Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

Nyugvópontra Szómtól szemben a cigánykérdéssel Három férfi és egy nő ül Pakson, a Tolnai utca 50-es számú ház előtt az árokparton, a fűben. Iszogatnak. Lite­res üvegből, fehér bort. Az időpont délelőtt 10 óra. Közé­jük guggolok. kerül-e ? A rokonok közti vitával évek óta foglalkozni kény­szerülnek a hivatalos szer­vek. De a bonyodalmak nem a december 17-i kéménytűz- zel kezdődtek. A parázs már korábban is izzott, a kémény­tűz nem okozta, hanem fo­kozta a perzselő indulatot. Kezdődött az olcsó ház­vásárlással, folytatódott a testvérháborúval, és az évek óta a különböző fórumokhoz intézett panaszok kivizsgálá­sai sem hozhattak megoldást. Ä háztulajdonos Pestiék és a bérlő Pestiék között to­vább romlott a viszony, mely az érdekek ütközéséből ki­folyólag , időnként viszállyá fajul, de nyugvópontra nem jut. Ütközések a házvétel után Felsorolni sem könnyű az évek óta húzódó ügy állomá­sait . és főbb vonásait. Öt esztendővel ezelőtt, öt évi . részletfizetési kedvez­ménnyel vásárolták meg Bonyhádon Pesti Antalék, 30 ezer forintért a Vörösmarty tér 16-os számú ház három­szobás keresztépületét. A vi­szonylag olcsó árnak oka volt, hogy állapota miatt költeni kellett rá, de méginkább, hogy az egyik szobában — népes családjával — bérlő­ként ott lakott Pesti János, az új tulajdonos öccse. 'Megvették mégis, noha tud­ták, hogy laknak benne, és beköltöztek a két szobába és a konyhába. Az évekkel ez­előtt íródott, a Rádióhoz, a minisztertanácshoz és egyéb helyekre küldött panaszos le­velek mindegyikében lakást kért az öccs, a tíz esztendeje ott lakó Pesti János családja részére. Amikor tavaly december­ben a kéménytűz következ­tében tönkrement a bérlők szobájának mennyezete, s életveszélyessé vált ott lakni, az eset másnapján segíteni készen ment ki a helyszínre a községi vb elnöke és titká­ra. Tudták, hogy a bérlő csa­ládját elesettsége miatt nehe­zen fogadnák be és amíg rendbehozzák a kérdéses szo­bát, szükséglakásba kell őket költöztetni. A családnak fel­ajánlottak először Ladomány- ban egy kétszobás lakást, majd annak elutasítása után, a helybéli Petőfi Tsz-szel megegyezve, a szövetkezet Schleier-tanyáját kínálták. (Ezekről a bérlő leánya, Pes­ti Zsuzsa mintha „megfeled­kezett” volna, amikor az MSZMP Központi Bizottságá­hoz intézett levelében azt sé­relmezi, hogy a község nem biztosított nekik cserelakást). Panaszok sorozata következik. A tulajdonos becsének csa­ládja vissza akar költözni, de nem tud. A bérlő leánya ja­nuár 7-én panaszt tett a já­rási tanácsnál, mivel szerinte a tulajdonos még az épen maradt ajtót is kiszedte, ne­hogy visszamehessenek. Miközben a bérlő szétszóró­dó családja éjszakánként hol itt, hol ott húzódik meg, a tanács kötelezi a tulajdonost a lakás kéményének és a fö­démnek a helyreállítására. Ő ugyan fellebbez, de a járási tanács építési és közlekedési csoportja helyben hagyja a község határozatát és ehhez ez év május 30-ig kap Pesti Antal határidőt. Utóbbi vég­zés ellen már nincs helye fel­lebbezésnek. Ekkor fordul lapunkhoz a tulajdonos, mondván, innen várja az ő igazságának képviseletét. Követelődzés a közösség terhére Hasztalan kérdezem, senki sem tudja megmondani, mi­kor és hol találhatók Pesti Jánosék. így be kell érni volt lakásuk megtekintésével, amelynek tényleg nincs ajta­ja, csak úgy hevenyészve tá­masztották be. Egybeépült mindkét család lakása. A sé­rült szoba mellett a két nagyméretű szoba és a tágas konyha, utóbbiakat a tulajdo­nos, Pesti Antal autószerelő és női szabó felesége lakja. Mindketten itthon vannak, de már az első percekben Pesti Antalné ragadja magá­hoz a szót és meglehetősen magas hőfokú indulattal ágál a tanács vezetői ellen. — Miért őket okolja? Ami­kor itt jártak — mondják —, velük is így beszélt. Igaz ez” — kérdezem, miután több- kevesebb sikerrel járnak a csillapító szavak. — Addig nem vagyok haj­landó helyreállítani, amíg a tanács nem ad nekik (a só­gora családjára utal) lakást, így beszéltem velük, még úgvabbul. — Úgy látom, összekeveri a magán- és közérdeket. Csak nem gondolja komolyan, hogy a tanács megoldja az elsősor­ban önökre háruló problé­mát? Hiszen önök lakottan vették meg ezt a házat, és a szokásosnál olcsóbban — szál­lók vitába, miközben utalok a testvérháború áldatlansá- gára. Emelt, majd csökkentett hangon, de mindvégig türel­metlenül és zaklatottan bi­zonygatja, hogy ezzel a vá­sárral csak az fmsz járt jól, ők sokat költöttek rá • és a tanács vezetőinek a köteles­sége lett volna a bérlőnek lakást juttatni. Indulatában olyant is mond, ami sértő je­lenlévő férjére, amit később megbánhat. Folytatja azzal; eladja inkább a házat, de 6 ezzel a „beszámíthatatlan” családdal nem lesz tovább egy fedél alatt — mondja kiáltozva, majd amikor meg­enyhül, fogadkozik, ő majd rábeszéli őket, hogy fogadják el a ladományi lakást, amit ő véglegesnek szán. (Miköz­ben hallgatom, felötlik ben­nem, hogy talán a sok herce­hurca, a mostanihoz hasonló agresszív fellépés következ­tében adhattak ki 1967. jú­niusában a községi tanácson egy írást, amelyben az állt, hogy még abban az évben megfelelő lakást biztosítanak Pesti János családjának. Le­hetséges, hogy ez az oka, de az ígéretet meggondolatlanul tették). A bíróság talán segíthet Megvették tehát Pesti An­talék ötévi részletre, 30 ezer forintért a házat, ráköltöttek ugyanannyit, de 80 ezernél alább nem adnák. A kérdésre válaszolnak, kaptak a bizto­sítótól kártérítést, „de a ka­pott négyezer forint kevés a helyreállításhoz”. Kitartóan hajtogatja az asszony, hogy a tanácsnak kell elhelyezni a sógor csa­ládját, sőt több ízben most is követeli ezt. Hiába a szó. hogy neki nincs joga ezt még elvárni sem. a közösség nem vállalhatja át a tulaj­donos házának értékét növe­lő lakásbiztosítást. Torz a fel­fogás, vetülete úgyszintén, sántít az igazsága, mi ezt nem támogathatjuk. Hogyan kerülhet nyugvópontra ez a sok gondot okozó, furcsa ügy? Kérdéses, hogy sikerül-e nyugvópontra vinni. Szerezzenek érvényt a ta­nácsok a jogerőssé vált ha­tározatoknak. A tulajdonos és bérlők közti lakásügyi vita az évek során szinte minden fó­rumot megjárt, de végérvé­nyes tisztázása túlnő a tanács hatáskörén. Sok értelme most már nincs annak, hogy a kü­lönböző szerveket terhelve a vitatkozó felek a végtelensé­gig vizsgáltassák a meg­engedhetetlen indulatokkal vegyített „vádakat”. Jogaik tisztázása, vitájuk eldöntése végett forduljanak most már a bírósághoz. — De ráérnek. — Keresztelő lesz, aranyos nagyságos úr. De már vittem haza bort egy húszliteres de- mizsonnal. A keresztelő nagy ünnep, százados úr. — Nem vagyok sem nagy­ságos úr, sem százados úr. — Örülök, hogy megismer­hettem. Mondja, hiánycikk a pipaszár? Miért szívják anél­kül? — Ö