Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

BÉNYEI JÓZSEF: HIN TA Megfakultak a csókjaid, ami hozzám köt csak a hűség. Két fáradt mozdulat között megülepszik a kényszerűség. Összetörtek a csillagok. Fillérek lesik moccanásod. Játék is volt a szerelem? Fázósabb mint pergő akácok. Hideg a szád és összezártad, kezed nem hajlik ujjaimra. Férfikorom lebeg, lebeg, mint szélhajtott, magányos hinta. MISZLAI GYÖRGY: NÉGYSOROSOK KAJSZI Hószín pilléjét lengeti a szél. Az ég kék kendőt borított fejére. Hozzá nevető napsugár beszél, s lázasan mozdul eddig lomha vére!. ESTE Hallgat a csönd, mégis beszél. Benne a múlt életre kél: még játékot játszik velem egy hamvábaholt szerelem... LÁTOMÁS Megölellek forrón, vaduL Almom színesre fested. S ha a reggel rámszabadul: köddé válik a tested!... Interpelláció A Babits ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLTÜK . . sí néhány esztendővel ezelőtt a kezdeményezést: egy rangos­nak ígérkező, Szekszárd kultu­rális hagyományaihoz igazodó versmondóverseny meghirde­tését. A verskultúra terjeszté­sének talán leghatásosabb for­mája a szavalóverseny, Szek­szárd pezsgőnek éppen nem nevezhető kulturális életében pedig igazán tartalmas szóra­kozást ígért a háromfordulós rendezvény. Emlékeztetnék a tervekre: szó volt többek között arról, hogy szélesebb fórum lesz, or­szágos rangra emelik a Babits Mihály versmondóversenyt. Maradt — s tudomásom szerint marad is — Tolna megyei. Ez egyáltalán nem baj, felesleges lenne felróni bárkinek is, hi­szen az „országosság” egyma­gában nem függvénye a szín­vonalnak, amint ez a verseny során be is bizonyosodott. A másik elképzeléshez úgy látszik következetesen ragasz­kodnak a rendező szervek: minden évben meghirdetik, hagyományossá szeretnék ten­ni a Babits-versenyt. Indoko­latlannak érezzük ezt a ragasz­kodást, mert két év tapaszta­latait összegezve úgy tűnik, egyre inkább automatikussá válik, mert igazán nem sok történik annak érdekében, hogy rangja, tekintélye, ha­Az olvasó naplója I —---------------------- ■ ------ i ~________I___11 M ii tudunk Petőfiről? Fekete Sándor könyve a vándorszínészről V alószínűleg Petőfiről ír­tak a legtöbbet: a róla szóló irodalom ön­magában is kitesz egy köze­pes könyvtárt. A kérdés te­hát jogos, lehet-e még újat mondani róla, főleg azután, hogy Hatvani testes szöveg- gyűjteményét néhány éve úgy ünnepelte a kritika, mint a Petőfi-irodalom csúcsteljesít­ményét? Fekete Sándor most megjelent könyve (Petőfi, a vándorszínész, Akadémiai Ki­adó) a maga alig kétszáz ol­dalával azt bizonyítja, hogy bőven van mit mondani róla: olyan kérdések, amelyeket ré­gen lezártnak hittek, újabb feladatot rónak a kutatóra, s nem egy összefoglaló munka, melynek csalhatatlanságára esküdött az irodalomtörténet, vitássá vált, tévedésen, félre­értésen alapuló következteté­seivel. A legmakacsabb félre­értést Petőfi színészpályája váltotta ki, s hagyomány és irodalomtörténet egymást li­citálva hirdette, sajnálkozva, vagy kárörvendve, hogy Petőfi rossz színész volt, vidéki csepűrágó, akit inkább a tel­hetetlen becsvágy, mint a te­hetség vitt a színpadra. Fe­kete Sándor ezzel a több mint száz esztendős hagyománnyal veszi fel a harcot. A legenda forrásvidékét könnyű megtalálnunk. A nyársvolgári középszer egy­szerűen képtelen elfogadni, hogy a nagy költő más terü­leten is jól állja meg a he­lyét, s a vélekedés mögött mintha ott lappangana a su­nyi kérdés is: miért nem éri be a költői dicsőséggel? Illyés Gyula Petőfi-könyve próbálta először eloszlatni ezt a bal­hiedelmet, azt hiszem ered­ménytelenül. Pedig Illyés leg­jobb Petőfi-ismerőnk, s köny­ve a legtöbb, amit a Petőfi- irodalom valaha is felmutat­hat: az értő Osztályostárs vall benne, a költő szól a költő­ről. Illyés Gyula is fölteszi a kérdést: jó színész volt Pe­tőfi? A korabeli színtársula­tok ripacsai szerint nem, de például Jókai, fiatal éveinek társa, a hű barát igennel vá­laszol, ahogy Illyés is erre a következtetésre jut. Most pe­dig Fekete Sándor egész könyvet szentelt bizonyítékai­nak. Ha csak azt á tényt néz­zük, hogy az alig húszéves Petőfi kecskeméti jutalom­játékául Shakespeare Lear- királyának bolondját válasz­totta, ez is elég meggyőző érvnek, hisz mai szemmel nézve is nehéz, bonyolult sze­repről van szó, de aktcor töb­bet is jelentett, a Shakespeare- kultusz egyik legelső állomá­sát, az ízlésfejlesztés iskolá­ját. Fekete Sándor minden adatot fölhasznál és ellen­őriz. Semmi fáradtság nem riasztja vissza, megkérés és elolvas mindent, amit Fe- renczi, vagy Hatvani csak hallomásból ismert. Ennek köszönhetjük, hoqy könyvéből nemcsak a vándorszínész Pe­tőfi hű képét ismerjük meg, hanem — s elsősorban ez az érdeme —, a színvadról lép elénk, rég elfelejtett darabok­ban csendül fel hangja. „Én is azzal kezdtem e dolgozat­hoz, Ferenczi és a többiek ha­tása alatt, — vallja egy he­lyen —, högy meglehetősen lesújtó véleménnyel voltam a költő színi tevékenységéről, s az anyag közelebbi megisme­rése közben kellett feladnom előzetes elképzelésemet”. A filológiai őszinteség az olvasó­ra is átragad: a tények elől nem lehet kitérni. Fekete könyve egy régi pőrben mondja ki az utolsó szót (remélhetőleg, valóban az utolsót), szétoszlatva a száz­éves félreértést, mely a nagy költő niellett csak ajkbigy- gyesztő lekicsinyléssel tudott szólni a konok ripacsról. De ehhez arra van szüksége, hogy minden eltérő adatot mérlegre tegyen, megkérdő­jelezve olyan adatot is, amit a kritika régen lezártnak te­kint. Ilyen Petőfi ozorai pálya­kezdése, melyről mindenki tényként fogadja el, hogy Sepsy Károly színtársulatá­hoz szegődött. A nagy pilla­natról maga Petőfi vall, azt is elmondva, hogy az igazgató az ispántól kapott őzcombbal vendégelte meg. Ki volt ez a versbe is foglalt igazgató? Fekete kérdése mindenképp jogos, midőn szembeszáll a hagyománnyal: „Valóban Sep­sy volt-e Petőfi első színész­igazgatója?” Rögtön válaszol is: Sepsy akkor legfeljebb húszéves volt, ami valószínűt­lenné teszi igazgatóságát, s azt is felsorolja, hogy Sepsy abban az időben merre szí- nészkedett. A hagyományt magával Sepsyvel cáfolja, aki emlékiratai szerint nem érin­tette Ozorát, Szekszérdot, Si- montornyát, a színész Petőfi bizonyítottan első állomásait. Erre a kérdésre egyelőre nincs felelet, bár Fekete Sándor ki­tűnő könyve számos más kér­dést tisztázott. De egyben arra is figyelmeztet — s ezt is érdemének kell