Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
Harry Golden: Ä kék öltöny hadművelet Gular Tstván: BOLONDOS Ji/J ikor vásárol az ember télikabátot, vagy nehéz, bélelt felöltőt? Természetesen , nyár közepén, júliusban.' De augusztus még jobb. Nyáron olcsóbban hozzájuthatsz egy finom gyapjúkabáthoz, Vagy sötétkék szerzs öltönyhöz, melyet a fickónak a múlt télen nem sikerült eladnia. A New York-i East Side-on többnyibe- az év legmelegebb vasárnapját szánják a vásárlásra. Felsorakozik az egész család és kiadják a jelszót: most pedig öltönyt veszünk Hymienek. Feltétlenül vasárnapnak kell lennie, mert a ..szakértő” csak akkor ér rá. A Szakértő tulajdonképpen valóságos N műértő, minden családban akad egy ilyen nagybácsi, vagy idősebb Unokatestvér, aki talán éppen szabász égy ruhagyárban, s így mindent, tud a textiliákról és a kidolgozásról. 'T’órténétünk idején - még .becsalogatok álltak a boltok -előtt, s megpróbálták rávenni a járókelőt, hogy térjen b.: hozzájuk. A szakma gyöngyei száz meg száz embert ismertek fel arcról, s a . keresztnevükön . kiabáltak rájuk: „Hé, Joseph, gyéfe már be, ilyen árut máshol nem. találsz!!’ De akadtak finomabb fogásaik is: értésére adták a. jövendő „kuncsaftnak’’, ' Hogy Valami különleges jóban lesz része. „Ha bemész, keresd'Maxot, és mondd meg neki,, hogy mutassa meg az öltönyt, arriit a bátyámnak tétettem félre”. A becsalogatok olyan fontos emberek voltak,- hogy külön szakszervezetet is alapítottak New- York-i' Becsalogatok Szervezete néven. De térjünk vissza a családhoz. Forró augusztusi vasárnap. Már együtt mindenki,-, a pápa, . a máma, az idősebb báty, a külön , odarendelt szakértő, és persze a tizenkétéves Hyrtiie,' aki első neki vásárolt öltönyét kapja majd. A szakértő mindig tudja, hova indulnak, ismer egy jő kis he- lyecskét, ezért a családtagok határozottan lépkednek, sikeresen rázzák le az útjukba kerülő tucatnyi becsalogatok De • egyszercsak azon veszik észre magukat, hogy Hymie eltűnt: egy. ügyes csalogató kiszagolta, hogy ez most a „Hymie-hadművelet”,- és magával ragadta a gyereket. Most hát bekukkanthatnak minden üzletbe. S amikor megtalálják, Hymie már ott áll egy kis dobogón, s az eladó szájából patakzik a Szó: „Nézzék meg, csak nézzék, hogy milyen ragyogóan áll rajta! Engedjék, hogy legalább eláruljam, mennyibe kerül” De a válasz kurta és elutasító: „Hymie azonnal vedd le!” S még talán egy barackot is kap a fejére szigorú intelmek kíséretében: „Ne merj elmozdulni mellőlünk!” . É végre megérkeznek az előre kiválasztott üzlethez. A becsalogató kíséri őket, és úgy tesz, mintha a vevők érkezése csakis az ő érdeme lenne. Az anya viszont odahúz egy kis széket a próbatükör mellé, de lehetőleg úgy helyezkedik el, hogy belássa az, egész terepet. Harcias pózba vágja magát, mert ez a legjobb taktika. Leszereli az eladó szóáradatát és minél lekicsinylőbb hangon így Harry Golden amerikai humorista. Saját lapot szerkeszt, amelyet ő maga ír tele hosz- szabb-rövidebh tárcákkal, clk kekkel, értekezésekkel. Munkáit néhányszoV Kötetbe is összegyűjtötte. Témáit a kisemberek életéből meríti, humanizmusa és derűje méltán teszi népszerűvé. szól: „Ugyan, nem kell ide sok beszéd, csak egy kis öltönyt akarunk ennek a fiúnak”. Az eladó nem elveszett ember. Rávágja azonnal: „Van egy öltönyünk, pontosan olyan, amilyen maguknak kéne”, — s ezzel már indul is az alagsori raktárba. Körülbelül ezer öltöny hever a pultokon, és a fenti szekrényekben, de azért ő mindenesetre lemegy az alagsorba, hogy ezzel is érzékeltesse: az öltöny valami soha nem látott különlegesség. S amikor visszaérkezik, megkezdődik az alku, két brilliáns szellem csatája. „No, mit hozott nekünk? Talán valami vacakot, amit szégyell idefent tartani?” — lendül támadásba az anya, s ezzel kiegyenlíti az eladónak a raktár-taktikából származó előnyét. Az eiadó nem válaszol, kiteregeti az öltönyt, a család férfitagjai ösztönösen közelebb