Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
J Nagy hó a hegyen Lent a városban hamar kezdett pocsolyásodni a hó, a járdán ná.n is maradt meg belőle semmi, latyakká változott, amint leesett. De odafönt nem ilyen lesz, gondolta a kicsi Gábor. Már feküdt. Nem volt más vágya, csak az, hogy a hegyen érintetlen, vastag hótakaró legyen reggelre. Az sem ártana, ha a teteje kissé megérdesedne. Az még jobb lenne. Átnézett a másik szobába, ahonnan csak a mélységes csend jött át hozzá. Apja olvasólámpája még égett, anyja elfordulva, összehúzódzkodva feküdt. Hogy alszik-e, nem tudhatta Gábor. Már elbúcsúzott a szüleitől, nem lehetett szólni. Pedig ez a csend kibírhatatlan- ná kezdett válni. Amit érzett, annak nem volt megfogható oka. Minden olyan volt, mint régen, reggel úgy keltek, úgy reggeliztek, úgy ment ki-ki a maga dolgára ő az iskolába, szülei pedig a hivatalba. Az esték is úgy múltak el, mint azelőtt, nézték a televízióban a műsort, ha kártya- partnerek jöttek a szülőkhöz, ment a játék és Gábor látta, hogy senki más nem érez semmit, egyedül csak ő. Édesapja foglalkozott vele mostanában is rendesen. Szakszerűen beszélték meg a jégkorongmeccseket, birkóztak a heverőn, ha arra jött kedvük, keresztrejtvényt fejtettek, esetleg megtárgyalták részletesen a tankönyvben éppen csak fölemlített rigómezei csata lefolyását. Ilyenkor a nagy világtörténelem-könyvet vették elő, úgy böngészgettek. Gábor tizenegy éves volt, de apja egyenrangú vitapartnernek tartotta őt, adott a véleményére, de okosan tanítgatta is, ha szükség volt rá. Az anyja nem. Az anyja ingerlékenyebb lett vele az utóbbi időben, így jött el a szombat. Az elviselhetetlennek tetsző csöndet a két szülő között érzékelte Gábor egész délután. Aztán megszólalt a telefon. Garami Győző jelentkezett, édesapja hivatali főnöke és azt kérdezte, nem lenne-e kedve a családnak, velük együtt kirándulni a hegyre? Vinnék a szánkót, a férfiak a sít, és jól éreznék magukat odafönt egész nap. — Várj — mondta a telefonba az apja —, megkérdem a feleségemet. És eltakarva a kagylót, Gábor anyjára nézett: — Van kedved? — Ha nektek van — mondta a mama. — S neked, lurkó? Ö abban a pillanatban tudta, hogy erre a kirándulásra most nagyon nagy szükség van. De azért csendesen mondta: — Menjünk, apa, kérlek. És végighallgatta a program megbeszélését, hogy kilenckor találkoznának a Moszkva téren, fölmennének Csillebércig, onnan aztán átvágnának a nagy lejtőkre. Persze, ha megéheznének, vagy megszomjaznak az se baj, nem kell messzire menni se ételért, se italért. így beszélgetett az apja meg Garami Győző, miközben ő már oldalra húzódott. Úgy tett, mintha a televíziót nézné, de a körmét rágta közben és gondolkodott. Az anyja a kezére ütött, hogy már megint az a ronda köröm, mikor fogsz leszokni róla? A műsor a televízióban véget ért, a csönd megmaradt és békésen lefeküdtek. Csak már reggel lenne, gondolta Gábor, mielőtt elaludt, csak már ne lenne ez az éjszaka. Persze, mint mindig, elkövetkezett a reggel, talán hamarabb is, mint ahogy a test kívánta volna, de a lélek sürgetett Alig evett valamit, felhozta a pincéből a szánkót letörölgette róla a port, a talp vaslemezét smirglipapírral dörzsölgette, hogy eltűnjön róla a tavalyi rozsda. Apja nevetett rajta. —■ Majd leviszi a hó. A Moszkva térig valamicskét késtek, de nem történt semmi baj, Garami Győzőék a gomba előtt ácsorogtak és már messziről integettek, Győző bácsi karon ragadta apát mindjárt, hogy indulás előtt a gombában felhajtsanak egy féldecit. Gábor toporzékolt, ott szeretett volna már lenni. Garamiék kislányával sem volt kedve beszélni, holott a két asszony is javában trécselt. Aztán megindultak a villamossal, átszálltak a fogasra, a hófehér, havas hegyek a vas-szürke fákkal és bokrokkal kitárulkoztak előttük, a hideg megcsípte az arcukat, hahózni lett volna jó, kiabálni és belehemperegni a hóba, de ha a szüleire nézett, érezte közöttük a csendet. Pedig megvolt a hangulat, a férfiak szájából ömlött a gőz, az asszonyok a csizmácskáikról he- tyerésztek, kívülről jókedvű társaságnak látszottak és ugyan ki-, nek van kedve illyen napon a másikba nézni, hogy ott vajon mi van? Az első lesiklás remekül sikerült. A két apa kormányozta a két szánt, és az ő tisztük volt természetesen visszacammogni vele a gerincre. Gábor hólabdákat gyurmolt, nézte, milyen a hó. Eléggé tapadt, az érintetlen mezőnek sem volt érdes a teteje. — Nem baj — gondolta. Amikor már harmadszor értek vissza, Garami Győzőné megkérdezte: — És az asszonyok? Mikor következnek? Mi csak álljunk itt? Győző bácsi máris fölajánlotta feleségének a szánt. Gábor az apjára nézett, aztán odafordult az anyjához: — Menj helyettem, mama. — Jó nekem itt — mondta az anyja. — Szórakozzatok csak. Kedvetlenül indult le újra. Garami Győzőók nevettek, kiabáltak, kacarásztak és odalent, a hajlatban nagyot bukfenceztek. Olyanok lettek a sok hótól, mint két megtermett hóember. Csak éppen párát fújtattak s éltek. Gábor szerette volna a saját szüleit is így látni. Nem értette, ők miért nem lehetnek ilyenek, holott fiatalabbak, mint Garamiék. Fölfelé menet azt mondta az apjának, meg Győző bácsinak: — Kicsi ez a lejtő, keressünk nagyobbat. — Gondolod? — Én is benne vagyok, hogy keressünk nagyobbat, az lesz csak az igazi — mondta Győző bácsi felesége. — Hát keresnünk. Fölélitek, körbepillantottak, hogy merre induljanak. Gábor akkor már kinézte magának azt a helyet, amely az ő külön, szegény kis akciójának legjobban megfelelne. S arra vette az irányt. Meredek, szánkózásra és síelésre alkalmatlan lejtő volt az, — Vigyázz, meg ne csússz! De ő éppen akkor csúszott meg, elterült s még lendített is magán, hogy gyorsabban pörögjön lefelé. Még hallotta Garami kiáltását, aztán apjáét, s majd csak harmadszorra, de kétségbeesetten az anyjáét Az arcát szabadon hagyta, nem takarta, nem védekezett. Merő forgás volt már körülötte a világ, szeme, füle, szája, orra telement hóval, s gurult egyre sebesebben. Valaminek nekiütődött Fatörzsnek, vagy kiálló sziklának, nem tudhatta. Akkor már Garami ott is volt mellette és felemelte magához. Akkorra ért oda az apja, ugyancsak gumivá, mint ő. Hószilánkokon át látta közeledni az anyját is. Garami öleléséből bújt is mindjárt az apjához, meg az anyjához. S azok most őfelette összehajoltak. — Kisfiam — mindketten azt mondták. Egymásra néztek, úgy kérdezték: — Nem tört el valamije? Nem, nem tört el semmije. A nagy ijedelemben bevitték őt a közeli vendéglőbe, megtisztították a hótól, s akkor feltűnt az orrán, az arccsontján, a kezén és a térdén a horzsolás. Ennyi baja esett mindössze. S ő mosolygott a legjobban, amikor a szülei össze-öss zenéző, aggódó pillantásait látta Otbmaradtak a vendéglőben, s megebédeltek. Ebéd után mindjárt kijelentette: — Mehetünk vissza, szánkózni. — Hát visszamegyünk? Már indult is. Miért ne mennének vVssza, amikor látta eltűnni azt a kibírhatatlan csöndéit? Boldog volt. Csak azt nem tudta, meddig fog tartani a csöndnélküliség. De ez őt, ezen a napon egyáltalán nem érdekelte. Ködbe borult őszi tájon öreg varjú ül az ágon. Fekete madár. Kedvtelenül egyre károg, egyre károg: elmúlt már a nyár. Aznap így szóit hozzá az ag- ronómus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett Hiszen a traktorosoknak is érdekűk, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzhatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd ha leváltja a sógorjelöltet, ne kelljen keresgélni. Este pedig, viUanygyúj'bás után, könnyű szívvel indult menyasszonyáét- tói a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot. Kereshet, ki kell használni az időt. U—28-as gépével vígan döcö részelt a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lelte ott. Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többiek traktorának a fényét, arrafelé irányította saját gépét. Sok kérdezősködés után talált a tárására. Boldizsár nem volt haragos természetű ember. Egykettőre megnyugodott most is, hamar túltette magát a tárcsa- keresés bosszúságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csupán nyugaton, az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha felköltik álmából. Nem messze, balkéz felől a Duna sietett délnek. A víz neszezését elnyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éjszakai élet. Csukák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt, éhes szájjal. Ö pedig hajtott az úton, morzsol gáttá a géppel a göröngyöket. A lámpák fényében látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hirtelen csak azt vette észre, hogy megreccsent valami, és a gép oldalra dől. Eszébe villant: ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny szakadékot A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult, az árok legmélyére. Ha a csatorna szélesebb, azonnal agyonnyomja a sokmázsás gép. A két keskenyedő part azonban visszatartotta egyelőre a hálált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában felordított. Később már ordítani se tudott, mert a gumiülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét Másik oldalon a kormány benyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem. és kiabálni sem bír. A duda! A bilux! — mondta magá- "-k reménvkedve. R-iszorfWtta tervevét a dud-Sra pvomta hosszan. bWaVodvn Azután a lámpát villogtatta. HátMesszi ködlő emlék felett édes szárnyú szép képzelet vigy vágy, végre már. Emlék marad. Tudom én is, tudom én is: elmúlt már a nyár! ha meghallaná, vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfőj tóttá. Semmi válasz, sem. mi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasított.'; az őrjítő csendet. Mindhiába.. A menyasszony békésen fekszik az ágyban, nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, itt a határban. Még se hallják. Mi lesz vele? Percről percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg! — mondta lei végső kétségbeesésében. .. De nem! Ki kell szabadulni. A szívét szorító gumáülést markolta. Mi ez? Alul szakad a bőr. Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden erejét összeszedte. Millimétereket csúszott az ülés. Ez is valami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet bírt szedni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát. Sikerült eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt el, talán félóra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kézzel piszkálta a kést. apránként feljebb tornáztatta. Negyedórák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparintania. Kinyitotta. S azonnal kaparni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított marék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével készítette az életet jelentő kis gödröt. Csak a bicska él ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett, az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ördög. Gyorsabban kell küzdenie az életéért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást. Sercent a penge, koppantak az árok mélyén az apró, félretolt rögök. A teknő nagyobbodott. Tíz körme kapart, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután nekifohászkodott. Sikerült! Kezével húzta magát élőre, ki az árokból. Ott rogyott ie a feje is, a tárcsa mellett. Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, összerogyott. Várt, pihent. Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait S mintha megindult volna a vérkeringés. Újra megpróbálkozott. Lassan lépegetett Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az égnek. Megfakult. Azt hitte rosszul lát. Hajnalodott... Nem is emlékszik rá, hogyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismerték azonnal. Betámogatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórházban. Amikor talpra állt. nyoma se maradt annak az estének. De azt a hidat, utána mindif elkerülte. Pedig nem volt babonás. BEBESI KÁROLY: Szembenézni (Első találkozásom Babits Mihály verseivel.) ... Könyved ledobtam, égette kezem éreztem: végzetem villogó szakadék-pereme vág késpengeként belém, s a vég magánya... Rettenet töltött el, földhöz vágtam könyvedet. Gyáván futottam a domboldalra föl, ahol világosabb nap tündököl — s nem oly fekete fénnyel, mint szemed amikor arcom szemügyre veszed. Mire fölértem, este lett. Az árnyaknak megnyúlt teste lett. Előlem a várost ködlepel födte el. És láttam távol alattomban hol a nemrég lehullt halott lombban kapirgáló rigó zörög valami iszonyú iszonyú valami borzalom van És visszamentem. Ledobott könyved fölemeltem. Nem tudtam előled kitérni — szembe kellett veled nézni... szembenézni szembenézni. Gerő János: Tíz körömmel Galambos Lafos: Öreg varjú FÖLDES! JÁNOS:
