Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

Hidas Antal s Grófi ajándék Az első világháborúban történt. Jött a hír: egy grófnő látogatja meg a tomszki hadifogolytábort. Grófnő Magyarországról. Előző nap a tiszti barakkokat járta. Novákék legénységi ba­rakkjába a fürge Horváth Pista hozta a hírt: mit kapnak a tisz­tek: cipőt, fehérneműt — ingyen; pénzt — száz. kétszáz, ötszáz ru­belt — Mi is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka, Bojtár Imre komoran. — Hát persze! — mondta Hor­váth Pista. — Hiszen olyan az mint a Hófehérke. Megy előtte egy kozák ezredes. Mellette egy tábornok, utána egy osztrák ez­redes meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki, aki fölírja: kinek mi kell? — Szép? — Hogy szép-e? — Horváth Pista elgondolkodott. — Mint ta­vaszi szántáskor a pacsirta ma­dár. Az ember fölnéz rá és — el­felejti. Mi mást csinálhatna ve­le? Valaki felnevetett. Magányo­san, indokolatlanul hangzottá ne­vetés, a homályos, agyonzsúfolt legénységi barakkban. — Azt mondta, jövő héten a tiszt urak már meg is kapják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva. — És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor. — Nem tudom. Ha az a, hogy mondjam, grófnőúrhölgy csinál értünk valamit — isten hírével jött, isten hírével menjen, ahová akar, a grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit.. „ Három katona lépett a barakk­ba a tábori őrségből, elől egy őr­mesterrel. Parancsa lútakarítani a barakkot, megtisztítani az ab­lakokat. szellőztetni Újabb katonák jöttek, matraco­kat cipeltek. Szétosztották. Ak­kor két szánon tüzelőfa érkezett ledobták a barakk elé. A fog­lyok, mint szalmaszálakat boly­ba a hangyák, gyorsan a barakk­ba vitték a hasábfákat. Alaposan befűtöttek a kályhába. A kály­ha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső izgalomtól. A foglyok friss sárga homokot szór­tak el a földön. Az őrség min­denkit a helyére parancsolt. Ve­zényszó. A foglyok leugráltak a prices, mindhárom „emeletéről”, és egymás mögött álltak föl. Új­ra vezényszó. Újra föl és újra le. Minden rendben ment. Jö­hetett a grófnő. Novák oroszul jelentette: — A tomszki fogolytábor tizen- nyolcas számú legénysági barakk­ja, kétszázkilencvenhat ember! — Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — kö­rülnézett, és néhány túl rongyos embert a barakk végére irányí­tott; a betegeket pedig föl a .harmadik emeletre”, szigorúan meghagyva nekik: csöndben le­gyenek, Másnap viszonylag rendes reg­gelit kaptak. Hat kockacukrot a „csájá”-nak keresztelt forró víz­hez; egy fél kiló fehér kenyeret, jó szagát, és egy deka harmatos vajat Senki sem tudott ellen­állni: egyszerre ettek meg min­dent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett Kipirultak. Újra reménykedtek ernyedten, mosolyogva: Grófnő... Kicsapódott az ajtó. Megjelent a kozák ezredes. Mögötte lépege­tett, derékhoz tapadó bundában a grófnő. Formás, helyes, szép­asszony, vagy talán még leány. Mellette udvariasan, ősz bajuszát simogatva az orosz tábornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő fekete kabátban; mö­göttük a fogoly osztrák ezredes és még néhány előkelő fogoly tiszt, a tábor „belső” parancs­noksága. — Szmimo! — kiáltott az őr­ség előrefutó parancsnoka. Ä grófnő szemérmesen mosoly­gott. Tiltakozott, hogy őt, a fi­nomra szabott, szinte légies nő­nemű lényt ilyen vezénylési dör­géssel vezessék be. — Vigyázz! Sorakozó — küld­te Novák visszhangként, de ma­gyarul a parancsot. Ropogás. Dübörgés. Néhány másodperc múlva kétszázkilene- venhat fogoly állt egymással szemben, két oldalon, a prics- csek előtt, bejárattól egészen a barakk végéig. A betegek is le- Ugráltak, A rengeteg sárga, kimerült ar­cú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséretében, hogy az a kétszáz­kilencvenhat valaki, aki itt áll nem teljes értékű ember; nem érde­mes, nem is lehet úgy bánni ve­le, mint teljes értékűvel. Olyan csönd támadt, hogy a grófnő csilingelő hangja, „Jó reg­gelt kívánok!” — sértetlenül elért a barakk végére is, oda, ahol a gyöngélkedők lepedői fehérlet­tek. A barakk ajtaja — mintha ez is a szertartáshoz tartozott vol­na — becsukódott. Félhomály tá­madt, Világított' a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — Mondta a tá­bornoknak franciául a grófnő. — Igen... grófnő... A tüzelő­vel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az or­rát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly-közlegénye­ket, siralmas látvány lesz. Ra­gyogó havas térségben. — rongy­tömeg. Úgy tett, mintha nem hal­lotta volna a grófnő halk meg­jegyzését. — Rossz szag van! — ismétel­te a grófnő, most már hangos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezre­des hangosabban az őrség pa­rancsnokának, az őrség parancs­noka Nováknak, Novák magyarul, telj torokkal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős ren­dekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben- gatyában a vidám havon sötét­lő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré lerakodott meleg két-három per­cig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hal­lottak. Leány-feleség-anya hang­ját, húsvéti kisharangot, feltá­madást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; aztán az értelem is' belekapcsolódott. — Katonák! Hős magyar kato­nák! Akcentussal beszélt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő asszonyt — Boldogan jöttem el hozzá­tok. Szeretnék mindent adni: ta­karót. ruhát élelmiszert, pénzt de mit csináljak: nincsen. Na­gyon sokan vagytok, hős ma­gyar katonák, foglyok: honnét vegyük? A fogolycsapat végén álló ma­gyar bakák lábain bakancs he­lyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárga-sötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megje­lentek a már említett kedves ráncocskák. — Szomorú hírt kell közöl­nöm — mondta a grófnő csilin­gelve —, szeretett uralkodónk, Őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A hatást vár­ta. Sírást, vagy legalább — só­hajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: -emmit se kapnak. Álltak szót­lanul. A grófnő egy lépést tett előre, és fölemelte hangját, elégedet­lenül ismételte el: — A király halt meg,.. Újra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét. — szemeit megcsillogtatta, és foly­tatni akarta a beszédet. De ek­kor hem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyengeségtől, vagy a haragtól, rájött a rosszullét. A kétségtelen zajra a grófnő odapillantott. Először összeráz­kódott, aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől szá­ját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona fu­tott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakk­ba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy maradjon, és foly­tassa a betanult mondatokat. — Halála előtt Őfelsége ... ki­hallgatáson fogadott... és... ar­ra kért, adjam át... a hadifo­goly katonáknak, az ő ... leg­magasabb üdvözletét... Nem fe­ledkezett meg rólatok... Ti se feledkezzetek meg őróla .. ..Imád­kozzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az... imaköny­veket. Négy fogolynak egyet. Felváltva imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy ko­sarat cipelt, tele fekete kötésű apró könyvecskével. — És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett, egy másik katona fazékban három kopékes réz­pénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap ... Egyebet most, sajnos . Egy hadifogoly kilépett a sor­ból. Szalutált. — Alássan megkövetem a te kintetes asszonyt, de teszünk Őfelsége üdvözletére! Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: ve­lünk mi lesz? A bakákkal? Mi­ért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be már ezt a döghá­borút, különben, tekintetes kis­asszony, nem állunk jót magun­kért. A grófnő elsápadt: — Mit akar tőlem ez az em­ber? ... A fiatal, József Attüa-díjas író a negyedik kötetét tette az olvasó asztalára. Bertha tehetségét az előző három kötet is bizonyítot­ta, „A nyár utolsó napjá”-ról is csak elismeréssel szólhatunk. Az új kötet belső borítóján látható arcképre is érdemes pillantást vetni. Messzeséget fürkésző, ko­nok tekintetű, figyelő arcot lát­hatunk. A kötetben ugyanilyen kutató igényű írásokat olvasha­tunk. Mi érdekli az írót? Minden, ami életünkkel kapcsolatos. Első­sorban maga az ember. A tizen­hét novella mindegyike az emberi jellem feltárását szolgálja, s te­gyük azonnal hozzá, jól. Azért is jók ezek az alkotások, mert hite­lesek, meg azért is, mert az ol­vasó részesévé válik az író te­remtette világnak. Mintha Ber- thával közösen építenénk ezt. « világot. Még akkor is, ha olykor valóban érezzük, hogy „álomké­pet hajszolunk”. A kötet másik értéke a szer­kesztés. Igaz ugyan, hogy néhány kocka már ismerős a „Harlekin és szerelmese” című kötetből, il­letve az ennek alapján készült, ugyanilyen című filmből. Mégis, csak így teljes a kötet kereszt- metszete. A ciklusba sorolt, egy­másba kapcsolódó novellák ki­emelik az alapmotívumokat. Az első kör, az Álmok a víz felett, azt vizsgálja, hogy a munkából, a hétköznapok szürkeségéből ki­szabadult emberben milyen em­lékek, ályiok ébrednek? Ezek az álmok nagyon is konkrét vá­gyak. A kiteljesedő élet uiáni sóhajtások. A ciklus visszatérő figurája hint, a tár—író. helyet­tesítéssel, maga az álmodozó Ber­tha, A gyermekkort fegyelmezett líraisággal idéző novellájában (Lint gyermekkora) az óriássá magasait mozdonyvezetőt mesz- sze elkerülik a bombát szóró re­pülőgépek, mert az ember hatal­mas. A háborút is legyőzheti, ha akarja. A gyermekkori logika szépsége tér vissza a ciklus leg­jobb lanjain, az „Ilyen az egész életed”-ben. Lint most már tel­jes ember, megveti a félig-tevő- ket. Megszállottságát nem érti a vele hajózó szerelmese, nem érti. miért bukik hősies elszántságnál számtalanszor , a víz mélyébe. Csak Lint tudja, hogy a jelen- hajót a múlt bombája kénysze­ríti vesztenlésre. És Iánt győze­delmeskedik, mert egész életére a teliességet óhajtja, nagy aka­rással. A belső fénnyel iHllódzó írá­sok icözötí feltűnik egy-egy fá­sultságot tükröző novella is (Az RŐNAY GYÖRGY: Négysorosak TEHENEK HAZAFELÉ Mezőről jövet a domb tetején naponta föltűnik a két tehén, ugyanabban az esti ragyogásban, csak napról napra egy kicsit korábban. VÉNEMBER LEMERÜL A LEJTÖN Megy a vénember. Sárga levelet ejtegetnek utána az akácfák. Egy váll. Egy kalap. Aztán egyebet se látni már, csak villogó kaszáját. MENETREND VÄLTOZÄSA Ilyenkor kellene jönni az esti gyorsnak. Az ember várja, várja, s csak aztán jut eszébe, hogy nincs több esti gyors. — Kiül a ház elébe, s várni kezdi vonat helyett az őszi holdat, TAKARÍTÁS A HÁZBAN Holt pille szárnya, elszáradt szirom: mi nem kerül elő ilyenkor! Mint öreg nénikék után a szekrényekből sok tüli, brokát, selyem. Hirtelen vet lobot, s csípős kis füsttel ég. FELHŐ FODROS SZÉLLEL Tihany felől kis felhőt hajt a szél. Száll a felhő fodros széllel, fehéren. Olyan gyöngécske, azt se tudja, minek él. Hát inkább el is oszlik a mérhetetlen égen. egyház hajója, Hajók, emberek^ nyár). De még ezekben is fel­villan némi ellenfény. A második kör, a Múlnak az évek, szorosan kapcsolódik az el­sőhöz. Az ügyes szerkesztés itt is segíti az olvasó tájékozódását. Mint az előző ciklusban, itt is a gyermekkor idézésével kezd az író. Csakhogy ez a világ már ke­gyetlenebb. A gyermek megtanul­ja a gyilkolás mesterségét a fel­nőttektől, (A béka halála.) A cikluszáró elbeszélés az „Ilyen az egész életed” gondolatát szélesíti„ A Búvár naponként leszáll a Du­na mélyére, hogy felszedje az iszapba rejtőző bombákat, fel­robbantsa a roncsokat. A múlt gyilkos örökségétől tisztítja meg a békés világot. (A Búvár és a Katona.) Az azonos motívumok ismétlődő felhangzása nem csök­kenti a kötet értékét, mert az író az áttűnésekkel újat mond, más színnel emeli ki a valóság egy ré­szét. Azt is mondhatnánk, ha­sonló képeket mutat az olvasó­nak, más-más beállításban, kü­lönböző fényerővel exponálva. A témavariációk mellett kiszé­lesedik ez a második rész. Meg­jelenik a ravaszkodó kocsmáros (Ma halvacsora), a leselkedő ha­tósági közeg (Ejnye, Ábel), az együgyű, de jó grófi sar.j, ki any- nyira otthonának, hazájának em­bere, hogy nem hajlandó disszi­dálni (A királynő rokona). Ber­tha érzékeny a magány-proble­matikára is. „A zegzugos ház és lakójá”-ban nyomasztó magány öleli Sviato Gézát. Az író nem hagyja magára hősét, felvillantja előtte a szebb napokat is. A harmadik vciklus, az „Illés szekerén” hangulata mindegyik előzőnél komorabb. Már az első két ciklusban is olvastunk söté- tebb színezésű novellákat, s most mintha az író maga sem akarna, szabadulni a felidézett szomorú tónustól. A „Szeptemberben” az elhagyott szülői ház, „A nyár utolsó napjá”-ban a megbénult dzsesszdobos, az „Illés szekéréi­ben a gonoszul reflektorozó autó­sok alakja torzítja a fényt. De nézzük csak a kezdő novellát (A kis lilik kiáltása). A téli világ szépsége csodálatba ejti a kis Illést. S a kötetzárö írás is , a szépség mellett tesz hitet (Uta­zás napkeletre). Végső következ­tetése: „Ember vagyok, és a nap­ba nézek!... Ismerd el, Nap­isten: legyőzhetetlen az ember!”’ Az egész kötet fény-árnyék vil­lódzására is érvényes az utóbbi gondolat. Az emberi élet dialek­tikus bemutatásával Bertha írásművészete elmélyült. Remény­kedve várjuk új munkáit, min­denekelőtt korunkkal foglalkozó új regényét. Végül említsük meg Bartha László munkáját, a borítót. Ki­tűnően érzékelteti a kötet lég­körét: az impresszionista színha­tások kiemelik a nap felé fordulót égre magasodó emberalakot BÁBEL ERNŐ Legyőzhetetlen az ember (Bertha Bulcsú új kötetéről)

Next

/
Oldalképek
Tartalom