betudnunk —, hogy a Petöfi-kutatást még nagyon sokáig nem lehet le­zárni. " CSÁNYI LÁSZLÓ verseny érdekében gyománya legyen ennek az egyébként jobb sorsra érde­mes kulturális rendezvénynek. AZ ELSŐ ÉVBEN szépszámú közönség szurkol­ta végig a fordulókat, s ha nem is volt zsúfolásig telt néző­tér a megyeháza nagytermé­ben, sok versbarátot, irodalom- kedvelőt vonzott a verseny. Az idei utolsó fordulóban pe­dig jószerint többen ültek a bíráló bizottság asztalánál, mint a nézőtéren. Egészen pontosan: mindössze két em­ber volt, aki „maszek” kíván­csiságból jött el a rendezvény­re. Ennyire esett volna a ver­seny színvonala? Nem, semmi­képpen sem, nagyjából azonos szereplőgárdáról lévén szó, in­kább az ellenkezője igaz. A krónikus rtéptelenség oka vé­leményünk szerint a Szekszár- don vállvonogatással tudomá­sul vett — bár vitatható — közönyön kívül, a rendezés igénytelenségében keresendő. összehasonlításul: az első évfolyam rendezvényein a sza­valatok között zeneszámok, hangszerszólók színesítették a versenyt, ügyeltek arra, hogy zavartalanul élvezhesse a kö­zönség a produkciókat, a ver­seny befejeztével pedig emlé­kezetesen jói sikerült gálaes­ten, hivatásos művészekkel együtt szerepeltek a legjobb versmondók. Emberi számítás szerint — okulva az első év tapasztala­taiból — gördülékenyebb, ha­tásosabb rendezést vártunk a második évfolyamon. Ezzel szemben angyali türelmű em­bernek kellett lennie, aki a második évfolyam rendezvé­nyeit végigülte: zenéről szó sem volt, csendről még úgy sem, a díjkiosztás pedig in­kább ^zsákbamacskához” ha­sonlított, mint egy rangos ver­seny ünnepélyes befejező ak­tusához. Ekkor már arra sem vettek fáradtságot, hogy leg­alább kicsomagolják. ízlésesen elrendezzék a díjakat, vala­hogy elmaradtak a helyszín­ről a meghívók is. (Csak záró­jelben jegyzem meg, hogy né­hány háziversenyen többet ad­nak a vetélkedő rangjára, az egyáltalán nem lényegtelen külsőségekre. Ez egyébként bizonyíték arra is, hogy a fi­gyelmes, hatásos rendezés el­sősorban nem anyagi kérdés. — amire oly szívesen hivat­koznak ilyen alkalmakkor.) MEGGYŐZŐDÉSEM, hogy a fiatal versenyzők egyi­ke sem a kilátásba helyezett díjakért lép pódiumra: a leg­jobbak közé kerülni elsősor­ban erkölcsi siker. De akkor valóban adjuk meg a módját. Érezze, érezhesse az elisme­rést az, aki megérdemli. Az igénytelen rendezés nemcsak a közönségre hat vissza — éppen az előbbiekre hivatkoz­va —, de a versenyzők lebe­csülése is. Nincs szándékom­ban részletesen elemezni a hi­bákat, csak a legszembetűnőb­bekről szóltam. Azt hiszem^ ez elég ahhoz, hogy gondol­kodásra késztesse a rendező­ket D. KONYA JÓZSEF TÉNAGY SÁNDOR: Gyökértől ághegyig Virágpor, szerelem maga levegőt, szívet súlyosít, boldogan, szemérmetlenül önmagát éli az anyag. Izgatott, bolond lélegzés: szél markol levélbe, húsba, fölcsiklandoz, tenni készlet: a bőrön átfénylik a vér. Munka gyökértől ághegyig, áradás, szívás, lüktetés •—» ragacsos testű pillanat: a folytatás biztonsága. Asszony!, forrongó évszak, tudás és sejtés összhangja —í sziromház sajog: dagad a húsban s élni kezd a magzat | HORGÁSZOK (MTI foto — Kovács Sándor felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom