Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
« * V Igazgató úr Igazgató elvtárs Igazgató kartárs Fó'nök Igazgatókat kerestem. Titkárnők, telefonos kisasszonyok válaszoltak. Az igazgató kartárs nem ér rá. — A főnök házon kívül van. — Az igazgató úr nem fogad újságírót. — Iksz Ipszilon elvtárs várja az elvtársat. — Nem kérem, a munkások a művezetőhöz forduljanak. — Az igazgató kartárs házon kívül van. Mondatok, melyeket telefonközpontos hölgyektől, titkárnőktől hallunk. A direktori rezidenciát hétfejű sárkányok helyett titkárnők őrzik... Igazgatókkal nehéz összejönni, az igazgatóknak sok a dolga. Azt vizsgáltam, s néhány szekszárdi igazgató munkáját tükörként is használtam, hogy nehéz-e igazgatónak lenni... íme, a tapasztalatok. Általánosítani vagyok kénytelen, mert az egy-két különlegesség, csak azt erősíti, hogy nem könnyű gazdasági vezetőnek lenni, emberek százainak munkájáról, megélhetéséről gondoskodni... S most, amikor a nyereségrészesedések fizetésének napjaiban meglehetősen gyakran emlegetik a munkások az igazgatókat, érdemes arról beszélni, mit vállalnak, mennyivel többet adnak a vállalat eredményességébe, mint a munkások... Az igazgatói munka egész életet, nem pedig nyolcórás műszakot tölt ki. Ennek az a lényege, hogy — mint László István elmondotta — a vállalat gondja-baja elkíséri a magánéletébe, társaságába, a televízió mellé. Úgy kell egy jó igazgatónak tevékenykedni, hogy energiáját ossza be, használja fel, hogy maga ne égjen el, és ne égjen ki, viszont energikus, ötletdús vezetői munkája vonzza beosztottjait, azokat is egyre az új dolgok alkotására ösztönözze. Legtöbb igazgató jó módban él. Fizetésük kielégítő, ha még hozzávesszük, hogy prémiumuk, nyereségrészesedésük — amennyiben a gazdasági egység jól működik — meglehetősen magas, akkor csak meglepődéssel konstatáljuk, hogy nem tudnak az anyagi javak bőségének örülni. Az anyagiaknak korábban jobban tudtam örülni, mint most igazgató. Nincs rá annyi időm, hogy egy értékes festménynek szabadon, tehát súlyos mellékgondok nélkül tudnék örülni... Az egyik igazgató heteken át készült egy ésszerű átszervezésre. A munka nagy volt, kihatott az egész kollektívára. Elmondotta az igazgató, hogy legalább tíz variációt kidolgo- zc , mire a szakemberei elé tudta vinni vitára, s majd ennek tapasztalatai után a döntést meghozhatta. Az üzemben erről a munkáról, a gyötrődésről, a rengeteg más mellékmunkáról, amely kiegészítette a fő gondolatot — szakkönyvek tanulmányozása, a mód- szérhez hasonló dolgok más üzemben való felülvizsgálata — senki nem tudott. Csak arról, hogy: „Emberek, holnaptól, ezért meg ezért íny dolgozunk, és ezt a terméket készítjük". És most ítéljünk abból, hogy az igazgató nem csinált semmit csak előterjesztette az ügyet? Bűn volna az „előterjesztés" mögötti munkát nem értékelni. Az igazgatók állandó időzavarral küzdenek. A kötelező tervmutatós rendszera központi irányítás idején több idejük volt. Most az íróasztalhoz vannak kötve. Más kérdés, hogy a munka köti az igazgatót az íróasztalhoz, vagy titkárnője, aki mindig elutasít mindenkit... Szekszárdon, az egyik legmodernebb üzemben például a munkások csak a legritkább esetben tudnak közelségbe kerülni igazgatójukkal... Sok élménytől fosztja meg magát az olyan igazgató, aki nem ismeri a munkások véleményét. A nyitott ajtó — tetszik a munkásoknak. Nem lehet rutinból vezetni. Ma éppen úgy kell egy igazgatónak készülni a mindennapi munkára, mint bármelyik pedagógusnak. Fel kell, és fel is lehet készülni a napi munkára. A dolgok döntésre, vitára való előkészítése, az igazgató embereinek elsődleges dolga. Tehát a szakterület referense, kell, hogy legjobban ismerje a dolgot. De lehet-e egyszemélyi felelősséggel dönteni, ha a témg. a döntő előtt ismeretlen? Meddig legyen „demokratikusf’ és hogyan? Az igazgatók mindegyike külön, jó módszert dolgozott ki erre. Elvtársi, őszinte légkör kialakítására törekszik minden ember. Más kérdés, hogy ezt elég gyakran disszonáns hangok, jelenségek rontják meg. Meglehetősen sok ügyben kell igazságot tenni: nemcsak a viccszerkesztők témája a fúrás, az áskáló- dás ... És ez alól az igazgatók sem kivételek. Ma nincs az országban olyan vezető beosztásban lévő ember — mondják az igazgatók — aki ellen ne lett volna már feljelentés, vizsgálat... Sokan mondják e sorok olvastán, hogy nincs semmi szükség arra, hogy az újság mártírokat csináljon az igazgatókból. Hisz sok esetben csak a funkciót fizetik meg, a beosztást premizálják, nem pedig az embert, az alkotót. Köztudott, hogy akad olyan vezető ember, aki „éppen csak itt van”. Méltatlan posztjára, mert felette az idő eljárt, de nem tartott vele lépést, méltatlan mert „fennmaradását”, beosztottainak örökös mo- lesztálásával kívánja elérni. Mindegyik eset sajnálatra méltó, de... Még nem tartunk ott, hogy egy gazdasági egység vezetésére pályázat útján állítsanak igazgatót... Azután itt van az olyan tisztességes, idős elvtársainknak az esete, akik több mint húsz éven át a közönség érdekében emésztették erejüket, eszüket, kevés idejük maradt arra, hogy szakmailag képezzék magukat, mert számukra első volt a párt politikája, s most ötven-öt- venöt éves ejjel kifelé áll munkakönyvük a vállalattól. Az ilyen idős embereket legjobb volna nyugdíjba küldeni, és megbízni őket több pártmunkával. Ahhoz értenek — korszerűen gazdálkodni már kevésbé... És ezzel egyidőben a fiatal gazdasági vezetők, az igazgatók jelentős részét arra is meg kellene tanítani, hogy többet, s jobban politizáljanak. Nem akarom nagydobra verni'— de némely igazgatónk szinte „fázik” a direkt pártmunkától... A hivatásos pártmunkások a megmondhatói annak, hogy ez mennyire így igaz. Nehéz igazgatónak lenni... Nehéz jó, kommunista igazgatónak lenni... Az igazgatók többsége nem a negyven, meg a nyolcvan- ezer forintos nyereségrészesedésért igazgató elsősorban. Hivatástudatból, emberszeretetböl vállalják a munkát... És az is igazság, hogy a legtöbb igazgató, aki jó vezetőnek tartja magát, fenntartással fogadja a kategorikus módszereket, az akadémikus vezetési stílust és mondjuk itt ki tapasztalataink alapján: még a nyereségelosztással is vannak fenntartásaik. PÁLKOVACS JENŐ Az élet sűrűjében Érettségiseit tnunhásasssony Valószínűleg félreértette ez a fiatalasszony a csodálkozásomat. Őszintén sajnálom, és most megtudja ebből az írásból, mi történt. Eléggé elcsodálkoztam, apaikor mondta, hogy ö érettségizett. Tudniillik fizikai dolgozó a mözsi Uj Élet Tsz kertészetében. Egészen fiatal, alig múlt húszéves, a neve Herczig Józsefné. Kizárólag az lepett meg, hogy Herczig Józsefné egészen természetesnek tartja a helyzetét. Nem pályázik íróasztal mellé, és nem akar továbbtanulni. Nagyon jól ■rzi magát a kertészeti brigádban. A munkát szereti. Elégedett. Ezen lepődtem meg. Talán akaratlanul, hiszen a magunkfajta közéleti embereknek ez nem szenzáció. Számunkra ez örömet jelent. Én is örülök, teljes őszinteséggel mondhatom. És értem is a fiatalasz- szonyt, a helyzetét, a felfogását, az érzéseit. Nagyon jó lehet ott dolgozni, ahova ö tartozik. A brigád (valamennyien nők) legtöbb tagja már tizedik éve együtt dolgozik, azt lehet mondani: együtt él. Bejárták a fél országot, jobbnál jobb kirándulásokat tettek Szegeden, Szentesen, Harkányban, Hévízen, a Balaton környékén és Biritón. Úgy dolgoznak, hogy például tavaly egymillió forinttal lett több a kertészet bevétele a tervezettnél az Uj Élet Tsz- ben. Fárasztó munka, de nagyon szép. Minőségi munka. Híresek arról, hogy az ö kertészeti