Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
Pminer Pál: Volt egyszer egy katona Gubbasztott a falu szélén, az árokparton, amikor András rátalált. — Ki vagy, cimbora? — A katona. ' — A frontról? — Fogságból, pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod. — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a kulacs tartja bennem a lelket. Meghúzod? — Nem, köszönlek, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a kajlabajszú őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön, és hosszú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott, de majd visszajön. Az őr kenyeret, meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a katona mindent bekebelezett. — Most már könnyebb, katona? — Mintha kicseréltek volna, — Az jó. — Űjra embernek érzem magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg, pajtás. ■— Hát... szükséged lehet még rá — nyesi nagyokat az őr. — Azért csak igyál. >— Szolgálatban vagyok. — Ettől ugyan még lehetsz. — Jó. De csak egy kortyot. Az ízéért. Az egészségedre. — A tiedre, pajtás. Én már letettem a fegyvert. — Hát... letenném én is... soha nem voltam én katona... hamar elfárad a kezem a puskától— — Akkor tedd le. — És ki veszi fel helyettem? Talán te? — Nekem elég volt öt hosz- szú év. •— No, látod. Akkor nem lehet. — Nem? ■— Valakinek fogni kell. — És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. —• András? Fiatalabb. De rá másként van most szükség. — Parancsnok talán? —- Az egész falué. A direktórium elnöke... Egy valamit szeretnék tudni, katona: Mitől féltetek ti odakinn a legjobban? — Nem tudom én azt. — Mi volt a legrosszabb, ami érhetett? — Talán a fájdalom. — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem. — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél volna, pajtás... — Persze... meglőttek? — Kétszer... Tudod te, mi az, feküdni a golyók záporában, tehetetlenül? — Féltél? • — Legfeljebb a szenvedéstől. — Mástól nem? — A szomjúságtól... meg a fáradtságtól... — És a haláltól? — A haláltól, pajtás? Ugyan... — Azt mesélik, hogy ti megvetettétek a halált. — Túl sokáig feküdtünk a lövészárokban. Még tisztelettel is adóztunk volna neki? — Lehet, hogy igazad van, katona. Nekem még nem volt benne részem. Gyerek voltam, amikor ledobott egy ló az uralgnál. Azóta sánta vagyok. Ézért nem kellettem. — És most? Behívtak? — Mondták, szükség von mindenkire. — Rád is? — A puskámra. — A direktórium elnökének? — A direktóriumnak. — És mit ad cserébe a te direktóriumod? — Földet adott. — Az jó. Minthogy csfeléd- ember volnék. — Az voltam én is márciusig. Az uraságnál. — És mondd csak. pajtás, mindenkinek adott földet a^te direktóriumod? — Aki jogosult rá. — Adna nekem is? — Adna. Mivel cselédember volnál Anna lép be, az irodistalány. — Már jobb? — kérdi a katonát. — Sokkal jobb. — A színe is más lett — áll föl az őr. — Hát akkor... nekem most mennem kell. Járok egyet. Ég áldjon, katona. — Ég veled. — És gondolkozz, amiről beszéltünk — sántikál az őr. — Gondolkozom, pajtás...' — Fájnak a lábai — jegyzi meg Anna, amikor magukra maradnak. — Fájnak. — Megy tovább, katona? — Menni kellene... — Azért pihenhet még. — Te mi vagy itt? — Mindenes, meg irodista. — Azelőtt mi voltál? — Házicseléd. —• És most irodista; — Valakinek lenni kell. Áz elnök nem csinálhat mindent, — Az elnök mit csinál? — Amit kell. Délelőtt például törvényt tartott. De nem volt nyugovása az éjszaka sem. Most meg a vasútra ment. Éhezik a falu... — Engem meg jól tartott... Kivágódik az ajtó, negyven körüli, csapzott asszony bukik be az irodába. — Hol az elnök? — Mondtam, hogy nem lehet,.. — biceg utána a kajlabajszú őr. — Hagyjon, magával nincs tárgyalásom. — Az elnökkel meg nem lehet — erősködik az őr. — Lehet, nem lehet, nem érdekel... — kardoskodik az asszony és harciasán az irodistalány elé áll. — Hol az elnök? — Jöjjön már — az őr megfogja a karját —, hajtson a jó szóra, mert ha nem... — Akkor mi van? Talán te adsz kenyeret a két éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad, öreg! — Hagyja békén — áll Anna az asszony elé — és menjen isten hírével. Nincs itt az elnök, de ha itt lenne, akkor sem adhatna kenyeret. Magának sincs. — Ha nincs itt, majd előkerül. Megvárom.— És attól jóllaknak a gyerekei? — szól közbe a katona. — Maga kicsoda? — Katona. — A férjem is az volt, amíg oda nem veszett az istenadta. Ha élne, nem jönnék koldulni ide. Ő majd teremtene mindent a családjának. ■— Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életükből, hogy hazajöjjenek. — Ő akkor is teremtene... — ellenkezik az asszony és ’■sem veszi észre a belépő elnö* ■;it. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnő- d k a katona. — Odakinn arra s ics mindig idő— — Éhesek a gyerekeim. Sírnak, hogy adjak enni. Mondja meg maga, aki odakinn járt, mit adjak nekik? Ezeket $ fonnyadt melleket dugjam rívó szájukba? Nézzen rám! Két éve ez a ruha még szűk volt nekem. A padlásról kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem. Krumpliért, rozsért. Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sánta és öreg — bök a katona az őrre. — Mégis puska van a kezében. Ilyen időket élünk. Megszólal András: — Holnap öt vagon krumpli érkezik; — Ez igaz? — pördül az asszony, s az elnökre mered.-- Most jött a futár a megyétől. Tőle tudom... — Szétosszák mind? — Az utolsó szemig— — Jól van... de holnap visszajövök... — indul az asszony, s utána biceg az őr. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szívemből beszéltél. .. De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy Tisz- szajöttél. — Még el se mentem. — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem megyek — Nem mész? Téged várnak odahaza! — Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerülhetsz! — Nem jobban, mint más- hoL — Téged várnak. Nem várhatnak hiába. — Nem. De neked sánta a katonád. Meg a keze is remeg. — Az őrre gondolsz, katona? Bátor ember. —■ Bátor. De öreg. — Van fiatalabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis elküldenek — Ha egyszer várnak? — Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt éve eljöttem. Emberfia nem vár ott engem. — Igazat mondsz, katona? — Miért hazudnék, pajtás? Maradhatok? —* Amíg kipihened magad. — Amíg kipihenem magam. — Megcsörgeti a kulacsát, Annához fordul: — Poharad van? — Akad... — Én .nem kérek — tiltakozik András. — Sohasem iszol? — Nem iszom. . — Azért csak koccints velem! Rádfér. Nyúzott vág}’. Mikor aludtál utoljára? Nem -szólsz? — Annához fordul. — Te tudod? «— Ö itt csak irodista. — Te meg csak a direktori um elnöke vagy. Nem igaz? — Nem akartam. — Megválasztottak. — Meg, katona. — Azelőtt meg csak ember voltál. Aki nemcsak dolgozik, eszik meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, katona, hogy így kiforgatod a szavam'? — Ha kell, ügyvéd vagyok. Meg isten. És ember is, akinek leragad a szeme a fáradtságtól. — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmutatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled igen, katona. Aki isten is, meg ember, azzal muszáj! — Vedd úgy, csak azért ma radtam itt, hogy néha koccinthassak veled. — Egészségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mind- -nviunknak! — Aztán... ne számíts vala- > fényes szállásra. Az árokpartnál azért ta- kényelmesebb lesz. — Jóéjt, katona! — Jóéjt! LÁNYI SAROLTÁK Tavasz 1919-ben Ropognak a tavaszi csontok — Boldog az ember, .máris boldog. Fakadnak a tavaszi nedvek —< Jegy nélkül kapjuk a jókedvet. Fészket keres vidor madárhad — fészke lesz embernek, madárnak. Didereg a zsugori vénség — fütyörész a dolgos szegénység. Mindenkié az üres asztag — mindenkié a teli asztag. Vörös lobogók lobognak, vörös katonák robognak. Gyerekek játszanak dalolnak Az ő szemükben ragyog a Holnap. (1919) DR AGUTIN TADIJANOVIC: JÉGFARKAS Ki nem tudja, hogy én Rastusjéről Podvinjére jártam iskolába —? Téli reggel. Csikorgó fagy. Megyek a faluból. Egyedül. Hogy ballagok a befagyott Somospatak mentén, egyszercsak hallom: reccsen, roppan, pattog ám! — Felém tart épp a jégen át?! Fszembe jut az esti beszélgetés: Boszniából jönnek át a farkasok. Akkora félelem fogott el hirtelen, hogy a lábam meg sem állt vein, Podvinjéig, ahonnan már szállingóztak vissza a tejesek. Nekem meg könnyes a szemem. Kérdik is a tejesek: mi bajom. Semmi, semmi, mondom é s már megyek is. Este, otthon, anyám arról ejt szót, hogy a Somospatak jege ropog a fagytól. Én hallottam is, mondom én, és nevetek. Fordította: DUDÁS KÁLMÁN » Dragutin 'Tadijanovic, szlavóniai költő, 1905-ben született a Brórt melleti Rastusjén. Verssorainak kötetlen zenéje híven adja vissza szülőhazája sajátos hangulatát. Ma már klasszikusnak számít a horvát lírában. Számos kötete jelem meg verseit több nyelvre is lefordították.
