Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-14 / 37. szám
T. Az éjszaka elkeseredett harc folyt. A partizánoknak azonban sikerült kitapogatnak a rájuk zúduló SS-csatárlánc gyenge pontját; kitörtek a bekerítésből. Igaz, az erdőig nem jutottak, kénytelenek voltak a_ sztyeppén maradni. Legszívesebben a dnyeperi úsztatok felé vették volna útjukat, de senki sem ismerte a környéket, térképük sem volt, így erről a tervről le kellett mondaniok. Immár két hete bolyongott a végtelen ukrán sztyeppén a Ge- orgij Szobko parancsnoksága alatt álló partizánalakulat. Rajtaütésekről, vagy egyéb akciókról szó sem lehetett: fogytán volt a lőszerük, s nem volt állandó támaszpontjuk sem, hol ebben, hol abban a szakadékban, száraz érben húzták meg magukat. Nappal nem mutatkozhattak: a síkságon tíz kilométerről meglátják az embert... Egyszer kifakadt a parancsnok: — Sehogy sem tetszik nekem ez a vadász. Két napja itt tekereg körülöttünk. A végén még nyomunkra vezeti egy nyúl. — Az ördögbe, mi féle vadász ez?! — háborgott egy szakállas partizán. — Fasiszta az ilyen, nem vadász. A gépkocsijából lövöldöz, elgázolja az állatokat. Vadorzónak hívják az ilyet, nem vadásznak! — Tudod mit, Matvejics... Válassz ki néhány embert. Látogassátok meg, s tolmácsoljátok vendégszerető meghívásunkat. Csak csendesen... Egy hete rótta már a német a sztyeppét, de sehogyan sem sikerült fogságba esnie. Türelmes volt és találékony, mert jól tudta, nappal nem történik ilyesmi. A partizánok sem ostobák, inkább lesből figyelnek, minthogy felfedjék hollétüket. Ezért kezdett búj ócskát játszani. Nappal eltűnt, éjszakánként viszont vakító fényszórókkal pásztázta a pusztát, s hangos lövöldözéssel hívta fel magára a figyelmet: jaj volt a nyúlnak, ha reflektora hatótávolába került. Ám egész másképp történt a dolog, mint ahogy tervezte. A B. Szopelnyak: GUDERIAN PISZTOLYA — Az anyanyelvem. Oroszországban nőttem fel. — Úgy, szóval áruló! Orosz katona létére átszökött a németekhez ! — Szó sincs róla. Nem vagyok orosz. Német vagyok. És nem katona, hanem tiszt. — Na ne mondd! — pattant fel Szobko. — Az árulókat a helyszínen lövik agyon! Erről tudsz? — Tudok. De nem vagyok áruló. Én... — Neved? Rangod? A német összecsattintotta bokáját: — Hermann Kreiss főhadnagy, a 6. szovjet hadsereg páncéltörő egységéből. — Fogságba estél? — Nem. — Átszöktél? — Nem. A parancsnok arca vörösödni kezdett. A partizánoknak már nemegyszer volt dolguk szovjet egyenruhába bújtatott fasiszta felderítőkkel. Az irataik is rendben voltak, oroszul is tudtak. Gyakran egész egységek estek a jóhiszeműség áldozatául. — Megengedi, hogy leüljek? — kérdezte a fogoly. — Fáj a lábam — tette hozzá mentegetőzve. — Ülj le — szólt rá zordonan Szobko. Magában pedig ezt gondolta: „Most nekikezd egy .hihető’ történetnek a visszavonulásról, a sebesüléséről.. — Megértem a bizalmatlanságát — szólalt meg a német. — De én mindent elmondok. Bármikor ellenőrizhetik, ha rádióérintkezésbe lép a 6. hadsereg parancsnokságával. „Ezt jól kitalálta! — gondolta némi kárörömmel Szobko. — Ha megmondom, hogy semmit sem vadász egy elejtett -fogolyért' ^fréhörtzhetürik, rögtön megérti: baktatott befele egy melyedes- nincs összeköttetésünk a hátor- ben, amikor géppisztolyt szegez- szággal) s így utánpótlásunk tek a mellenek, elvettek ketcso sincs, ha pedig fogytán a lővű puskáját es halkan a fulebe szeröniÍ! nem jesz nehaz elbánsúgták: — Hände hoch! A német gyorsan felemelte a karjait, s jobb lábára sántikál- va lépkedni kezdett a szakadékban. — Megvan! — közölte mogorni velünk. Ravasz fickó!” — Ismétlem, Hermann Kreiss a nevem — folytatta a fogoly. — Valódi német vagyok, de szovjetunióbeli. Bizonyára hallott már a Volga-menti német autonómiáról. Ott születtem és növeván Matvejics a parancsnokkal, kedtem. Később a Távol-Keletre — Szóval itt a fritz! Mindjárt utaztam, önkéntesként jelentkezkihallg... Az ördögbe, nincs tol- (em a hadseregbe, 1934-ben pedig mácsunk! — vakarta meg tarkó- felvettek a pácéltörő-iskolába. ját a parancsnok. — Én csak he- „önkéntes! — ízlelgette a szót begek németül. Szobko. — Be akart furakodni A némtí szélesen elmosolyo- a hadseregbe. A németekej,ny>lván dott és rnlgszólalt a legtisztább nem hívták be. Ezért az.tán önorosz kiejtéssel: ként jelentkezett!...” — Nem tesz semmit. Beszélek — Cserkasszk megyében estem oroszul. —*■ Szép kis sütemény! — ámuldozott Matvejics. — Hol tanult meg oroszul? — kérdezte Szobko. A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat AZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZ könnyűgépkezelői jogosítvánnyal rendelkező könnyűgépkezelőket valamint nehézgépkezelői jogosítvánnyal rendelkező kompresszor- és aggregálorés egyéb nehézgépkezelőkéi Jelentkezés a vállalat gépészeti osztályán, Szekszárd. Tarcsay Vilmos u. Irodaház. (94) át a tűzkeresztségen. Ebben az időben a felderítőknél szolgáltam, egy páncéltörő század parancsnokaként. „Az ilyen a pokolba is bejut, nemhogy a felderítőkhöz” — gondolta némi elismeréssel Szobko. — Szeptemberben sebesültem meg a lábamon, visszavonulás közben, Osztyernél. Nagy nehezen elkúsztam a mezőkig. Két napig rejtőztem a napraforgóban A helybeliek végül is rámtaláltak, elrejtettek. Még egy öreg felcser is előkerült. Amputálni akarta a tört lábamat. „Ellenőrizzem a sebhelyet? — A Szekszárdi Vasipari Vállalat felvesz 3 karbantartó kőművest, 1 szerszámkészítő esztergályost, 5 segédmunkást. Jelentkezni lehet a vállalat munkaügyi csoportjánál. Fizetés megegyezés szerint. Vidékieknek az útiköltség térítéséhez hozzájárulunk. (169) fordult meg a gondolat Szobko fejében, — De hiszen egy ilyen madár sebhelyről is gondoskodik. A kém mindenre kapható.. — Nem egyeztem bele a műtétbe. 42 tavaszáig feküdtem egy parasztasszony házában. A csont beforrt, de a lábam valamivel rö- videbb lett. — Megértem, hogy önnek mindezt ellenőriznie kell. Huszonnégy óra áll rendelkezésemre. Legkésőbb holnap reggelre vissza kell térnem. Ellenkező esetben bajba sodornám a bajtársaimat. Gondolom, egy nap elég rá, hogy felvegyék a kapcsolatot a Nagy Földdel, s megkapják a kellő információkat. .. Ha szükségesnek tartja, embereimmel együtt csatlakozom önökhöz... Vagy pedig továbbra is a németeknél dolgozom majd, mint az önök felderítője és — sofőrje. Száz kilométerre is elvihetem önöket, ha akcióról van szó... Az egység nyomait nyilván az akció körzetében keresnék, önök pedig nyugodtan ülhetnének itt, és készülhetnének a következő feladatokra, „Mindez nagyon csábító — gondolta a parancsnok. — De miképpen ellenőrizzelek? Rádiónk nincs. S ha lenne is, nem sokra mennénk vele. Az adataid bizonyára helytállóak. Nincs kizárva, hogy a fasiszták foglyul ejtettek egy valódi, német nevű szovjet tisztet, s te most az ő adataival „futsz”. Lehetséges az is. hogy valóban az vagy, akinek mondtad magad, csak éppen áruló. A harmadik változat: a teljes igazat mondtad. Ez a legvonzóbb változat a mi számunkra és a te számodra is. S a legkockázatosabb. .. Az egység sorsával nem játszadozhatom. Mit is tehetek én amúgy istenigazából? Az ördögbe is, miféle „népi bosz- szúállók” vagyunk mi, ha itt rog.-. tokolunk ebben az átkozott horpadásban, ahelyett, hogy az ellenséget ütnénk? Én is megérem a pénzem: végre itt a reális lehetőség, hogy kikecmeregjünk a sztyeppéről, s akkor habozom. Valamit ki kell találnom .. — Hallgasson ide, főhadnagy — szólalt meg Szobko. — Még ma beszélünk a hátországgal és ellenőrizzük az elbeszélését. De ön is tudja, hogy ez kevés. Bármennyire is szeretnék hinni önnek, kötelességem. hogy — amint mondják: szúrópróbát tegyek... Igv hát az a javaslatom, vegye oda egy emberünket a garázsba, Egységünk tartózkodási helyéről egyedül neki lesz tudomása. Csakis rajta keresztül tartjuk a kapcsolatot. Azonkívül: tudomásom van róla, hogy Nyikolajevka falu környékén nagy élelmiszer- és lőszerraktárt létesítenek a németek. öt emberével és tíz harcosommal zsákmányoljanak minél több hadianyagot, utána pedig robbantsák fel a raktárt. — Megértettem. Nyikolajevka ötven kilométerre van. A raktárról én is tudok. Elég hanyagul őrzik: arrafelé nem jártak meg a partizánok, Mégis javaslom, hogy az akcióban részt vevő csoport öltözzön német egyenruhába. A felszerelésről gondoskodom. Egy német utászcsapat tagjaiként érkezünk a raktárba, robbanóanyagot vételezni. Az iratokat megszerzem. A többit. — meglátjuk. (Folytatjuk) A Tolna megyei Tanács Balassa János Kórháza, Szek- szárd perfekt gyors- és gépírni tudó. érettségivel rendelkező dolgozót keres előadói munkakörbe, vezető beosztású dolgozó mellé. Fizetés megállapodás szerint. Jelentkezni lehet a kórház munkaügyi csoportjánál. (151) Rabruhában jár a halál Ennek folytán alapos a gyanú, hogy ő fojtotta meg a vasúti fékezőt. Stewart valószínűleg a tehervonatra lopó- zott, a fékező észrevette, mire megfojtotta. A vasútvállalat közlése szerint a teherszerelvény, amelyen John Akeldy szolgálatot teljesített, Virgíniából Boston felé haladt. Ebből arra lehet következtetni, hogy Yank Stewart Bostonban, vagy New Yorkban szándékozik elrejtőzni. Mindkét városban továbbra is riadókészültségben marad a rendőrség. A rendőrök utasítást kaptak, hogy szükség esetén figyelmeztetés nélkül lelőhetik Stewartot. összegyűrte az újságot, és a csatornába dobta. Nem akarta, hogy Kentucky Sam olvasson a gyilkosságról, amelyről sejtelme sem volt. Végignézett öltözékén, túl bő és túl hosszú ujjú zubbonyán — a meggyilkolt vasúti fékező holmiján. A ruha valósággal égette testét, amióta az újságot elolvasta. A csavargó után sietett, aki — miközben ő az újságot olvasta — nyugodtan továbbment. — 199 — — Hol vehetnék magamnak egy-öltönyt? — kérdezte, Kentucky Saín csodálkozó szemmel végigmérte. — Minek? Hiszen ez még egészen jó. — Jónak jó, de nem illik rám. — Csak most veszem észre, hogy más van rajtad, mint tegnap. — Igen. Azokat a rongyokat eldobtam. Útközben, egy kis állomás illemhelyén ezt találtam, és átöltöztem. — Úgy, szóval találtad — mondta az öreg kétkedve. — És már megint más öltönyt akarsz? Úgy cseréled a ruhádat, akár a matrózok a menyasszonyukat. Drága mulatság annak, akinek csak hat dollár van a zsebében. — Mi volna, ha mi ketten egyszerűen elcserélnénk a holminkat? — Azt már ne, Yank! Ragaszkodom a rongyaimhoz. Tetejébe kisebb vagyok, mint te. Valósággal elvesznék abban a nadrágban és .zubbonyban. — Akkor áruld el legalább, hol vehetek hat dollárért öltönyt. — Egyáltalán nem értem, miért akarsz mindenáron mást. Emögött rejlik valami. — Egyáltalán nem rejlik semmi. De ez a nadrág olyan bő még így, derékban fölcsavarva is, hogy állandóan lecsúszik. — Ha éppen akarod, és nem sajnálod rá a pénzt, nem bánom, körülnézhetünk a gettóban. — New Yorkban van igazi gettó? — Csak úgy nevezik azt a teret, ahol a zsidó ócskások árusítanak mindenfélét. Ott fele áron megkaphatod nagy áruházak ruhamodelljeit, De tíz dolláron alul ott sem kapsz' öltönyt, legfeljebb viseltet. Néhány száz métert mentek a Delancey Streeten, majd befordultak az Orchard Streetre. Ez az utca keleti bazárhoz hasonlít. A keskeny járdán valósággal tolongtak az emberek, férfiak, nők, fehérek, nége— 200 — rek, Puerto Rico-iak. A járda annál is inkább szűk volt, mert a kereskedők kirakták árujuk nagy részét. Mindenféle öltönyök, kabátok lógtak, az asztalokon valóságos hegyek voltak alsóneműből. Az egyik ócskásnál Stewart végre megtalálta, amit keresett, egy meglehetősen jó állapotban levő, viselt öltönyt. Az ócskás megmondta az árát, mire Kentucky Sam a szívéhez kapott. — Micsoda? Nyolc dollár! Megüt a guta! — Nem bánom, legyen hat — engedett az ócskás. Mintha jó viccet hallott volna, az öreg felkacagott. öt perccel később négy és fél dollárért Stewarté volt az öltöny. Az ócskás boltjának hátsó helyiségében átöltözött, a fékező holmiját papirosba csomagolta, hogy az első alkalommal végleg megszabaduljon tőle. Az új öltönyben némileg biztosabban érezte magát. Az öreg karon ragadta. — Ennek örömére most eszünk valamit. Már nagyon kívánok valami meleg ételt. Stewart a zsebébe nyúlt. — Aligha teljesülhet a kívánságod — mondta. Csak másfél dollárom maradt, — Az elég lesz. — És miből fizetünk a szállásért? — Bízd magad az öreg Samra. Estig majd csak felhajtunk annyi pénzt, amennyi a szállásra kell. Egy kis vendéglőben virslit ettek, forró kávét ittak, a kutyának is juttattak néhány falatot. — Mi lesz most? — kérdezte Stewart, miután elhagyták a vendéglőt. — Már csak húsz cent van a zsebemben. — Az a földalattira sem elegendő, tehát gyalogolnunk kell. * — Hová? — Cél a Times Square. Az az egyetlen hely, ahol még érdemes koldulni. — 201 —