jönnek, s előtérbe tolják a szakértőt. A kereskedő segít Hymie-nek bebújni a nadrágba, hátul elsimítja a kabát ráncait, s ezzel ismét támadási- felületet nyújt az anyának. „Mit csinál maga ott a -fiú háta mögött? Csak ne macidnál jón. Mi úgy szeretnénk látni a dolgokat, ahogy vannak!” Az eladó két lépéssel arrébbmegy, de most már ő is előveszi egyik legkiválóbb érvét: „Ezt az öltönyt a saját unoka- öcsémnek tettem félre, de amikor láttam, hogy milyen jóképű a. gyerek, nem tudtam ellenállni, és felhoztam ezt a különleges öltönyt”. Az anya úgy tesz, mintha nem hallotta volna, csak komandírozza a fiát, hogy forduljon meg jobb- ra-balra, s aztán a hátát is mutassa. Tfs most a szakértő nagy pillanata következik. Mindenki reá figyel, kivéve Hymie-t, alti leül a' poros padlóra. A szakértő leyeszi a gyerekről a kabátot, megtapogatja, belemélyeszti kezét a zsebekbe, aztán kiviszi az ajtóhoz a napvilágra. Egy végső, áhitatos mozdulatot tesz: szemét becsukva összedörzsöli az anyagot, majd ugyanígy a bélést. Végezetül így szól: „Nem rossz darab”. Az anya megvetően néz rá, s így szól: „No, szép kis szakértő” — pedig tudja, hogy most az eladó előnyösebb helyzetbe került. Az izgalom tetőfokára hág. Mindenki tudja mi következik, s hogy ilyenkor egy rossz hangsúlynak, egy alkalmatlan szémöldökrándításnak is fontos szerepe lehet. Az anya — a lehető legteljesebb közönnyel megkérdi: „No, és mit kérnek ezért á használt ruháért, amit egész télen nem sikerült eladni?” Ez sikerült! Az eladó a védekező pozícióba szorul. ..Hogyhogy használt, és még hogy nem tudtuk volna eladni. .. ?” Folytatná, de az anya most már üti a vasat: „Talán nem így van? Hát akkor magyarázza meg nekem, hogy miért van itt egy vastag téli öltöny a nyár legforróbb vasárnapján? Erre válaszoljon!” A szegény eladó felelni próbál: „Figyeljen ide asszonyom. ..” De ismét félbeszakítják, most már csak azért is „Azt mondja meg, mennyibe kerül?” A férfi magánkívül van a dühtől, már nem ura a gondolatainak és csak úgy rávágja: „Tizennégy dollár”. „Tizennégy dollár?” — kérdi az apa és a szakértő kórusban, az anya pedig felnevet, s ez jeladás a családiak. hogy mindenki hahotára •akadjon. Nevetnek is mind, ' ivévé az eladót és Hymie-t. á1(! éppen most érdeklődik, hogy merre van a mellék- helyiség. A/fiközben az eladó elin- dúl, hogy megmutassa neki, az anya újabb csapást mér rá: „De vigyázz a nadrágra Hymie, mert megyünk máshova!” Csend. „Mondjátok meg Hymie-nek, ha visszajön, hogy vegye le az öltönyt” — szól az anya ismét, de ezúttal senkihez sem intézi szavait, s már indul kifelé az üzletből. Az apa levetkőzteti a fiút, s ő is kifelé tart, miközben a szerencsétlen eladó kullog utánuk és úgy kérdi: „Hát mi rosszat mondtam? Ezt az öltönyt az unokaöcsémnek tartogattam, aki vér a véremből, hús a húsomból.” Már mindnyájan az utcán vannak, a kereskedő oda is követné őket, de az anya kéz- legyintéssel visszaküldi: „Nincs miről beszélnünk”. Elmennek még két-három üzletbe, de ez csak cselfogás, az East Side-i protocoll előírása. Sosem bocsátanánk meg magunknak, ha az első boltban vásárt csinálnának anélkül, hogy körülnéznek máshol, is. Az egyik üzletben, ahol éppenséggel tizennégy dollárt kérnek tőlük egy öltönyért, az anya felkiált: „Ez, tizennégy dollár!? Az előbb egy másik boltban mutattak valamit ugyanennyiért, de az valóságos mestermunka volt.” Jgy aztán délután négy és öt között visszamennek a legelső üzletbe. Az eladó meglepetést színlel, de valójában már várta őket. Az anya ezúttal barátságosan szól hozzá: „Jól van, fogja a tíz dollárját és hadd legyen a fiúnak egy rendes öltönye”. Az eladó most suttogóra fogja a hangját: „Isten engem úgy segéljen, a saját rokonom ellen vétek, amikor odaadom a neki szánt öltönyt tizenkét dollárért”. Az alkut megkötötték. Mindannyian odasereg- lenek. A szakértő meggyőződik róla, hogy egészen biztosan ugyanazt az öltönyt kap- ták-e, majd elindulnak haza, fáradtan, de nagyon-nagyon boldogan. Fordította: ZILAHI JUDIT A katona inkább mogorva, mint vidám. A többiek oda- odafütyülnek, vagy kiáltanak valamit egy-egy jóformájú lánynak. Ö szótlanul és ütemesen dolgozik. Egyáltalán nem örül annak, hogy ott kell ásnia a csatornát, ahol a volt kedvese lakik. Amikor ide vezényelték őket, eszébe jutott utolsó beszélgetése a lánnyal. — Sári — mondta. — Nem kell, hogy írjál. Minek. Két év akkor is hosszú, ha írogatunk, akkor is, ha nem. A lány megfogta a fiú gallérját és erősen szorította. — írok azért — suttogta. — Minden oroszórán. — Hát írj — egyezett bele a fiú. Azután bevonult katonának, és — azóta nem látta a lányt. Éppen egy éve, és ugyanennyi ideje levelet sem kapott tőle, Mogorván ássa az árkot a fiú, szemébe húzott sapkája alól kiles a házra, aztán gyorsan visszakapja a pillantását. Káromkodik. A föld vizes, ráragad az ásóra. A többiek nevetnek rajta. Nagyon jó kedvük van. Beléjük bújt a tavaszi fény, átsüt rajtuk, munka közben titokban játszanak. A katona rosszkedvűen végigméri őket. Fent, a parton, a háta mögött áll egy fiatal törzsőrmester, a parancsnokuk. — Mi a baj, Mészáros? — kérdi a katonántól. Felpillant, tétovázik, vajon, ha megkérné... elmondaná... elmehetne egy másik brigádhoz? ... Vagy megengedné, hogy becsöngessen ide és érdeklődjék? ... — Semmi — mondja végül és megvonja a vállát. — Mi lenne? — Rossz kedve van — állapítja meg a törzsőrmester. A fiú bólint. — Az biztos. Az ásó után nyúl, dolgozni akar tovább. A többiek felkönyökölnek az ásókra, lapátokra és nézik. Mosolyognak. Ugratni próbálják. Ö dolgozik, gondterhelt arccal ráncigálja az ásót, nyugodtan, halkan, folyamatosan káromkodik. A társai körülállják. — Jól áll neki — szól valaki. — Micsoda? A katona belenyomja ásóját az árok aljába, és egyszerűen a beszélőkre dobja a földet. A törzsőrmester, érzi, hogy baj lehet. — Melózni! — mondja. Nyílik a ház ajtaja. A katonák hajlongva dolgoznak. Kilép egy lány az utcára. Szép. Egy pillanatra megáll, nézi a katonákat. Aztán gyorsan odamegy a fiúhoz. Megáll az árok partján. — Szervusz, katona — mosolyog. Mészáros felnéz. — Szia — mondja és végignéz magán. Keze, ruhája sáros. A törzsőrmester pár lépésre áll, csodálkozik. Megáll a munka. Csend lesz. — Élsz még. Sári? — Te élsz-e? — Látod! — mondja a fiú. -*• Látod, fiem? — Látom. — Már egészen elfelejtettelek — lódít a fiú. — Te mondtad, hogy ne írjak! — Hát persze. Jársz valakivel? — Nem tudom... A törzsőrmester odalép hozzájuk. Köszön a lánynak, bemutatkozik. — Elmehetnek — mondja a fiúnak. — A közeibe. Majd a srácok dolgoznak. A katona a lányra néz. Aztán a házra. Csillan a szeme, elmosolyodik. — Bemegyünk? A lány tétován bólint. A fiú kiugrik az árokból. — Kösz’ — mondja a törzs- őrmesternek, és elindulnak. Becsukódik mögöttük a kapu. A katona megmossa a kezét, aztán leülnek a konyhában. A lány a fiú csizmáját nézi Csupa sár. — Jársz valakivel? — kérdezi ismét a fiú. — Azt hiszem, igen. — Hiszed? A lány bólint. Az ablakon túlra néznek egy ideig mind a ketten. A fiú érzi, hogy itt nincs keresnivalója. Szégyelli magát, maga sem tudja miért. — Őrülsz most, Sári? — kérdi a lánytól. — Nem különösebben. — Mire gondolsz? — kérdi a fiú. — Semmire... Elmúlt. A .katonában mintha összeomlana valami. Azért mégis azt mondja: — Örülök neki. így természetes. Már menne. A lány feláll, ő is zavarban van. A katona is felkel. Elköszönnek egymástól. A fiúk csoportba verődve állnak és nézik, amint közeledik. Kutatják az arcát. Hiába. Nem tudják leolvasni róla, hogy arra gondol: „Pedig átkozottul szép lett volna!...” A törzsőrmester odalép hozzá. — Nem keli elkeseredni. Ez különben is bolondos tavasz. Nem gondolod? A fiú is így gondolja. Legyint egyet. Aztán — mit tehetne! — furcsán elmosolyodik. — Pedig átkozottul szép lett volna!... — mondja. A törzsőrmester bólint. Aztán, szinte egyszerre, mindketten széttárják a karjukat.
