sem adott választ. Eközben a bányában immár sértések követték a szemre­hányásokat. Carlo- rejtekuta- kon, az omladé_kok_ Ijözött mert csak lelopózkődm * a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találkozik többé Clarával. Társai visszafogadták maguk közé, elha imozták szere* elükkel, de ő álmatí áriul kính dőlt éj­szakánként, kiült a sziklákra, a magas kiszögelésekre, és bá­multa a tengert. . Do Clara még jobban szen­vedett Carlo hiányától. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit áddig átélt, amit szeretett, aminek ö^ült, tulajdonképpen halott volt. úgy kapcsolódott csupán a való élethez, mint a hűvös márványszobrok a hús­vér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve töprengett magában, de va­lójában tudta a választ. El­határozta, hogy elhagyja Ma­nucet és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Carlonak. Ahol az ösvény elkeskenye­dett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyol­dalnál: ét kézzel hajtotta t szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat. Hamarosan el­viselhetetlennek tűnő szomjú­ság gyötörte. Vajon eléri-e va­laha is a csúcsot? Aztán egy­szerre arra gondolt, hogy mi­lyen szokatlan, mélységes csend veszi körüL Egyetlen embert, egyetlen mozgó ala­kot sem látott s ettől különös ijedtség szakadt rá; mit is ke­res ő ezen az elhagyott, vad­regényes hegyoldalon, egye­dül a fehéren izzó ég alatt. Ekkor kürtjelzés hasított a csendbe. Clara a hang irányá­ba pillantott, s észrevett egy furcsán beburkolt, sapkáját szemébe húzó alakot, aki szé­les, izgatott taglejtésekkel in­tegetett felé. Clara nem hal­lotta a mozdulatokat kísérő kiáltást, s rövid habozás után arrafelé irányította lépteit, amerre az embert látta, no­ha az integető, s néhány tár­sa épp ellenkező irányba sza­ladt Hamarosan el is tűntek a szeme elől. Clara megállt pihenni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklá­nak. .. Robbanás reszkettette meg a levegőt, s az ismét beálló csendben a márvány finom­szemcsés/, fehér porfelhője ölel­te körül Clarat. Immár örök­re. Pedig épp akkor a hegy túlsó oldalán Carlo elhatároz­ta, hogy aznap este mégis . megkeresi Clarat,.. Fordította: ZltÁHI JUDIT PÁLOS ROZIT A: Brand „Ere légy, mely mindig egy marad ne törmelék, dirib-darab.” Ibsen így szép. A tiszta elbukás - mint hóra hull a hópehely hegyen, hol nincsen olvadás. Mindent a jéghatár nevel. Előre tudtad sorsodat, az út, alattad járva vitt. Hallottál csillaghangokat, de nem értettél emberit. GALAMBOSI LÁSZLÓ: A forrás felé Elindultam, hogy megtaláljam az őrzők tüzeit. Hiába kerültem a haláltól bűzlő szakadékokat. Hiába csúsztattam rózsahüvelybe kicsorbult kardot. A bolyongó madár megjósolta: zuhanok pokolhozláncolt vasruhábau, mielőtt az üdvözítő forrás aranykelyhéből innék. ANDRÁS ENDRE: f Ne keress! Mint bábjából lepke úgy lépek ki börtön — éji világomból szemhéjamra festem kiírom kapumra nagy ákom betűkkel zúgatom viharral hegyek morajával bogár donogással rezzenő levéllel csigák sóhajával ne keress ne keress csöndbe burkolódzom emlékeim zörgő drótjait elmetszem s mozdulatlan ringok egysíkú egemben mint ki bódult álma felhőiben fürdik fénytestű toronynak csúcsán üldögélek nagy feliér pelyhekben száll a perc köröttem s én réviilt gyerekként felhőkön merengve ötbetűs nevednek labdáival játszom. Két történet TÍZ DEKÁNYI szeretet „Hát én már csak ilyen öreg, magatehetetlen asszony va­gyok. De látott volna fiata­labb koromban'. Egeit a ke­zemben a munka. Én is, meg az emberem is csak a lányo­mért dolgoztunk. A lottózás maradt. már csak nekem. Itt ülök a szobámban, nézek ki­felé az ablakon és azon gon­dolkodom. mi mindent ■ven­nék, ha egyszer rámmosolyog­na a szerencse. A lányom ve­szi nekem a lottót. Minden heten. Jó lány az én lányom. Meg a vejem is. A vejem mindig biztat: Mama, csak a nyerőszámokat! Én meg kitöl­tők egy szelvényt, aztán vá­rom a pénteket, hogy meg­hallgassam, amikor bemond­ják, nyertünk-e. Elég nekem ennyi is a műsorból. A vejem is ezt mondja. Pocsékolnám az áramot. Beosztás ember, jól választott a lányom. A villanyt nem égetem potyára, le tudok vetkőzni sötétben is. Egy macskát azért *szerettem volna, de az állat fertőz a vejem szerint. Igaza van. A világért sem szeretné, ha ba­jom esne. Egyszer már volt két találatunk. Nagyon örül­tem neki. mert azon a héten tizennyolc forintot fizettek rá. Krémest kértem, hogy hozzon a lányom. Azt nagyon szere­tem. De nagyon szomorú volt, amikor megjött, mert nem volt a cukrászdában, így aztán tíz deka kekszet hozott a cseme­géből. Ez legalább nem rontja a fogaimat. Szeretem ezeket a gyerekeket, törődnek az egész­ségemmel ...” PRÓBAKŐ Láttam, ahogy megismerked­tekr Volt benne talami naiv báj. A lány „véletlenül” le­ejtette a zsebkendőjét. Talán valamelyik filmben látta ezt a sokszor bevált fogást. Ala­csony, kövérkés lány volt. kék iskolaköpenyben. Csúnyácska arcát nagy, csodálkozó szemek szépítették meg. Gelsominára emlékeztetett, Fellini egyik . régebbi filmjének hősnőjére. Amikor a széles vállú fiú föl­vette a leejtett zsebkendőt, a csúnyácska arcon mosoly ját­szott. Aztán már nem figyel­tem rájuk, mert jegyet kellett váltanom. A váróteremben láttam meg újra őket. Beszélgettek. Nem messze ültem le tőlük. — Nem láttad filmen? A televízióban sem? — kérdez­te éppen a lány. A nagy darab fiú a fejét rázta: — Azt sem tudom, mi az. Ope­rett, vagy opera, vagy mi a fene? A lány nevetett: — Én éppen három éve lát­tam. — Inkább azt kérdeznéd, hogy mit játszott négy évvel ezelőtt a Vasas a Ferencvá­rossal, azt kapásból megmon­danám — mondta a fiú rossz­kedvűen. Akkor a lány elővett a tás­kájából egy sárga fedelű könyvet. — Idehallgass! Hát nem szép ez? És halkan olvasni kezdte az erkélyjelenetet Shakespeare Romeo és Júliájából. A fiú fészkelődön: aztán nemsokára elmentek. Még' együtt, egymás mellett. LESKÓ LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom