Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
sze, maga ne tudná. De így... ahogy ez történt... Ez az ember, ez a Kőrös Antal, úgyszólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalosműhelye, lakása volt. Az ő háza. Régi kis családi ház a Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg és ott bújt, közel az asztalosmester házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek arra a házra a nyilasok, Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zajra odalőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek, Kőrössel már nem törődtek, benyomultak az udvarra, Kőrös ezalatt egérutat nyert... elfutott a sötétben. Futott? Ván- szorgott. Érti? Úgyszólván hason csúszva vánszorgott. Észrevétlenül nézem a viz alatt libegő lábcsonkot, kezdem összefogni a fonalat. — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács máig segéd korukban .sokáig laktak közös kvártélyban. Aztán egyik ment erre, a másik arra. Egyiknek így sikerült, a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is... Kőrös gyárba került, a mozgalomba... Kovács egy francstadti jólmenő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a szél. Meg a másfajta igyekezet. Néha évekig alig látták . egymást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymástól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi... meg Kovács, a fancstadti asztalos... Negyvennégy októberében ezen a környéken grasszált a legtöbb zöldinges ... hiszen tudja ... — Amikor Kőrös megszökött a századától, még semmi baja nem volt a lábának... sőt... ő volt a futár a csoportjában.., hanem aztán bekergették az elhagyott szenespincébe... aztán mikor kimerészkedett.. . meglátta régi barátja, Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tipródott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még akkor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán... amikor kifüstölték a pincéből... amikor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát házához., felnyúlt... és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetésre Kovács kinyitotta az ablakot... és nem nyitott ajtót. Nem. Hasztalan rimánkodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztetve. .. vérző lábára hivatkozva, .. sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet... Még ő könyörgött a barátjának, menjen tovább, keressen egy kötözőhelyet, mert, a vérnyomok elvezetik a házhoz a nyilasokat és akkor... neki beteg felesége van. .. a gyerekei nyugalma... Szóval hitvány volt, gyáva. — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a sebek. segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy S2;ó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? Dehogyis érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a .számlát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Fölnevetett. Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetésnek; — Ugyan kérem. Kőrös örült, - hogy megtalálta a családját, az embereit. De Kovács nem így. Nem így. Kovács félt a számlától, menekült. felkapott egy vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát. Felágaskodott. Féllábon egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, folytatta: — És tudja melyiket? Á jobb lábát. Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont; ugyanazon a helyen... Mankóját felemelte mint egy zászlórudat; — Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magának, amiért maga engem ki fog nevetni. Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És ha mégis leírja ezt a témát, ne röstellje, írhatja nagy I-vel is az istent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be se mutatkoztam... Kovács vagyok Mankóit beigazítva, felhimbálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebbülten búcsút iivt- ve, eltávozótt. Felnéztem az égre. Ahogy szokták mondani, Isten látja lelkemet, nem is mosolyogtam azon, amit Kovács, az asztalos mondott. Rosanits Tibor; Hazatért internacionalisták (rézkarc). Boross Elemér: Párbeszéd a vízben Szaunázik a szél is. Végigfut a Balaton hűs hullámain, aztán elszáguld ide, megmártózik az istenáldotta források hévizében, így ingázik többször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul körbe-körbejárva a meleg torkú tavat Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, aszténiás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket kergető forgószelet — járja, járja, hol egyenletes, hol felgyorsuló tempóban, széles karívvel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszámlálhatatlan köreit. A lépcsőn kuporogva, előírt óvatosan csak szívszélig húzva magamra a forró víz takaróját, odakiáltok a vakmerő rekordernek: — Nem lesz kicsit sok, bátyám? Felém fordítja fejét. Meg- hökkenek. Az arc ellentmond a fraternizáló megszólításnak. Jóval fiatalabbnak látszik, mint én. De úgy látszik nem sértődött meg. Visszakiált: — Még egy kör. Nézni is rossz, de ő le- ússza ezt a kört is. Aztán pár méterre a lejárati lépcsőtől lefékez, úgy szuszog, mint egy lerobbant motor. Főtt rák az arca. Nyúlni akarok a kezéért, rámszól: — Kösz. Nem kell. Csak egyedül. Elkapja a korlátot, előbb odahúzza, majd feltornázza magát mellém a lépcsőre. Hátranyúl, most látom, a partszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemeli, az egyik lába térd alatt csonkolt. Tekintete elkapja részvét-pillantásomat: — Jó vágású gyerek vagyok, igaz? Zavartan elhajtom magam elől a vizet. És ezt a témát is: — Ismerjük egymást? — Én tudom, hogy maga kicsoda. No, semmi rejtély. Tegnap, amikor a kabinosnő bekiáltott magáért, megnéztem magamnak. — Nocsak. És kereste a copfot, a gitárt a hátamon? — Nem hiszem,, hogy az én korosztályomat is csak ezek a Leventék ... De tudja mit? Bár minket is ezek a leventék oktattak volna. Ha meg nem sértem, valami iskolát azért én is jártam. És a nagybetűket H Érrprcn. Tehát újságot is o'vasok. — Melyiket? Értetlenül néz rám. Mintha azt kérdeztem volna, határon, vagy lóvasúton jött ide a fürdőhelyre. — Többet is, ha nem haragszik. A Népszabadságot ide is utánamküldik. Már készültem valami engesztelő magyarázatra, de pillanatnyi feszült szünet után, megszólalt. És a hangját mélyről hozta fel, mint a mellre szívott dohányfüstöt: — Mondja kérem. Maga ugye kommunista? Ránéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, ha megkérdem; — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magának egy törénetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle. A téma az utcán hever, tudjuk. Csak le kell hajolni érte. sőt, ahogy Heltai mondta még a vészkorszakban: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcáról behozza, felkínálja valaki. Pontosabban, én nem szeretem. De most, a puhatestű tóban ázva, a bársonykezű szél simogatá- sától jókedvre hangolva, felcsigázott a magabiztos mondat; „Mindenesetre tanulhat belőle”. De, hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaztam; — És mit tanulhatok belőle? — Hát azt... hogy a kommunistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bámultam rá; — Most néz maga, igaz? Ne meséljem? — Sőt. Nagyon érdekel. Csonka lábát simogatva> kezdte; — Úgy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944. novemberében, a nap talán nem is fontos, vagy dehogy is nem, nagyon is fontos november tizenhetedikén, este nyolc óra felé megzörgette valaki Kovács asztalosmester ablakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mingyárt, az a valaki egv bújkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérdezi, hogv hívták a fickót. Ha azt mondom magának. Kőrös Antal. mond ez magának valamit? Semmit. Nem volt ő "t>v szám. No menjünk to- "ább. Megvonagiott az arca. lábához kapott. Nem tudom, a7 omlók, vagv a,* reuma nyila’ ■Jryfjf-o- Ho-1 — TiicTt?i ?yz e*?v bújkáló kommunista? HátperStettner Béla: Kommunisták megbeszélése (rézkarc). GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Hősök-tere Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla és lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most is... Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslannk még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani,..
