Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

Mártii Lariii JOBBÁGY KÁROLY: Foglalkozást változtatok Két jenki Roppert és Ron állt a bíróság előtt, kezükön bi­lincs.^ Szilveszter volt és a bíró mielőbb be akarta fejezni az ügyet. A vádlottak szintén sze­rettek volna szilveszterezni. Elő­re tudták, mivel végződik az egész, mégis akadályozták a bí­rót: jegyzőkönyvben nem rögzít­hető, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illették egymást. — Átkozott alak, — sziszegte Roppert és szemeivel majd fel­falta a mellette álló Ront. — Miattad kerültem ebbe a tész­tába. — Csendet! — szakította félbe a bíró, akit idegesített a szóvál­tás. — Mi a foglalkozása? — kérdezte Ropperttől. — Foglalkozás nélküli magán­zó — válaszolta. — Tehát tolvaj? — folytatta a bíró. — Kinek' néz engem? Nagy- vállalkozó vagyok. — Jó, ezt jegyzőkönyvbe vesz- szük — mondta a bíró és Hon­hoz fordult: — És maga mivel foglalkozik? — Szabad ország szabad vál­lalkozója vagyok — mondta büszkén Ron, — üzleti ügyekkel foglalkozom. — Beismeri, hogy múlt éjsza­ka el akarta lopni Mr. Roppert gépkocsiját egy nagy kereske­delmi bank elől? — Hát ezt nem tagadhatom, hiszen a rendőrség odaért, mi­előtt a kocsi elindult volna. Se­hogy sem értem, mi a helyzet itt nálunk, az országban. Egy­részt teljes szabadságról be­szélnek, másrészt viszont a rend­őrség állandóan korlátozza a szabadságot. — Megtiltom, hogy bírálja a rendszert! — kiáltott fel a bíró. — Elvárom, hogy őszintén is­merje be — ez a business nem sikerült. A bíró a dühtől remegő Rop­pertra tekintett: — Mr. Roppert van-e válami követelése Mr. Rontól? — Igen! Követelem, hogy kár­térítésként fizessen egymillió dollárt. — Milyen alapon követel ilyen hihetetlen összeget? — kérdezte a megdöbbent bíró. Roppert megrázta a bilincset és így felelt: — Arról van szó, bíró úr, hogy múlt éjszaka rendkívül sikere­sen kiraboltam egy bankot. És ha nincs ez az alak, aki csak arra jó, hogy rendőrgolyók cél­táblája legyen, akkor nem vesz­tettem volna el az egymilliót. — Megértem elkeseredését. Mr. Roppert, — mondta a bíró, — de nem zavarja, hogy bőröndjé­ben lopott pénz volt? — Ez teljesen mellékes, — vágott közbe a vádlott. — Egy ilyen nyomorult autótolvaj mi­att elvesztettem egymilliót és még rács mögé is dugnak. De ha most bankrablásért elítélnek, — amiből egy cent hasznom sincs, — akkor foglalkozást vál­toztatok és író leszek. — Miért éppen író? — Mert akkor az egész sza­bad világ sajtója mellém áll. Nyilatkozók majd újságíróknak, valamelyik kollégám tiltakozni fog letartóztatásom miatt és kö­vetelni fogja, hogy tartsák tisz­teletben az alkotói szabadságot. A bíró kalapácsával ráütött az asztalra és megszólalt: — Elég. Kihallgatását elnapo­lom. Szabadlábra helyezem, ha lelesz tízezer dollár óvadékot. — Még ma éjszaka megszer- zem! — derült fel Roppert ar­ca. A bíró ismét Ron felé fordult. — Tudomásom szerint már háromszor ült börtönben, — mondta. — Nemcsak egyszerűen bör­tönben ültem, — helyesbített Ron. — Egy szabad ország bör­tönében mindenki szabadon vá­lasztja meg, hogy foglalkozásának megfelelően mivel töltse az időt. A zsebtolvaj mesterség ott fa­batkát sem ér, hiszen az ugyan­csak ott lévők zsebében semmi mást nem talál az ember, mint dohányt, hasist, meg egy sor könnyűvérű lány címét. Néha ugyan akad egy-egy álkulcs, vagy fémreszelő, de ez ritka eset. A hamis pénzzel se megy az ember messzire, hiszen a bör­tönőrök védenceiket nem engedik ki az üzletbe. Azt is lehetne mondani, hogy az ember tanító, de minek, — hiszen a letartóz­tatottak okos emberek, a nége­reket pedig nincs értelme taní­tani ... — Mit csinált akkor, amikor korábban börtönben ült? — kér­dezte érdeklődéssel a bíró. aki­nek hirtelen eszébe jutott, hogy már jó tíz éve eltitkolja jöve­delmét az adóügyi hatóságok előtt — Először azt mondtam, hogy pszichiáter vagyok — felelt alig titkolt büszkeséggel Ron. — Rend­kívül népszerű voltam a rabok között, mert tényleg elhitték, hogy orvos vagyok. Kis borra­valóért pihenni küldtem őket a bolondokházába. Másik alkalom­mal azt mondtam, hogy botani­kus vagyok, és így naphosszat napoztam a kertben. Az egy cseppet sem zavart, hogy mel­lettem mindig ott napozott a börtönőr. Harmadszor azt mond­tam a börtönigazgatónak, hogy a foglalkozásom archeológus. Ezút­tal is módot adtak rá hogy akadálytalanul hódoljak fog­lalkozásomnak. Igaz, ez nem tartott sokáig, mert amikor a börtön fala mellett végeztem ása­tást, az őrök észrevették, hogy figyelmetlenségem miatt két föld alatti alagutat ástam és ezen a büntetés letöltése előtt hon­vággyal küszködő rabok távoz­tak. De most okosabb leszek! Azt mondom, hogy író vagyok. — De hát tudomásom szerint még életében nem írt semmit, hacsak azt nem számítom, hogy hamis csekkekre írta alá a ne­vét? Miről akar írni? — A szabadságról! — kiáltott fel Ron. — A szabadságunkat még tovább kell tökéletesítenünk. Hát nem szégyen, hogy csak pos­tán rendelhetünk, vagy fegyver- szaküzletben vásárolhatunk lő­fegyvert? Ha igazi szabadság volna nálunk, akkor minden em­ber módot kapna rá, hogy bár­hol beszerezze a pisztolyt, vagy a géppuskát, — a gyógyszertár­ban, a kenyeresboltban, a tra­fikban, vagy éppen az étkező­kocsiban. És milyen szégyen, hogy illegálisan kell árusítani a kábítószereket. Meg akarom éne­kelni szabadságunkat, ezer ol­dalt akarok róla írni... — Mennyi időre van szüksége ehhez? — kérdezte a bíró, ka­lapácsával az asztalra ütve, hogy felmérje a leendő író lelkesedé­sét. — Gondolom, egy évnél több nem kell, bíró úr. — Jó, — volt a válasz. — Egyévi börtönre, pontosabban teljes állami ellátásra ítélem. Sok sikert kívánok az alkotáshoz. A bíró most Roppertra tekin­tett, aki kicsit zavartan és iri­gyen figyelte az autótolvajt. — Bíró úr, — kezdte komo­lyan Roppert. — Mégsem tesaem le a tízezer dollár óvadékot. In­kább és is az állami ellátást vá­lasztom és nekifogok dicsőíteni az életformánkat. — Szabadon választhat, sza­bad országban él — mondta a bíró... — Miről suttognak ott? — kér­dezte a börtönőr a letartóztatot­takat, amikor a rácsos rabszál­lítókocsin a börtön felé haladtak. — Csak úgy, a szabadságról beszélgetünk — mondta Ron. — Nálunk nem kell suttogni a szabadságról. Hangosan kell be­szélni róla. Fordította: Baranyi Ilona Francia képzőművészeti kiállítás vyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. Képünkön: Rival Geor­ge« Charles alkotása. Kikötő Dunkcraue-ben. í.MTI-fotó — Szebellédy Géza felvétele) Egy sejtnyi erdő Napsugár ömlik végig testemen, érintésétől bőröm feltüzel, ahogyan fekszem, majdnem meztelent s a szél szaladgál mellemen le-fel. Hiába minden, miméit nyugalom megjátszott béke, mely most szenderít Háborúktól zúg fenn a nyárfalomb, mely könnyen végleg a földre terít. Aggódó szemmel nézek szerte-szét jön-e egy békés, egy másik csapat megmenteni a költő szellemét, a fényt, a dalt s az enyhe árnyakat — amely erősebb, mint a robbaná«- s a földieknél nagyobb hatalom, zászlója Nap — egy égi lobbanás — ott tündöklik fán, bokron és falon. Az égre néztem. Kéken ragyogott. Am... messziről egy óriás sereg, hófehér felhők száza lovagolt.,. — Énértem mind, hogy megsegítsenek! — fölöttünk vígan lobogott a fény, nem láttam végét, számuk annyi volt. — Számat befogtam, féltem, hogy szegény testem elárul mindent, felsikolt. — És megindult az első támadás. A levegőben milliárd, kicsi ejtőernyő — hogy is lehetne más! — kezdett lebegni, földre szállani. Ez az új harcmód. Nincs ellenszere Ejtőernyősök. Néztem, földre ront divíziójuk, jöttek egyre le... ..................................................* ** *.....................*.................* *** ............ = , é s akkor láttam búsan — én. bolond — hogy csak a nyárfa pelyhes, kis magoi rejtő, lehelet-súly termése száll. Betölti lenn a puszta, elhagyott földet, hol fajtám háborút csinál. És nem is értem jött ez a sereg, a természetet menti, tartja fenn... A pelyhecskék, mint sok, kicsiny gyerek fejem körül futkosnak szüntelen. És kergetőztek félig húnyt szemem előtt, majd lassan mindegyik megállt. Egy sejtnyi erdő! Lombjuk hirtelen — úgy láttam — megnő s felettem kitárt karjuk már óv, páncélt borítva rám. fülem hajolva, mint hajdan anyám. Szép magyar nyelv „Tessék kérni44 Kereskedelmi nyelvgyakorla­tunkban egyre terjed a „tessék kérni" felszólítás, az elárusító nem azt kérdezi: mivel szolgál­hatok, mit adhatok, vagy esetleg mit parancsol, hanem így: tessék kérni. Most már csak a folytatás hiányzik, amit ennek analógiájá­ra így képzelhetünk el: — Legyen szíves, adjon fél ki­ló kenyeret. — Leszek szíves. Ha így folytatódik, a kérni ige sajátos jelentésváltozáson megy át, jóllehet a vevő nem „kér”, hanem pénzért vásárol olyan személytől, aki havi fizetést kap azért, hogy kiszolgálja a vevőt. A jelentésváltozás nem ritka a nyelvekben, néhány magyar pél­da nemegyszer mulatságos módo­sulásokra figyelmeztet. Bölcs sza­vunk eredeti jelentése varázsló, táltos, a jámbor a XVI. század­ban még jó ember, de száz év múlva már bolond, csúf a jelen­tése, s ha ilyen gorombaságot nem is, valami szolidan elma­rasztalót ma is érzünk benne. Móka szavunk állatnév volt ere­detileg, a mókust jelentette, mint Balassi versében: Friss hószínű móka, Porcogó Annóka. Aki mint a mókus játszik, mókáz. A büsz­ke a régiségben büdös, mint Bethlen Miklós önéletírásában is: Egy büszke, magát pézsmázó úr- fi... Bérezi Géza, legnagyobb nyelvtudósunk, magyarázata sze­rint: „A jelentésváltozás alapja az érzelmi, hangulati rokonság, mely a rossz szag és a kevélység hatása között fennáll.” Korhely szavunk története még furcsább rokonságot mutat: Ere­detije a német Chorherr, vagyis kanonok, aminek a reformáció adott mihaszna dologkerülő, evő- ivó jelentést. A trágya a XVI— XVII. században még „édes fű­szer”, Gyöngyösi is ezért írt „Csókkal trágyáit ölelésről”, ami ma ugyancsak visszataszító hatást keltene. A jelentésváltozásra tehát van példa bőven, s mai nyelvgyakor­latunkból sem hiányzik. Az alja­nyelvből indult el, de — sajnos — egyre jobban terjed az ilyen kifejezés, „ráfázott, befürdött az ürge". Éz valami olyasmit afkar jelenteni, hogy az illető pórul járt, ráfizetett, kudarcot vallott, belebukott valamibe, esetleg megadta az árát. A „ráfázott" és a „befürdött1’, függetlenül attól, hogy szerencsétlen szóalkotás, a fázással vagy a fürdéssel semmi kapcsolatban nincs, ahogy az ür­ge is meg nem nevezett embert jelöl, nem pedig négylábút. A szavak jelentése változik, ilyen esetekben remélhetőleg csak át­menetileg. Ahogy a kérni igéé is, már ami a kereskedelmi szóhasz­nálatot illeti, ahol az eladó és a vevő közötti . demokratikus vi­szonyt akarja, elég sután, kife­jezni a „tessék kérni”. Holott a vevő rendszerint vásárol, nem kér. amitől már nincs is messze, a kéregét, s ami egyébként csak azt jelenti, hogy gyakran, több­ször kér, akárcsak a vevő, amikor az elárusító éppen mással van■ elfoglalva . . . CSÁNYI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom