Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-15 / 294. szám
Hidat Antal : A NA ÜT 1917. decembere... Fehér me- rul terelte. Ezen a veszedelmes zó. Hó-l)ó. - Falu. Újra fehér me- határon egymás szavát nem ért^ ző. Es ismét falu. „Ennyi hó ta- katonákat küldött a parancsnokién nincs le az egész világon, eág őrségbe, nehogy ös’szeesküd- mint amennyi itt gyűlt össze” — jenek. gondolja Horváth Pista, miköz- Az osztrák belépett az épületben az orosz falu főutcáján húz- be. A magyar őr, aki eddig, akár- za, vonszolja magát. Bekopog az mit is kérdezett is tőle Horváth egyik házba. Senki se válaszol. Pista, hallgatott — most,. amikor Más helyen még hosszabban ko- ketten maradtak, odasúgta: pog. Már el akar menni, ámikor — Ügyelj ... csoszogást hall. Az ajtó nyiko- — Mire? — kérdezte a boldog rogva kinyílik, csak félig, mert fiú gondtalanul, alul a földhöz fagyott hó nem — Pszt! Miért jöttél vissza, té engedi toyább. Egy asszony áll borjú...? a nyílásban. Hirtelen hangosan Először azt akarta válaszolni: kiált valamit. Kérdezi, vagy kér- „Volt rá okom,” de aztán meg- geti? Horváth Pinta nem érti a gondolta,^fújta a régi szöveget: szót, de azért azt mondja: „dá, — Hazavágytam.,. dá!" ... ••• — Rokkant vagy? Az asszony széket lök Horváth — Nem! Pista elé.,,„Nincs kenyerem!” — — Az olasz frontra visznek azmondja és egy karéj -fekete va- tán majd pergőtűzben hazavá- lamit kapar elő, levág belőle, s gyódhatsz. .. De előbb itt is meg- az asztalra teszi: „Jess!” (Egyél!) kurgatnak... Ostoba, vagy... — Három gyerek van. a szobában, suttogta a magyar határőr. Mindhárman égő szemekkel né- Horváth Pistát — miután még zik azt, aki bejött és leült. a bakancsa talpát is fölfejtették, Ugyanolyan pillantást vetnek a hogy nincs-e benne titkos írás? kenyérre, mint a jövevényre. De _ egy erős gerendázatú fülkébe hallgatnak, — Ná, jess! — ordítja az asz- szony. Látszik, hogy adni is, nem adni is nehéz. — Átkudná? — (Honnan?) — Szibéria ... Az asszony a fejét csóválja. Nagy, esetlen kezét fejkendője bogán tartja. — A tyeper kudá? (És most hová?) — Dámoj! (Haza!) — Kudá eto dámoj? (Hol van az a haza?) — Vengrijá. (Magyarország.) — mondja, mintha bűnét valla- ná be Horváth Pista. — Ven-gri- já:., • — Uhl — kiáltja az asszony. Padohnyes! (Elpusztulsz!)-^— és Pista bakancsára rriutat. Az asszony a-kemencéről égy lökték, amelyen ablak se volt. Először jól érezte magát, holott naponta csak egyszer kapott enni. Egy hét múlva kihallgatásra vitték. Megnézték. Forgatták. Különösebb érdeklődés nélkül kérdezték: — Mi a neved? Megmondta. Aztán záporozták a kérdések: — Foglalkozásod? Mikor vonultál be? Ezreded? Mikor estél fogságba? Miért jöttél? — Hazavágytam... — mondta a fiú, és a kihallgatást vézető kapitányra nézett, mint aki nem kételkedik abbán, hogy ezt megérti. .. — Hová való vagy? — Letenrébe... Zala megye. -• — És az* olyan jó hely? M Ott ‘születtem, í. — válaszolA fiú szinte visszaütésként küldte a választ, amely ebben a K. u. K. szobában úgy hangzott, mintha gömbvillám dörrent volna darabokra: — Ismerem... Derék ember...! És ettől kezdve kérdezhettek tőle akármit, szép szóval ököllel. üvöltve, verhették — nem válaszolt. | Még arra sem, hogy „Tud-e ími-olvasni, van-e testvére, apja-anyja él-e?” Néhány nap múlva egy gabona- szállító tehervonathoz csatolt börtönvagonban Horváth Pistát, más átszökött hadifoglyokkal együtt „haza”-szállították. A hozzájuk betelepített fegyveres őrség — egy altiszttel az élén — rögtön barátkozni kezdett nemcsak Horváth Pistával, de az egész „szállítmánnyal”. Az őrség emberei elmondták: mi van otthon: a hadifoglyok: mi van odaát? Az őrség katonái tűnődtek: „Itt is fel kellene fordítani egy kicsit a világot, mint odaát”. Féltek, hogy nem kerülnek vissza az orosz frontra, ahol már nem lőnek, ahol már béke van: féltek, hogy őket is, akárcsak a visszatért hadifoglyokat, az olasz frontra küldik, pergőtűzbe. ... Tizenkilenc nap múlva, amikor a gabonaszállítmányhoz csatolt börtönvagon elhagyta Hatván városát, és Budapest felé közeledett, a foglyok, az őket kísérő őrséggel együtt, fölfeszítették a vagon padlózatát, és a visz- szafelé futó talpfákra egyenként leereszkedtek. A börtönvagon üresen érkezett meg Budapestre. B ARANYI FERENC: Levél hazulról F'iam, még a szokatlant sem tesszük szeleburdin, hidd ei: nem magyarázat egynéhány ködbebújt rím, mindent megindokoltok ti csűrí-szavú poéták, de nem menthet fel az se, ki versedből belédlát. Nem lesz erény a bűnből ha százaknak kiváltod, ki kért, hogy szégyeneddel szemérmetlen hivalkodj? Megérthetnek talán, de igazat mégsem adnak, s bár megható a mentség: önző s igaztalan va*”» Minket már megalázott a kéretlen öregség, testünk, lelkünk beteg már, javunk se sok — mi kell még? Méltó az áldozatnak megjátszott szívtelenség, hogy önmagának ásott vermébe mások vessék. Gyerek, gyerek hová futsz? Ó látjuk már a sorsod: hallgatsz, a holdvilág hűs hajfonatát kibontod, csöpp fütetlen szobádban meztelen égitestek kibontott.hajjal várják, hogy fényük megszeressed, a mindenség az ágyad szélére ül ledéren, s gigászi szerelemmel fog át, hogy elemésszen, kihívó itt te voltál, te kezted ezt a flörtöt, mért kell magadra rántott ég alatt összetörnöd? Hol végzed majd, fiú, hol? Haragszunk rád. de titkos féltése vén szívünknek jövőd vallatja: mit hoz? Úgy elmentél a háztól, hogy áldanánk is érte, ha. boldoggá lehetnél, ha látnánk, hogy megérte, (Részlet a Túl az éjszakán című cik lusból.) dézsa-meleg vizet tesz a padlóra* ta-a fiü még kedvesebben; úgy Pista leveti bakancsát, kap- érezte:' ennél meggyőzőbbet nem cáit. Felhúzza nadrágszárát, be lehet mondahi. akarja tenni lába fejét a meleg A jegyzőkönyvvezető tiszt egy- vízbe. más után töltötte ki a kérdőív — Pagagyi! (Várj) — ordítja az rovatait. A kapitányra nézett, te- asszony. Lehajol. Megnézi a vő- kin tétében az volt: „nem érde- röslő lábfejet, nincs-e megfagy- kés ..” nÍncS; csak íelsebzö- Maradt az utolsó kérdés. dotl a láb. — A nu-ka, szuny! — (Dugd Honnan jötte): bele!) — Tomszkból? Gyere csak köVízbe dugja a lábát, és mivel zelebb... még közelebb! oroszul nem tudja kifejezni há- a kapitány fölkelt és minden Iáját, a szemével hunyorgat, s magyarázat nélkül ököllel a fjú hozzámondja magyarul: „Isten arcába csapott, fizesse meg! Köszönöm és me- Az ütés talán nem is volt olyan nagy, de Horváth Pista a sok gyagint: „Köszönöm” Az asszony akkora csodálko. , , . ,, loglástól, a hideg és sötét börtönzassal hallgatja az ismeretlen fülkétől úgy legyengült, hogy nyelv szavad, minthaa sublot hangtalanul terült cl a padlón, szolalt volna meg. Nem érti. f^ább halotthoz, mint eleven- hogy mit jelent, de sejti: valami he2 hasanlított 8 a 6 e' A kápitány Horváth Pista fölé hajolt, s a szavakat tagolva kérdezte: Horváth Pista a gyerekekre mutat: „apjuk?” — Front! ’—- ■ Az asszony az . ikonhoz megy.. Levesz alóla egy ~ Kun ® x bekeretezett fényképet. KereszHa áz ökölcsapás előtt kérdetet vet rá, meí>és odanyújt- zi, be is lett volna fejezve az ja Pistának. A gyerekekhez lép. ügy. Horváth Pista, ahogy Kun Nagv tenyerével gyöngéden si- Béla, a zászlós tanácsolta le- mogatja őket, de ordít: „szpáty!” hét az feleli: „Nem ismerem,!” (aludni!) Aztán csak a fejével, De így! Kétszeresen, megalázták: hogy „szpáty”! leütötték, s méghozzá, akikhez A gyerekek lefekszenek a ke- vágyott, a- magyarok ütötték le! mencén. Az asszony sürög-forog. Hoz még egy dézsa vizet, ösz- szetölti az előbbi — már hűlő — vízzel. Mosakodj meg! — kiáltja Horváth Pistának, és segít leszedni a fiú blúzát. És ismét ordít: „Bisztrej!- Prosztinyes!” (Gyorsabban! Meghűlsz!) A szobában lévő egyetlen ágyba fekteti Horváth Pistát. Az ikonnál imátkozik egy sort. Háromszor keresztet vet. Elfújja az asztalon álló mécsest, s lefekszik gyerekei mellé a kemencére. 'Horváth Pista ebben a nehéz levegőjű szobában úgy érzi magát. mint a mesében a királlyá lett kis juhász: palotában fekszik, selyemágyban... ...Az épületen felírás: K. u. K. Gränzenkommando (Császári és Királyi Határparancsnokság). Ide kísérte két fegyveres katona. Az egyik németül, a másik magyaSzeberényi Lehel Göne&i Mostanában a háborús időkről írtam) Emlékeket idéztem fel, sötét, tragikus emlékeket. Hogyan álltuk, s hogyan nem álltuk a zord időt? Magatartások és érzelmek után nyomoztam. Hangulati elemek után, melyek atmoszférát adnak. így bukkantam egy különös ellenállásra, a sötétségben egy groteszk kis fényre, ott, ahol legkevésbé kerestem, tulajdon falumban. Sőt, a közvetlen, utcabéli szomszédunkban. Csak az kellett hozzá, hogy magam elé idézzem azt a márciusi napot, negyvennégyből, amikor az ablak mögül néztem száraz szemmel, torokszorulásos depresszióban a falunkon átvonuló páncélosegységeket. Egész nap remegtek az ablakok. S a hadigépek szakadatlan zöreje mögött a kísérteties csend, a dolgát végző falu köznapi csendje, amely azonban most szándékoltnak hatott. Röviddel e nap után, hogy a németek hazánkat „ellenőrzésük” alá vették — történt ez az eset, mely kesernyés mosolyt csalt akkor fásult ajkunkra, s mint derűs betét, beilleszthető valahol passzív ellenállásunk történetébe. Gönczi mama a történet hőse, áldás poraira, már akkor az élet szélén állott, az emberi kor szélső határán. A faluban boszorkánynak tartották, aki teliholdkor söprűjén az útkereszteződéshez lovagol. Egyesek esküdtek rá: „karácsony szent éjszakáján tulajdon két szemükkel látták más boszorkányok között, amint éppen körül táncolta az oltárt, és bárki láthatja, ha veszi a fáradságot és Luca székén ülve hallgatja végig az éjféli misét”. Az ilyen szófia-beszédek természetesen nem jelentettek semmit. Gönczi mama, való igaz, kétrét görnyedve és bottal járt, orra hegyes volt és rezes, mint a vasorrú bábáknak, de máskülönben pontosan olyan volt, mint a többi öregasszony. Özvegy |i élt csendes, cikornyás ablu..|.i házában. Idejét a rózsafüzér szemelgeté- sével, s a percek számolgatásával töltötte, vajon mennyi van még hátra halála órájáig. Máskülönben csirkéit etetgette, tojásukat összegyűjtötte és piacolt velük. Kis földjén már nem tudott munkálkodni, azt kiadta felesbe. így aztán megvolt, ami egy ilyen öregnek kell, hogy a. sír széléig elvánszoroghasson. Kapott valami kis özvegyi pénzt is, de főképp abból élt, hogy a tisztaszobát, amit úgyse lakott, nyaranta kiadta. Néhány napra rá, hogy a né-, met megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jönnek a rekvi- rálók. Hogyan, miképp szivárgott ki, nem fontos. Egy héttel korábban tudtuk, hogy jönnek. Ki- nek-kinek volt ideje, hogy ezt- azt elrejtsen. Komótosan tehette, alapos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ünnepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is dicsérték, csak éppen a nagy felesleghiány nyugtalanította őket. Két hétig járták hiába a házakat. Felesleget nem leltek. — Nincs itt kérem semmi, — ismételgette a községi bíró — nagy nyomorúságban élünk, hadnagy uram. A hadnagyuram kényes, simaképű tisztecske volt, s Gönczi mamához kvártélyozták. A tisztaszobában hált, s reggelente kial- vatlan, karikás szemmel lépett ki a ház kapuján, hogy a rekviráló katonák élére álljon. Mit művelhet vele ez a boszorkány — suttogtak a faluban. Többen „tudták”, hogy éjfélkor elváltoztatja magát, és ifjú hölgy képében jelenik meg a hadnagyuram előtt, sóvárgásait csillapítandó. A katonák fülébe jutott e mese, s hadnagyuram ugratások középpontja lett. Nem győzött es- küdözni, hogy magában tölti az éjszakát, igaz, álmatlanul a kutyakemény díványon, ráadásul hajnalig hallja a vénasszony hangos fohászait, behallatszik a konyhából: „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja.. és így tovább a végtelenségig. A kis hadnagy a hét végére már kék-zöld foltokat hordott a derekán, tomporán, majd erősen bicegett, tapogatta az ülepét, szidta a „dívány-istenit”. A „dívány-istene” csak az utolsó napon mutatkozott meg, amikor üres szekerükkel, reményeikben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók. De talán meg se mutatkozott volna, ha nem kerül egy árulkodó. Virágéknál az utolsó napon megtaláltak egy zsák búzát, a füstölőben, hamuval és üszőkkel finoman borítva. Virágné elvesztette a fejét és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tőlem?! — Onnan viszünk, ahol van. —. Akkor vigyék el Gönczinétől is, attól a boszorkánytól. — Annak nincs. — Hogy nincs!? Hát akkor tudják meg, a tisztúr is azon aludt. Most már csak megmondom. Ha az enyimet elviszik, vigyék a másét is ... A tisztúr odanyúlt a fájós tomporához: álom-e, vagy való. A szekerek diadalommal távoztak falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára, s az eset mulat- ságnss-vára való tekintettel csak az ujjúkkal fenyegették meg.