szívja szár nélkül. Mikor bepiált, elvesztette. De kicsoda maga ? — néz rám idős Gómán Vince gyanakod­va. — Az imént bemutatkoz­tam. — Most miért írnak a ci­gányokról? — kérdi az asz- szony haragosan. — Egyelőre beszélgetünk. Az még nem biztos, hogy ír­ni is fogok a beszélgetésről. (Idős Gómán Vincéhez for­dulok). — Hány éves, Gómán kar­társ? — ötvennégy. És látja, szá­zados úr, nem vettek fel munkára, azt mondják, idős vagyok. Segítsen rajtam. Azt mondják, idős vagyok. — Pillanatnyilag nem dol­gozik ? — Nem. — Azelőtt hol volt? — A gyárban és az atom­erőműnél. Ejnye, nem kínál­— Maguk ideges természe­tű emberek? — Azok vagyunk, kérem. — Miért? — Hát látja, hogy fölide­gesítik az embert. — Ruházkodásra, élelemre, összességében létfenntartásra általában havonta mennyit költenek? — Amennyi van. — Iskolázott gyerek va­gyok — mondja. — Szeretném megkérdezni maguktól: van még cigány­vajda? — Én voltam apám után — mondja a középkorú fér­fiú, aki eddig hallgatott. — Magát hogy hívják? — Kovács Imre vagyok. Ti­zennégy évig voltam a vajda. — És most megszűnt a vaj­daság? — Annak már vége. — Tudnak-e arról, hogy Franciaországban él a cigány­— Na, nem hozat egy üveg bort? — firtatja az asszony. — Nem. Mondhatnám azt is, hogy hívjon meg maga engem. — Én magát? — Igen, A kölcsönösség Újságíró vagyok. Beszélget­ni szeretnék magukkal a ci­gánykérdésről. Hallottak már róla? — Idős Gómán Vince va­gyok. Arról még nem hallot­tam. na meg egy cigarettával? — Szívesen. A kartársnő is dohányzik? — Hogyne dohányozna. Ti­zenöt élő gyermekem volt, de most már csak három után kapok családi pótlékot, ötszáztíz forintot kapnék, de tisztelettel megkérdezem, miért nem vesznek fel mun­kára?-I- Én is kérdezni szeret­nék: miért ülnek itt az árok? parton? — Hol üljünk, kérem alás- san? — Hogyan teltek el az ün- nepek? — Szépen. Nekem házam van, cserepes házam. Tes­sék megnézni. — Mi a mestersége, Gó­mán kartárs ? — Bádogos. Vándoriparos voltam és gyepmester. De van csiga-biga papírom is. — A gyepmesterség jól jö­vedelmezett? — Tavaly itt a nagy gaz­daságban én pucoltam ki a WC-ket, hétezer forintot kap­tam. — Összességében hogyan élnek? — Ha megyünk koldulni, akkor élünk — mondja a cigányasszony. A többiek le­torkolják. — Az elvtárs nem erre kí­váncsi — mondja a legfiata­labb, aki az imént kézcsók­kal tisztelt meg. — írni, olvasni tudnak? király? Ennek a királynak az ENSZ-ben még megfigye­lői is vannak. Nem a túl távoli jövőben meg akarja alapítani a cigányok országát. Hallottak róla? _ ??? — Mikor tartják a keresz­telőt? — Azt már megtartottuk. — Az imént még másról volt szó, de hát tulajdonképpen mindegy. Maguk négyen mi­lyen viszonyban vannak egy­mással? Rokonok? Ismerő­sök? alapján nyugodtan. — Devla — mondja a ci­gányasszony. — Meddig tanyáznak itt az árokparton? — Mi köze hozzá. — Hát csak úgy kérdezem. Á halhatatlanság útja Az élet múlandó és az em­ber halandó. Az a nem túlsá­gosan mélyértelmüen bölcs leiismerés vezette oda az em­bert, hogy a menthetetlenül bekövetkező halálon diadal­maskodó emléket próbáljon állítani magának. Az emlék- jelek nagysága természetesen nemcsak kinek-kinek kedvé­től, hanem anyagi lehetőségé­től is függött. Kheopsz fá­raó piramist rakatott, Dárius király elérhetetlen magasságú sziklafal oldalába vésette az önmagát dicsérő szöveget és: — ... és vannak szerényebb emberek is. Olyan