termékeiket nagyrészt külföldön adják el. Most legutóbb az egész brigád tanult. Kétszáz óra elmélet, 100 óra gyakorlati foglalkozás. Negyven évesnél fiatalabb csak öt van közöttük, egyáltalán nem ment könnyen a tanulás. Mégis, az eddigi legjobb vizsgaeredménnyel büszkélkedhetnek a megyében az ilyen jellegű felnőttoktatásban. Betanított munkások. Tizenket- ten ötösre vizsgáztak, tízen jóra és négyen közepesre. Sokszor együtt tanultak otthon, főként a szomszédok. Maguk is készítettek tételeket és húztak. A vizsga előtti napokban még a munkahelyen, az üvegházban is kérdezgették egymástól az anyagot. A vizsga után együtt, ünnepélyesen megvacsoráztak. G. J. Molnár Károly: A látható légié öt esztendő telik el az első és a második versszak története között. Peter visszatér falujába. Megváltozott a nehéz szolgálat alatt, megöregedett, kopasz lett és hajlott hátú. Nem ismerik meg. A harmadik versszakban a volt légiós Annamária házát keresi. Szülőföldje azonban nagyon megváltozott, a házak nagyobbak, más színűek. A falu főterén szép szökőkút áll. A lány háza ugyanolyan maradt, mint korábban volt, ugyanazok a muskátlik nyílnak az ablakában. — Annamária! Annamária! — kiabált be a férfi. — 34 — A dal szerint ekkor egy szőke lány néz ki az ablakon. — Ki az? — kérdi. Peter vagyok — mondja a férfi. — Nem ismersz meg? A lány egy ideig nézi, azután így válaszol: — Nem ismerlek. * A na/v dal hatására havonta három-négy német légiós öngyilkos lett. Az őrmesterek gyorsan eltüntették a hullákat. Az ilyen esetek ugyanis nemcsak a hangulatot rontották, hanem többször öngyilkossági járványt okoztak. Sokan viszont miközben a dalt hallgatták, elhatározták. hogy „elhajítják a kepi”-t, ami a légiósok nyelvén annyit jelent: megszöknek. Nincs pontos statisztika a kísérletekről. De alig van katona, aki ne próbált volna eltűnni feletteseinek szeme elől, hogy visszaszerezze emberi szabadságát. A gyávábbak nem mertek levonni minden következtetést és vállalni a legsúlyosabb büntetéseket. Ök csak „en bombe” távoznak, ami a légiósok kifejezése szerint nem szökést jelent, hanem mindössze annyit, hogy a katonák néhány órára, vagy napra szabadok akarnak lenni. Egy óvatlan pillanatban, fegyver és élelem nélkül elindulnak a sivatagban. Nincs náluk sem térkép, sem iránytű. Még jobban hiányzik azonban a sátor, a takaró, és a köpeny. Az éjszaka elviselhetetlenül hideg, sötétben is tovább vándorolnak. Éhesen, szomjasan. Három napjuk van a bolyongásra. Ha ugyanis addig — 35 — visszatérnek, a parancsnokság nem tekinti őket szökevényeknek. Megúszhatják tehát enyhébb büntetéssel az elkalandozást. Nem mondják egymásnak, legalábbis a gyávákkal ez történik, szívesen fogadnák, ha szembetalálkoznának egy őrjárattal. A fizikailag gyengébbek, akik nem bírják a nélkülözést, ilyenkor a visszatérést választották. Alig várták, hogy elérjék az első falut és ott jelentkeztek a csendőrségen. A fogdában bilincset tesznek a légiósok csuklójára. Vége a rövid szabadságnak. — Kenyeret és vizet kérünk — mondják a foglyok, akik már annyira szomjasak, hogy beszélni is alig tudnak. — Szidi bel Abbeszben majd kaptok — válaszolják egykedvűen a csendőrök. — Nyolcvan kilométerre van ide a laktanya. — Indulás — mondják a csendőrök. Semmi pihenést nem engedélyeznek a légiósoknak, összeláncolják őket és elindítják foglyaikat a laktanya felé. Elöl a fáradtságtól támolygó katonák, mögöttük lóháton szuronyos fegyverrel őrzőik. Hajnali hat órakor Tlemcen első kunyhóihoz értek. A helybeli csendőrség parancsnoka átvette a foglyokat, akik már alig álltak a lábukon. A kísérők felváltották egymást, a légiósoknak tovább kelett gyalogolniok. Két napig tartott.1 amíg mgeérkeztek Szidi bel Abbesz-ba. Holtfáradtan, kicserepesedett szájjal, véres lábbal. 36 —
