Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-21 / 67. szám

sze, maga ne tudná. De így... ahogy ez történt... Ez az em­ber, ez a Kőrös Antal, úgy­szólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalosműhelye, la­kása volt. Az ő háza. Régi kis családi ház a Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg és ott bújt, kö­zel az asztalosmester házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek arra a házra a nyilasok, Kőrös Antal kimá­szott az ablakon, a nyilasok a zajra odalőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek, Kőrössel már nem törődtek, benyomultak az udvarra, Kő­rös ezalatt egérutat nyert... el­futott a sötétben. Futott? Ván- szorgott. Érti? Úgyszólván ha­son csúszva vánszorgott. Észrevétlenül nézem a viz alatt libegő lábcsonkot, kez­dem összefogni a fonalat. — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács máig segéd korukban .sokáig laktak közös kvártélyban. Aztán egyik ment erre, a másik arra. Egyiknek így sikerült, a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is... Kőrös gyárba került, a mozgalomba... Kovács egy francstadti jólmenő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két bará­tot a szél. Meg a másfajta igyekezet. Néha évekig alig látták . egymást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymás­tól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi... meg Kovács, a fancstadti asztalos... Negy­vennégy októberében ezen a környéken grasszált a legtöbb zöldinges ... hiszen tudja ... — Amikor Kőrös megszökött a századától, még semmi ba­ja nem volt a lábának... sőt... ő volt a futár a csoportjában.., hanem aztán bekergették az elhagyott szenespincébe... az­tán mikor kimerészkedett.. . meglátta régi barátja, Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tipródott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még ak­kor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán... amikor kifüs­tölték a pincéből... amikor meglőtték a lábát... nem te­hetett mást... odakúszott a régi barát házához., felnyúlt... és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetésre Kovács kinyitotta az ablakot... és nem nyitott ajtót. Nem. Hasztalan rimánkodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztet­ve. .. vérző lábára hivatkoz­va, .. sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet... Még ő könyörgött a barátjának, menjen tovább, keressen egy kötözőhelyet, mert, a vérnyo­mok elvezetik a házhoz a nyi­lasokat és akkor... neki beteg felesége van. .. a gyerekei nyugalma... Szóval hitvány volt, gyáva. — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a se­bek. segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy S2;ó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? Dehogyis érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a .számlát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Fölnevetett. Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetés­nek; — Ugyan kérem. Kőrös örült, - hogy megtalálta a csa­ládját, az embereit. De Ko­vács nem így. Nem így. Ko­vács félt a számlától, mene­kült. felkapott egy vonatra, az­az csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát. Felágaskodott. Féllábon egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, foly­tatta: — És tudja melyiket? Á jobb lábát. Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont; ugyanazon a helyen... Mankóját felemelte mint egy zászlórudat; — Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magá­nak, amiért maga engem ki fog nevetni. Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat sze­reti az isten. És ha mégis le­írja ezt a témát, ne röstellje, írhatja nagy I-vel is az istent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be se mutatkoztam... Kovács va­gyok Mankóit beigazítva, felhim­bálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebbülten búcsút iivt- ve, eltávozótt. Felnéztem az égre. Ahogy szokták mondani, Isten látja lelkemet, nem is mosolyogtam azon, amit Kovács, az asztalos mondott. Rosanits Tibor; Hazatért internacionalisták (rézkarc). Boross Elemér: Párbeszéd a vízben Szaunázik a szél is. Végig­fut a Balaton hűs hullámain, aztán elszáguld ide, megmár­tózik az istenáldotta források hévizében, így ingázik több­ször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul körbe-körbejárva a meleg tor­kú tavat Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, asz­téniás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket kergető forgószelet — járja, járja, hol egyenletes, hol fel­gyorsuló tempóban, széles karívvel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszám­lálhatatlan köreit. A lépcsőn kuporogva, előírt óvatosan csak szívszélig húzva magamra a forró víz takaró­ját, odakiáltok a vakmerő re­kordernek: — Nem lesz kicsit sok, bá­tyám? Felém fordítja fejét. Meg- hökkenek. Az arc ellentmond a fraternizáló megszólításnak. Jóval fiatalabbnak látszik, mint én. De úgy látszik nem sértődött meg. Visszakiált: — Még egy kör. Nézni is rossz, de ő le- ússza ezt a kört is. Aztán pár méterre a lejárati lépcsőtől le­fékez, úgy szuszog, mint egy lerobbant motor. Főtt rák az arca. Nyúlni akarok a kezé­ért, rámszól: — Kösz. Nem kell. Csak egyedül. Elkapja a korlátot, előbb odahúzza, majd feltornázza magát mellém a lépcsőre. Hátranyúl, most látom, a partszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemeli, az egyik lába térd alatt csonkolt. Te­kintete elkapja részvét-pillan­tásomat: — Jó vágású gyerek va­gyok, igaz? Zavartan elhajtom magam elől a vizet. És ezt a témát is: — Ismerjük egymást? — Én tudom, hogy maga ki­csoda. No, semmi rejtély. Teg­nap, amikor a kabinosnő be­kiáltott magáért, megnéztem magamnak. — Nocsak. És kereste a cop­fot, a gitárt a hátamon? — Nem hiszem,, hogy az én korosztályomat is csak ezek a Leventék ... De tudja mit? Bár minket is ezek a leventék oktattak volna. Ha meg nem sértem, valami iskolát azért én is jártam. És a nagybetű­ket H Érrprcn. Tehát újsá­got is o'vasok. — Melyiket? Értetlenül néz rám. Mintha azt kérdeztem volna, határon, vagy lóvasúton jött ide a für­dőhelyre. — Többet is, ha nem harag­szik. A Népszabadságot ide is utánamküldik. Már készültem valami en­gesztelő magyarázatra, de pil­lanatnyi feszült szünet után, megszólalt. És a hangját mély­ről hozta fel, mint a mellre szívott dohányfüstöt: — Mondja kérem. Maga ugye kommunista? Ránéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, ha megkérdem; — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magá­nak egy törénetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle. A téma az utcán hever, tud­juk. Csak le kell hajolni érte. sőt, ahogy Heltai mondta még a vészkorszakban: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcáról behoz­za, felkínálja valaki. Ponto­sabban, én nem szeretem. De most, a puhatestű tóban ázva, a bársonykezű szél simogatá- sától jókedvre hangolva, fel­csigázott a magabiztos mon­dat; „Mindenesetre tanulhat belőle”. De, hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaz­tam; — És mit tanulhatok belőle? — Hát azt... hogy a kom­munistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bá­multam rá; — Most néz maga, igaz? Ne meséljem? — Sőt. Nagyon érdekel. Csonka lábát simogatva> kezdte; — Úgy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944. novemberében, a nap ta­lán nem is fontos, vagy de­hogy is nem, nagyon is fontos november tizenhetedikén, este nyolc óra felé megzörgette va­laki Kovács asztalosmester ab­lakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mingyárt, az a valaki egv bújkáló kommunista volt. Per­sze, maga most azt kérdezi, hogv hívták a fickót. Ha azt mondom magának. Kőrös An­tal. mond ez magának vala­mit? Semmit. Nem volt ő "t>v szám. No menjünk to- "ább. Megvonagiott az arca. lábá­hoz kapott. Nem tudom, a7 omlók, vagv a,* reuma nyila’ ■Jryfjf-o- Ho-1 — TiicTt?i ?yz e*?v bújkáló kommunista? Hátper­Stettner Béla: Kommunisták megbeszélése (rézkarc). GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Hősök-tere Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla és lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most is... Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslannk még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani,..

Next

/
Oldalképek
Tartalom