szerények, akik azt sem tartják fontosnak, hogy teljes nevüket ismerje meg az utókor, olykor a becenévvel, vagy még kevesebbel is be­érik. Nem számolva azzal, hogy mennyi gondot okoznak majd ezzel eljövendő korok régészeinek. Szinte látni vél­jük azt a XXI. századbeli ku­tatót, aki elektronikus számí­tógépbe táplálja majd be azo­kat az adatokat, melyeket — nem könyvből, hanem — ke- ményfáról olvasott. Ilyesfor­mán : Mari, Lala, Eta, Gatya, 1968. X. 7. Eszterke 1969. I. 19. „Ámoré mio ’ (így!) Bébi 19S9. III. 10. Csipola! 1969. III. 10. Vasár­nap. Feri — két Pisla, Joci — Zsuzsi és az Algás Szerénái A keményfa lap megtekin­téséhez természetesen nem kell a XXI. századig várni. Elég bemenni a Garay Szálló alatt elterülő hasonnevű borozóba és bárki ott olvashatja mind­ezt, balra az első asztalon. Annak jeléül, hogy a fenntebb idézettek nemcsak bece- és ragadványnevük leírására vol­tak képesek, olvashat még többet is. Például: „Mindig az a szép és jó, ki nem szeret! Ki szeret, az elveszett !*» Az effajta feljegyzések és elmeművek értéke természete­sen felbecsülhetetlen. Az asz­talé azonban, melyet (agyag­tábla, kőtábla, papirusz, ku­tyabőr, vagy papír híján) er­re a célra felhasználtak, an­nál inkább az. Tömör, nehéz bútordarabról lévén szó: — értéke kerek számban négy­ezer forint. Mondottuk, hogy a hallha­tatlanság iránti igény kinek- kinek egyéni hajlandósága és módja szerint változik. RO­BERTA PITYU-ban ez a haj­landóság minden esetre igen­csak erős lehetet. Ugyanis, míg az előbb említett szöve­gek szerzői csak tintaceruzát vettek elő, ő nyomban bicskát ragadott és nem csekély ha­tározottságról tanúskodó voná­sokkal bevéste a bükkfába ne­vének bűvös betűit, imigyen: ROBERTA PITYU Nem nehéz elképzelni az el­jövendő korok régészének szá­mítógépét. Zúg, recseg, nyö­szörög majd egy darabig, az­tán kiveti magából a végered­ményt. Egyetlen szó lesz-i „Barbárok!’» —s—u ■■■I ... I . imiWPElEU-UlLI (Elkomorodnak. Gyanús lettem a szemükben. Nézem őket és arra gondolok, életük céltalansága: félelmetes). .................... ....... SZgíCUMTY PÉTER ( Idős Gómán Vince a három férfi között a legidősebb. A legfiatalabb huszonöt, év körüli lehet, és bármennyire szeretném, nem tudom megakadályozni, hogy ne csókolja meg a kezemet. Megragadja a karomat és hatalmasat cup- pant a kézfejemre, mintha legalábbis érseki gyűrű lenne az ujjamon. A nő idős, meghatározhatatlan életkorú. Rövid eszme­csere után arra akar rábírni: hozassak egy liter bort. Úgy teszek, mintha nem hallanám. Főleg az öreggel társalgók, idős Gómán Vincével.) (Az idős nő közbeszól, pontosabban közbekiabál és le­dorongolja Gómán Vincét, hogy ne hazudozzon. Sőt kérdőre vonja, ha hétezer forintot kapott, akkor hol a pénz? A be­szélgetést egyre nehezebb parlamentáris módon folytatni. Egymás szavába vágnak.) (Óriási hangzavar. A legfiatalabb elkéri a jegyzetfüze­temet, jelezvén, hogy ő az egyetlen írástudó. Furcsa ákom- bákom betűkkel, kétszeri nekifutással leírja: Oláh Istvány.) (Idős Gómán Vince közli, a mellette ülő asszony a felesége. Az asszony tiltakozik. Azt mondja, hogy Vince bácsinak a Kati néni a felesége. Bejelenti: „Nekem nincs is uram”. A legfiatalabb férfi rokonnak vallja magát, aki Budapestről érkezett a családi ünnepségre. A középkorú, volt vajda azt mondja, hogy ő a sógor.) SOMI BENJAMINNÉ

Next

/
Oldalképek
Tartalom